2017. május 17., szerda

MÁJUSI ÉGBOLT

                                                                                             ÚJSZÜLÖTTEK

                                                                                                      Fényévek fénye
                                                                                                      arcukon. Megpihen
                                                                                                      az elfutó idő.
                                                                                                      
                                                                                                      (Közelkép, 1998)

   Van egy bokor rózsa a kertemben, amelyik tudja az időt. Pontosabban csak egyetlen időpontot ismer, a május közepét. És ez nagyon kedves tőle, mert pontosan május közepén történt meg velem a legfontosabb dolgok egyike. Méghozzá huszonegy évvel ezelőtt, május 18-án. Az új időszámítás. Igen fényes nap volt, felhőtlen nap, az időjárás is kedvező, olyan nap, amikor valóban napvilágra jön, aki aznap születik. Méghozzá a nap kellős közepén, fél egy tájékán. Tíz perc ide vagy oda, két csöpp gyerek, 9/10-es apgar, fény, fény, fény.


Nem szoktam írni erről, verset is csak egyetlenegyet írtam róla, bár sokan és sokszor kérdezték, hogy miért nem írok a gyerekeknek, a gyerekekről, de csak később tudtam, korábban nem ment, fel sem merült, ez mélyebben van a szavaknál. Csak amikor már nem voltak olyan közel. Azt, hogy távolodnak, az első pillanatban tudtam, amikor végre kezembe adták az elsőt. Nem azonnal, mert a klinika az klinika, vigyázó szigorral veszi körbe az újszülötteket. Ott születtek, ahol az édesapjuk, és ott, ahol egyszer régen az édesanyám is. Azon az első estén, ahogy néztem azt a pólyába bugyolált kicsit, akivel néhány órával korábban még közös volt a vérkeringésem, és akinek a csuklója nem volt vastagabb, mint a hüvelykujjam, tudtam, hogy akkor most elkezdődött, elkezdődött a távolodásunk. És hogy egyszer majd egészen messze kerülünk, és hogy ezt soha nem szabad elfelejtenem. A második fázott még kint, csak később, másnap reggel engedték oda hozzám. Aztán, ahogy elkezdődtek a kórházi napok, és reggel menetrendszerűen megérkezett a fehérre mázolt kerekes kocsi a fakkokba sorolt, nyiszorgó kenyérkékkel a szobába, ahol legalább nap közben együtt lehettünk, én kettőt kaptam. Két becsomagolt baba feküdt a lepedőmön. Az ajándékok.


A rózsák akkor kerültek a kertbe, amikor ideköltöztünk. Három bokor. Rózsaszín, sárga, piros. Három gyerekünknek szántuk őket. A rózsaszín tudja az idők járását. És még  nem fordult elő, hogy május 18-án ne virágzott volna. Azért különös ez, mert épp ez az elsőn nyíló az elsőszülötté, hát ki tudta ezt, amikor elültettük?


Aztán ontja egész nyáron a virágokat, és persze utána sorban a sárga és a piros is, nagyon derekas bokrok lettek. Most is tele vannak bimbóval. És tüskével is, még jó, ez a dolgok rendje.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp az események kezdete után huszonegy évvel írok minderről. Hát csak azért, mert huszonegy év igazi határkő, nem olyan, mint a jogi tizennyolc, a huszonegy mégiscsak háromszor hét, azóta mindannyiunk háromszor cserélte a sejtjeit is már. Huszonegy évesen az ember tényleg felnőtt, huszonegy év alatt megtanul járni-kelni a világban. Huszonegy év alatt az ember megtanulja, hogy semmi nem állandó. És azt is, hogy ez nem baj. Hogy minden elmúlás után következik valami.


Hálás vagyok ezért a huszonegy évért. Minden bajával, örömével. Köszönöm.
Hogy kinek? Hát csak úgy egyáltalán. Mindenkinek, akinek köszönhető.
És kívánom, hogy ennél a májusi égboltnál felhősebb napja, ha lehet egyikünknek se legyen.

