Dermesztő hét volt.
Kesztyű, sapka, sál kevés ide. Ahogy a fák szöveteiben a nedvek keringése, úgy lesz egyre lassabb, tétovább minden mozdulat. A reggeli tizenöt fok hideg nem késztet tettre, a vackon kuporgás ösztöne halkan nyűszítve tiltakozik. De muszáj menni.
Akinek már nincs hová, annak marad a szorongás a fűtésszámla miatt.
Akinek már fűtésszámlája sincs, reménykedhet, hogy idejében eljut a melegedők egyikébe.
De hová húzódjon az ember, ha a gyűlölet perzselő hidege éri el? Ha az üvöltés bekúszik az otthonokba, a menedéknek hitt helyre, a teásbögrén melegedő kéz kihűl a döbbenettől, a rémülettől. Mert tudja, hogy nem történelmi filmet néz, és mégis azt hallja, amit sem az isteni törvény, sem a józan ész szerint nem szabadna hallania. Hogy ki mocskos, hogy ki menjen haza. Az acsargó arcok, a magabiztos, megfellebbezhetetlen élű hang zeng a konyhámban, az ablakon túl a cinkék riadtan rebbennek szét az aranyvessző ágairól.
Aztán az egyetlenhez fordul az ember, akihez fordulhat. És szomorúan belátja, hogy Jézus szomorú mondata ma is alapige:
Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. (Mt, 24, 12)
A lélek nyűszítve tiltakozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése