Mert a ráció-alapú világban kínos ilyet kérdezni. Mások pedig valamelyik nagy és biztos válaszokat nyújtó vallás alapjain állva mint eleve képtelen, eleve bűnös babonaságot kapásból elvetik a napra pontos világvége lehetőségét.
Bennem egy percre sem merült fel a világvége dátumhoz köthető gondolata, hidegen hagyott, kissé még bosszantott is az új hülyeség. Nyilván a média találta ki az egészet, lehet róla írni, bulikat szervezni köré, remek árucikk a világvége, gondoltam. És gondolom most is.
De azt is gondolom, hogy kétségtelen, hogy vannak világvégék. Nem hatalmas külső kataklizmákra, árvizekre, vulkánkitörésekre, háborúkra gondolok, bár abból is jut elég a Föld lakóinak. Nem is arra, amikor a Nap végképp felperzseli a Földet, vagy a bolygók egymásba zuhannak.
Az egyes ember azonban annyi világvégét él át, annyi sérülést, veszteséget, gyászt, mélypontot, megzavarodást, csapdahelyzetet, hogy bizony, eljut ilyenkor a világ végére, felborul élete megszokott, talán szeretett rendje, úgy érzi, egyszál egyedül áll azon a végső, egészen elhagyatott mezsgyén, és belül éppolyan üres, mint körülötte a táj.
A világ végén gyakran nincs is egészen egyedül, talán emberek veszik körül, akik még szeretik, megtartják, mint a dőlni készülő facsemetét a karók, mégis, ennek ellenére időről időre átéli a magány tökéletes, halálos csendjét, amilyet csak csendszobákban hallani.
Hogy a világ vége hely- vagy időhatározó, szinte tökéletesen mindegy. Határozó, meghatározó, ijesztő, és véglegesnek tűnő.
Ugyanígy átélhetnek világvégéket kultúrák, társadalmi rendszerek, gondolkodásmódok is, a rémület, hogy a koordináták elmosódnak, az érzés, hogy úgy tűnik, minden másképp lesz, mint eddig volt, nem kevésbé szorongató, mint amit a szomorú, vizes síkon egészen egyedül üldögélő személy érez.
Kollektív rémület ez, amit nem enyhít a közösen átélés, a közös szenvedés.
De eddig még minden szellemi és gazdasági világvége után következett egy újabb világ. Hogy jobb vagy rosszabb, nem hiszem, hogy felmérhető, hogy megítélhető.
De akár a szomjazó ember lelke jut el a tökéletes ürességig, akár a közösség által évszázadok alatt felmagasodó szellemi erők és fizikai gyötrődés árán létrejött működő rendszerek, axiómaszerű elképzelések üresednek ki, biztos vagyok benne, hogy az üresség az egyetlen lehetőség az edények újratöltésére. Akkor is, ha átélni az ürességet, rosszabb, mint szakadékba zuhanni, rosszabbnak tűnhet, mint eltelni haraggal, keserűséggel.
Hogy mindez hosszú folyamat, idáig nem egyetlen nap, vagy óra alatt jut se a türelmetlenül megoldást szomjazó lélek, se a lelkeket fojtogató világ, türelemre int.
Hasonlóképpen, mint Jézus Máté evangéliumban olvasható szavai:
"Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya."
Én már jártam a világ végén. Nem is egyszer. Jeges szél fúj ott, és jeges a víz is, ami lábamnál a vízkoptatta uszadékfákkal, halcsontokkal szórt partot mossa. A levegő szürke a víz fölött, madarak sem járnak arra. A világ végi tájnak nem látszik a vége, végtelen távolba fut a tekintet a felhők és a víz között.
Végtelen távolba, és ez a végtelenség szabadítja meg végül az embert.