2017. május 3., szerda

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT

   Nem akarok semmi olyasmit írni, ami publicisztika-szerű. Nem hiszem, hogy az összes magát írástudónak gondoló lénynek azonnal reagálnia kell mindarra, ami nap mint nap esik a világban. Mert az borzalmas, szétszedi mindenki eszét, lelkét. De melyik korban nem volt ez így? És nem a lapító hallgatás, ami a reflexió-kényszerrel szemben áll. A figyelem, a rögzítés, az ellenszegülés mind méltó feladatok. Csak a mindenhez-értés, a mindent-tisztán-látás pökhendisége, a magamutogató okoskodás annyira könnyű csapda, és annyian esnek bele.
   Most mégis írok, talán nem is az író ír most, hanem a tanár, mert nem érti, hogy miféle regresszió zajlik, miért kell rombolni mindazt, amit már sikerült - korántsem tökéletes minőségben, korántsem gördülékeny működéssel - valamennyire kialakítani. A részképesség-zavarokkal küzdő, a sajátos nevelési igényű tanulók kárára javasolt törvény-tervezetre gondolok. Mely szerint 2018 augusztus 31. után ne lehessen ezeket a diákokat felmenteni egyes tantárgyak osztályzása alól.
Miért? Kinek jó ez? Kinek segít?
Számos diákom küzdött hasonló tanulási nehézséggel. Többségük rendelkezett egy sereg más remek képességgel, kreativitással. Az, hogy nem "gyépés"-nek lettek kezelve, az, hogy nem kellett külön osztályba járniuk, mint az én gyerekkoromban a hasonló, gyakorlatilag fogyatékosnak tekintett gyerekeknek, hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen érettségizzenek és megtalálják az érdeklődésüknek, habitusuknak megfelelő szakmát.
Nem tudom belátni, ennek a tervezett intézkedésnek az értelmét.
Tudom, hogy Nepálban közoktatás sincsen, de nem szeretném hinni, hogy ezekhez a viszonyítási alapokhoz képest kellene nyugodtnak maradnunk.
Az országban folyamatosan megfigyelhető visszafejlődést nehéz jó szemmel néznie egy tanárnak. Nem csak az intézményrendszer leépülésére gondolok, hanem arra is, hogy hogyan fejlődik vissza egy, a konszenzust, a szakmaiságot épp csak tanuló társadalomban a döntéshozatal a dzsungel-törvények szintjére. Ahol az erősebb győz. 
Az erősebb az, aki nagyobb, akinek több pénze van, aki hatalmon van, aki Sir Kan. 



De a civilizáció már annyiszor túljutott a dzsungelen. Hosszú távon már annyiszor igazolódott, hogy az erőfitogtatás - gyengeség.
Ahogy az is, hogy a dzsungelben élnek Akelák és Bagirák is. A dzsungel archetípusai közt vannak más erőket demonstráló lények is. Megbízhatóak. 
  

Tanítottam egy fiút. Diszlexiás volt. Nem tudott elolvasni egy tízsoros bekezdésnél hosszabb szöveget. Kedveltem, bár nem volt könnyű eset, és pusztán a jelenlétemmel, azzal, hogy irodalmat tanítok neki, én is frusztráltam őt. Természetesen nem írhatom ide a nevét. Nincs semmilyen felhatalmazásom. De ha olvasná ezt a néhány szomorú sort, arra kérném, szóljon az édesapjának. Hogy mondja el neki, mennyire rossz megalázottnak lenni egy iskolában valamiért, amire a legjobb szándékai ellenére képtelen egy gyerek. Miközben okos, jó humorú, kedves lélek.  Ha olvasná, azt kérném tőle, segítsen, ha módjában áll. Segítsen annak a több tízezer gyereknek, akinek a jövője múlhat azon, hogy ezt a törvényt megszavazzák-e.
Köszönöm.

