2016. április 17., vasárnap

HÍVSÉGIÉRT IS

  Vágyódni Nagyváradra más, mint Moszkvába, de visszatérő motívum. László király, Janus Pannonius, Ady, Juhász Gyula, a szecesszió hívogatott mióta - illendő lenne végre elmenni már. Aztán kiderült ez az utazás - Kőrössi P. József hívott fel telefonon, még februárban, az adóbevallás után két nappal -, és akkor rögtön kiderült, hogy mindenki járt már ott, az öcsém, a szomszéd, a könyvelő, nem is sorolom tovább. Az adóbevallás fontos részlet, valahogy szóba került ugyanis a bevallási ívek tengerében ez a kívánkozás. És mit ad, aki általában mindent, amink van? 
Két nap múlva csörgött a telefon. Hogy akkor lenne-e kedvem a Festum Varadinum vendégeként az Illyés Gyula könyvesboltban felolvasni, beszélgetni Szűcs Lászlóval. 
Kedvem? 


Tudom, hogy mindenki ült már ebben a bronz tonett-székben, de én még nem. 
(A gyöngyvirágot a főutcán vettem, és hazáig nem hervadt el, hála a piros madaras csupornak, amit a könyvesboltban kaptam ajándékba.)

Hármasban utaztunk, Csaplár Vilmos ült előttem, ő volt az Illyés Könyvesbolt vendége péntek este. 


Jóska volt a meghívónk, a sofőrünk, az idegenvezetőnk - egyszóval a türelmes gondoskodás allegóriája. 


A pénteki beszélgetést ő vezette, Csaplár Vilmos legutóbbi regénye (Edd meg a barátodat! /Kalligram, 2013./ és legújabb esszékötete (Istennel vagy nélküle?/Kalligram, 2016.) állt a középpontban, és csak hallgattunk, figyeltünk áhítattal. A szerző reflektív evolúció és Isten léte (vagy mégsem...?) körül bolyongó gondolatainak gravitációja behúzta a közönséget az alapkérdések sűrűjébe. Hallgattuk volna még, ahogy ez már az izgalmas diskurzusokkal lenni szokott.


Szűcs Lászlóval, a Várad című folyóirat főszerkesztőjével 

A Cyrano teraszán vacsoráztunk, és végre megkóstolhattam a húsgombócos csorbát, sőt, Jóskától az autentikus receptre is szert tehettem. Már a tejfölös puliszkánál tartottam, amikor megtudtam, hogy a Várad szerkesztőségében jelenleg három macska él - Újságíró-macskák! Hát kell ennél szebb?

Másnap reggeli után Jóska vezetésével elvágtattunk a piacra, és a tejcsarnokban Elena pultjánál - nem véletlenül kacskaringózott nála a leghosszabb sor - házi sajtot szereztünk be, aztán rohanva még két nyírfa-tányért. (Nagyon lesz jó kolbászhoz, szalonnához, majd meglátod - ígérte a gondoskodás allegorikus alakja, akiről az is kiderült, hogy titokzatos módon soha nem fázik.)
Felolvasás előtt kávé befőttes-üvegből, aztán letelepedtünk Szűcs Lászlóval, és örültem, hogy a költővel is beszélgetett, a Maléna kertje írója mellett. 




Alapos, derűs beszélgetőtársam. 

Bár a meghívás a Maléna kertje írójának szólt, a felnőtt közönségnek nem csupán az Ovidius-parafrázisból olvastam, hanem a Kőház verseiből is, és természetesen szóba került a nemrég megjelent Verslavina is. A dedikálásnál pedig váratlan meglepetés ért. A tizenegy éves Anna Őszikének ajánlhattam a könyvet. Micsoda keresztnév! Leírni is jó érzés volt.

A folyamatosan szépülő belvárosban ebéd előtt Sall László kalauzolt bennünket. Így aztán Csaplár Vilmossal teljes sorozatunk van a Főtér minden egyes hátterével. Íme!


Csak forogtunk...



...ide


meg oda...,


miközben nagyon fújt a szél...


... és erősen sütött a nap,
ott, ahol Ady konflissal járkált a Fekete Sas és a redakció között.  
                
  Csak azon búslakodtunk, hogy a Körös-parton üldögélni, nézni a zöld vizet, bámulni a dombokat,  amiktől Janus Pannonius búcsúzott, kevés az idő. 
  Mindeközben Sall László, aki nem csupán költő, hanem lovag is, végigcígölte Váradon azt a két  szecessziós mintájú járólapot, amit a Fekete Sas felállványozott belső udvarán találtam a bokáig érő sittben. 

És még akkor jött a java. Simon Judit, az Erdélyi Riport szerkesztője körbevezetett bennünket a Darvas-házban, abban a gyönyörű szecessziós lakóépületben, ahol nem sokkal ezelőtt még maga is élt. Zsolnay-mázas zöld pöttyök a házfalon, Zsolnay-kút az emeleti előtérben, ólomüveg ablakok, az eredeti berendezés...  


Kék a szárnya


Belső ablak


...hívségiért is...

Szép út volt. Nem dobáltam sehova aprópénzt. Megyek még. 

(A fényképeket köszönöm Szűcs Lászlónak és Sall Lászlónak.)









2016. április 3., vasárnap

ÓZ

   Nagyon sokáig hittem azt - feltűnően, már-már kínosan sokáig -, hogy ha valaki valamit elolvas, meghallgat, megnéz, egy történetet, igen, akkor felismeri, hogy mit igen és mit nem, és akkor egyszer csak nem lesznek már hétfejű sárkányok, gonosz mostohák, irigy testvérek meg korrupció meg ilyenek.
   Mondjuk a rendszerváltáskor, amikor az első szabadon választott magyar parlament megkezdte működését, azt hittem, hogy az, hogy Mikszáth már a századvégen megírta az Országgyűlési karcolatokat, és bennük mindazt a csalfa, önérdekeket pellengére állító képviselői viselkedésmintát, amit igazán nem követhet az, aki a pokolban is úr, főleg akkor, amikor végre itt a szép, új világ, nos, szóval azt hittem, hogy mindez épp elég ahhoz, hogy ezek a dolgok ne ismétlődjenek meg. És őszintén megdöbbentem, amikor szép lassan, vagy nem is olyan lassan, egy-két év alatt kiderült, hogy a képviselők valószínűleg nem olvasták Mikszáth írásait.
Vagy például, azt hittem, hogy ha valaki gyerekként vagy felnőttként olvasta az Óz, a nagy varázsló című alapvetést, akkor ő már nem lesz Óz. 



   Mert hogy is akarhatná, hogy szerencsétlenek - kislányok, bádogemberek, madárijesztők, gyáva oroszlánok, és más hasonszőrű lúzerek - rettegjenek tőle. Amikor amúgy is annyi félnivalójuk van. 
Persze a félelem nem jó tanácsadó, és Dorothy is rájön erre, ahogy arra is, hogy Óz legalább annyira szorong mindentől, mint ő és barátai. Vagy még jobban.
Szóval az 1900-ban megjelent példázatszerű mese olvastán - a XX. század történelmét pedig még nem ismerve - meg voltam győződve róla, hogy a következő irinyó-pirinyó, félős Óz már nem ölti magára a rettenthetetlen hatalom páncélját, hanem békében éldegél Smaragdvárosban a többiekkel.
Vagyis hogy aki megért valamit egy történetből, az már nem eshet bele egy hasonló történet csapdájába.
De ez csak azért lehetett, mert feltűnően sokáig nagyon rosszul gondoltam. Egész a XXI. század elejéig. Rosszul. És ezen nincs mit szépíteni.