Tegnap, miután bealkonyodott, megint kinyílt a Verskapu a Kisgombosban. Kata főzött nekünk egy mentateát, aztán, mivel borzongott, bekuporodott az egyik öreg fotel ölébe.
Amikor elgondoltam a Verskapu alkalmait, azt gondoltam, csupa kortárs magyar verset viszek majd estéről estére, de tegnapra meggondoltam magam. Nem azért, mert előző nap ünnepelték a fordítók világnapját Jeromos, a Biblia fordítójának tiszteletére, nem. Bevallom, Jeromos csak utólag jutott eszembe. Sokkal inkább azért, mert az elmúlt hónapban olyan sokat bíbelődtem Klety Sotiriadou ódájával, mint versfordítással talán ritkán. Gyönyörű vers. A műfordító szakmai hétvége szemináriumára készültem vele, és míg azon vacakoltam, hogy eldöntsem, pindaroszi óda, vagy mégis inkább alba, egyre mélyebbre jutottam a tükrében.
Egyre fontosabb versnek gondolom. Klety is annak tarthatja, hiszen amikor megkérdeztem tőle, szerinte melyik verset fordítsam le először a kötetből, amit nekem ajándékozott, azonnal ezt a verset választotta. Azt gondoltam, jó lesz beszélgetni róla, jó, ha nem csak néhányan olvassák majd valamikor a Nagyvilág-ban.
Aztán amikor befészkeltük magunkat a padlásra tegnap este, kiderült, hogy a versolvasó körbe érkezett közénk valaki, akinek az édesapja görög. Így persze félig ő is az. És tud is az apanyelvén. Hát, akkor persze megint arra gondoltam, hogy nincsenek véletlenek.
A driászhoz, a tölgyfa tündéréhez szól a versben beszélő. "Mély erdő sűrű szövetéből elém illansz, / mint halkan fakadó forrás tükre." Vagyis nem hozzá, de ez csak később, sokkal később derül ki. Hogy kit is keres, hogy kit is nem talál, hogy kivel is szeretne, vagyis nem szeretne, vagyis nem tud, de mégsem tud nem azonosulni. Milyen gyökereink vannak, elvághatók-e, visszatérhetünk-e hozzájuk, lehetünk-e még nők, akiknek "tekintetében ígéret dereng", akiknek teste "forró, mámorító illatait hinti", hogy össze tudjuk-e kulcsolni a két kezünket, megtartjuk-e az életnek fonalát? A vers végül felfedi a..., na mit is, mindenféle fontosat felfed, leginkább azt, hogy hogy lehet úgy jutni a lényegig, hogy van bátorságunk bolyongani, van merszünk elveszni, elveszíteni a kézzelfoghatót, a biztosnak látszót. "Egy ajtó rése rejtve felfedi a tölgyfa lényegét. / Labirintus -- nehéz kitalálni." Hogy míg be nem lépünk, ki sem találhatunk az útvesztőből. Hogy a titkokat erőszakkal nem, de finom mozdulatokkal valóban meg lehet fejteni.
Aztán Kanaki Zita felolvasta nekünk görögül is a verset (de jó, hogy nem vettem ki otthon a paksamétéból az eredetit!), csoda volt, ahogy lágyan gurultak a görög sorok a padlás meghitt terében.