2017. április 27., csütörtök

ÚJRANYÍLÓ ÉS ÖRÖK ZÖLDEK

   Hogy a zöldről írjak, még Húsvét ünnepének előestéjén kezdett körvonalazódni, halvány, pasztell vonalakkal, amikor a "Legkedvesebb Szembeszomszéd" címet már régesrég elnyert legkedvesebb szembeszomszédék váratlanul beállítottak egy csokor turbolyával. Hogy akkor ők most jöttek az erdei sétáról, és gondolták, nekem is hoznak a frissen szedett, illatos növényből. Hát. Ilyen illatot. Még nem ettem turbolyát, de hála az internetnek, gyorsan kiművelődtem. Megtudtam például, hogy az ókori görögök a turbolyát baráti áldás gyanánt ajándékozták - ez stimmel, gondoltam -, aztán határozott terveket kovácsoltam arra vonatkozóan, hogy hogyan is válhatna részévé az illat az ünnepi vacsorának.

De a zöldhöz való viszonyról előbb. Lorcával kezdődött. Lorcát egy életkorilag meglepő pillanatban szerettem meg egyszer s mindenkorra. Pontosabban nem csak őt, és nem is a költészetét, hanem a költészetet magát, bár addig is sok verset olvastak fel nekem, és olvastam egyedül is, főleg Weörest, Pilinszkyt is, de ez a könyv valami egészen más erővel hatott. Valószínűleg egyáltalán nem jutott el hozzám teljes mélységében (vagy csak abban), tekintettel arra, hogy hét-nyolc éves lehettem. "Kicsi fa, kicsi fa, korhadt és zöld az ága..." A Két esti hold című kötet elmerített, és amikor jóval később elém került az Alvajáró románc, felismertem a régről ismerős, messzeúszó spanyolgitár-hangot.

Remélem, hogy lesz Lorca-reneszánsz, a balladái mindenesetre most újra élnek. Tavaly nyáron a Frida Kahlo balladája című, a mexikói festőművész életét bemutató színielőadásba építve hallottam egy-egy darabját, épp úgy megborzongatott az ereje, mint először. Az újraborzongatás képessége nem minden szerzőnek adatik meg, még szerelemben is ritka, azt hiszem, ha egy írás képes erre, már csak a borzongás miatt is érdemes újraolvasni.


"Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
 Zöld szél. Zöldbe borult ágak."
                                Lorca: Alvajáró románc 
                                           (Nagy László fordítása)

(A képen a szépen áttelelt babérbokor-lányka, miután elfoglalta nyári szálláshelyét a teraszon.)

Aztán nekiláttam az ünnepnek. A baráti áldásból lett turbolyás tojássaláta, 


meg zöld mártás a sonkához, medvehagyma-virágokkal díszítve.


És hogy teljes legyen az ünnep, készült egy tárkonyos bárányleves is ebben a zöld mázas cseréptálban, amit egy költészet napi felolvasásból hazafelé tartva Csákberényben vásároltam a fazekasműhelyben. 


A zöld ereje a tavaszban ellenállhatatlan, nem tudom, van-e olyan életkor, amikor ne ragadna magával. Az élet ácsingózása, a rügyek kitörése a kemény kérgek alól olyan győzelmes, maga alá temeti, eltemeti a holt reménytelenséget. Én hiszem a feltámadást, a mi éghajlatunkon nehéz nem hinni, legalább akkor, amikor előbújnak a hagymások, és tele lesz színnel, szirommal, levéllel a korhadó, barna kert.
Az újranyíló zöldek hirtelen eltakarják a fenyőt és a borókát, amik a hosszú, sötét hónapokban is hősiesen fotoszintetizálnak, szűrik apró tűleveleikkel a mérgeket a levegőből. Hálátlan sors az örökzöldeké, érdemes leporolni néha az ágakat, ha sokáig nincs eső, én tavaly, amikor fenyőrügyet szedtem a köhögés elleni sziruphoz, meglepődtem, hogy ennyire poros lehet egy fenyő ága. 
Ez jutott eszembe, amikor a könyvfesztiválon megláttam Kleist kötetét. 
(Heinrich von Kleist: Próza, Kalligram, 2013.


