2015. január 4., vasárnap

EGY POHÁR PEZSGŐ, AVAGY: EZ TÖRTÉNT BÉCSBEN


Pontosabban Szegeden történt. Hogy tegnap este, vagyis 2015 január 3-án a Szegedi Nemzeti Színházban volt egy ősbemutató. Egy operett ősbemutatója. És hogy vonatra szálltam, és elutaztam, hogy megnézzem. 
Nem másért utaztam oda, csak azért, mert szerettem volna látni az édesapámat vezényelni. Persze az ember egy operett közben nem látja a karmestert, csak néha a kezét, ahogy kiemelkedik a zenekari árokból, és a végén életnagyságban, amikor meghajol a színpadon. De mégis. Mégis ő az, aki összetartja a zenészeket, a kart, az énekeseket, aki varázspálcájával megteremti a kohéziót. Az operett nem az én műfajom, sőt, de a pezsgőt sem szeretem, mégis jólesik néha egy pohárral. És valóban olyan volt ez az este, mint alkalomadtán - ha könnyű, vidám alkalom adja - egy pohár jól behűtött pezsgő.
A Szegedi Nemzeti Színház épülete segíti ebben az embert. Fellner és Helmer, bécsi barokk, patina.


Mintha a monarchia óta mit sem változott volna a nagyérdemű...


Hát hol legyen az ősbemutatója egy Bécset idéző operettnek, ha nem Szegeden? A színházat 1883 októberében maga Ferenc József nyitotta meg.


                                                       Fehér és arany és ciráda...
Iván Sára librettója is a színháztörténet aranyos fényében ragyog. Felvonul mindenki, aki valaha a színházban felvonult a színpadra, a lánytestvérek akárcsak Antigoné és Isméné, Margit, a szobalány akárcsak Júlia dajkája, Moliere félreértései és intrikái, és persze


a szerelem, szerelem, szerelem minden változata. Alsó szint, felső szint, Tamino és Pamina, Papageno és Papagéna, ezen kívül egy kis népszínműves magyar tánc, zenei és színpadi gegek, no és ráadásul egy tündéri francia szobalány. (Őt egyébként Fischer Lilian játssza, remekül, a kedvencem.) A zene pedig, amit a zongorakivonat alapján Molnár László hangszerelt, allúzióival minden bécsi operettnagyság, Mozart, Strauss és Lehár előtt egyszerre tiszteleg. De hát így történt - ez történt  a zenével Bécsben.


Tehát, amikor felgördül a függöny, igazi mestermunkát láthatunk, palettát, amire a mesterfogások összes színe rákerült. A színpadon "Szép emberek szép ruhában szépen énekelnek." , ahogy Váradi Katalin, a neves operettkarmester a műfajt egész precízen meghatározta.
Tényleg szépen énekeltek, nem csoda, a primadonna a Simándy-énekversenyen feltűnt mezzoszoprán, Kálnay Zsófia, a bonviván pedig László Boldizsár. A jelmezek pompásak, az Elza szerepét játszó Nánási Helga ruháját az utolsó felvonásban szabályosan irigyelni kezdtem.


A szék, amin ültem. Remek helyen, az ötödik sorban középen, Sárika nagymamája mellett, akitől azt is megtudtuk, hogy a szerző már négyéves korában a porszívócsőbe énekelte a Lili bárónő slágereit. 


Aztán mind kijöttek, meghajoltak, és egészen el is tűntek a fényben. De hát a fényben ez a jó - meglágyulnak, összeolvadnak a kontúrok, sátrában együtt ragyog mindenki. 


Vezényelt: Molnár László
zeneszerző és operakarnagy


     A karmester, a lánya és a pezsgő

Hogy máshogy érhetne véget egy ősbemutató? Hát úgy, hogy az előadás után pezsgővel koccintunk a színpadon. Míg az ügyelő gyengéd hangja meg nem szólal a hangszórókból: "A pezsgőzés véget ért."
Menjetek békével - tettem hozzá magamban, és tényleg békével mentünk.



3 megjegyzés:

  1. De jo! Gratulalok! Kulonleges pillanat lehetett!

    VálaszTörlés
  2. Vártunk, vártunk... de most már értem, miért nem jöttél (én sem jöttem volna a helyedben).

    VálaszTörlés