A töméntelen új kiadvány mellett miért épp az övét? Nem tudom, de ráesett a választásom. És este az ágyban, amikor a jobbágyfelszabadításról írt gondolatait olvastam, arra gondoltam, ezt kellene óriásplakátokra nyomtatni, szórólapokon az emberek kezébe adni. Evergreen. Köz- és magánéleti szabadságkorlátozás ellen. Kár, hogy nem lehet szirupban beadni senkinek kanállal. Ezt így kell, keserűen, ahogy van. Különben nem használ.

"A szabadság minden korlátozásának szükségszerű következménye, hogy a korlátozott személy egyfajta kiskorúság állapotába kerül. Aki erőit nem használhatja, használatuk képességét is elveszíti, sőt, szellemi erők esetében még gyorsabban és biztosabban, mintha a korlátozás pusztán a testi erőkre vonatkozna. Ha mármost az ezen erőket gátló korlátok lehullanak: ebből vajon azonmód, mintegy varázspálca érintésére kipattan a célszerű felhasználásukat lehetővé tevő képesség is? Korántsem! Sokkal inkább az történik, hogy az ilyen korlátozás hosszú ideje alatt az illető annyira visszaesik, hogy erre irányuló képességét teljességgel elveszíti, s a kényszer megszűnte sokkal boldogtalanabbá teszi, mint maga a kényszer. Kezdetben a jobbágy is kétségtelenül visszahőköl majd, ha, mint eddig, a szükségben nem talál támogatásra uránál, és a szolgálatoktól megszabadulván azt az időt, amelyet mindeddig robottal töltött, most kenyere megkeresésére kell fordítania. Röviden, ha valakit, akinek bizonyos erői használata olyan sokáig tiltva volt, ismét felhatalmaznak azok szabad használatára, akkor annak először azt kell megtanulnia, hogyan használhatja ki ezt a szabadságot, amiként egy vakon születettnek is, ha az orvos jótékony beavatkozása révén visszanyeri látását, fokozatosan kell látni megtanulnia."

Részlet Heinrich von Kleist (1777-1811) A jobbágyi viszonyok megszűntetéséről című írásából
                                                                                       (Forgách András fordítása)

2017. április 13., csütörtök

LILA

   Még zöldcsütörtök van, a nagyhét napjai közül ennek a legreménytelibb a neve. Gyerekkoromban ilyenkor spenótot ettünk tükörtojással. Az utolsó vacsora napján. Háromnapos gyászt jelent ez a keresztény hagyományban, így a harangok elhallgatását is. A csend három napja. Hogy hogy lehet a gyász a reményteli, talán nem kíván magyarázatot. Halál nélkül nincs újjászületés. Pont. 
   Minden héten kétszer megyek Biatorbágyra, értelem szerint így aztán kétszer jövök is, és hazafelé a városka határában a mezőn már jó három hete minden alkalommal meglátom a juhászt. Pontosabban nem is őt, hanem a kisbárányokat, akikkel kijön a friss fűre. Hétköznapi rohangálás közben kisbárányokat megpillantani nagy öröm és kivételes. Ma hazafelé megálltam, hogy megnézhessem őket közelebbről. A juhász a fűben hevert, pont úgy nézett ki, mint egy juhász. Szakállas, ruhája időtlen és meghatározhatatlan, botja van, és két kiskutyája. Egy fekete és egy fehér, nem nagyobbak a kisbárányoknál, csak kutyák, így a habitusuk is feltűnően különböző. Érkezésemre azonnal hozzámrohantak, vad ugrálással ijesztgettek és csaholással jelezték a juhásznak a bárányokra személyemben leselkedő veszélyt. A juhász egyetlen mordulással megfékezte őket, aztán egy másikkal az út felé bóklászó bárányokat térítette vissza a legelőre. A juhászok nem bőbeszédűek, rövid találkozónk alatt azonban megtudtam, hogy születtek mostanában kiskecskék is. Búcsút vettünk. Jólesett ez az időn kívüli standard jelenés, a mindentől független működés. Egy juhász hat kisbáránnyal és két kiskutyával megnyugtatóan egyetemes.


Hasonló érzést váltott ki belőlem Marilynne Robinson Lila (Magvető, 2016) című regénye is. 
Vártam már, hogy elolvassam, az ágy melletti kupacban várta a sorát, mióta megjelent tavaly magyarul Mesterházi Mónika fordításában. De még annyian vártak, Pamuk és Ulickaja, meg a napi ez meg az, cikkek, lapok, véleményt váró kéziratok. Aztán eljött a nagy hármas ideje, ezt csak most mondom, de tényleg így alakult. A legrégebbi adóssággal kezdtem, még megjelenésekor kaptam ajándékba kedves barátnőmtől. Azt, hogy Orhan Pamuk Hó című műve alapvetés, akkor is tudtam, de annyira mélyen voltam, hogy abbahagytam, húzott még lejjebb, nem ment. De maradt a kupacban, és most eljött az ideje. Az édesanyja temetésére hazalátogató költő, Ka története abbahagyhatatlan. Egy török író Kafka-parafrázisa. Egészen különös a bezártság-élmény alakulása a könyvben. Ka, akárcsak A kastély Kája, koncentrikus körei közepén ül magában, minden kapcsolódási kísérlet ellenére végképp egyedül - és nem menekül a hóval elzárt városból, a hagyományoktól, a gyökerektől, az ideáloktól és végül önmagától sem, és miközben a hatalmas példázat elvont síkjait bebolyongjuk vele, lassacskán azt is megértjük, mi történik velünk és körülöttünk a valóságban. Éppen most. Európában és Ázsiában.
Aztán következett Ulickaja, a Jákob lajtorjája. A Daniel Stein, tolmács óta elköteleződtem. Nem olvastam Ulickaja minden sorát, és nem állítom azt sem, hogy néha nem érzem úgy, hogy van, ami már sok, túlírt és túlmagyarázott, de mégis. Mégis megnyugtat a hangja, valahogy úgy hat rám, mint a biztonságot nyújtó okos, kicsit zilált hajú nagynénik, akiknek ugyan vannak apróbb bosszantó szokásaik, de mégis árad belőlük a megbízhatóság, valamiféle örökbéke bármilyen körülmények között. De hát erről szól Ulickaja minden írása. Hogy fenekestül felfordulhat a világ száz év alatt akár többször is, nem kér engedélyt, csak hányja-veti magát, ide-oda az emberiséget, de akkor is maradnak helyek, ahol lehet inni egy kávét, ahol rá lehet csodálkozni egy tájra, egy szeretett arcra, hogy lehet élni egyáltalán. A fájdalmak életjelek, a kapcsolódások pedig tértől és időtől függetlenül tartósak vagy szakadnak el. A regény párhuzamos történetei egymásba fonódva példázzák, hogy nincs új a nap alatt, díszletek, jelmezek változnak, míg végül eltűnnek, de a lényeg díszletek és jelmezek nélkül, testetlenül is megmarad - ahogy a Jákob lajtorjája utolsó darabját megtekintő díszlettervező főhősnő, Nora maga is ráébred erre. 
"A nagy hármas" harmadik kötete a Lila. Hálát adok az égnek, hogy ismerhetem Mesterházi Mónikát, különben nem biztos, hogy hallok a könyvről, szerényen elbújt a tavalyi feltűnő kínálatban. És egyáltalán a folyamatosan áradó könyvtengerben, amiből olyan nehéz mindent elolvasni, ami arra érdemes. Ha egész nap olvasnék, akkor sem érném utol magam. Azért is hála, hogy lefordította ezt a lenyűgöző szöveget. Szeretem a tudatfolyam-regényeket, a fejemben is van egy állandóan, a végtelen monológ mindannyiunk meghitt terepe. Az, hogy költő a fordító, nyilván jót tesz a szövegnek, ennek a szövegnek feltétlenül, hiszen a Lila főszereplője, akinek a perspektívája igazán nem irigylésre méltó, minden tanulatlansága ellenére finom lélek, árnyalatai azonban tekintettel sajátos életkörülményeire, szintén sajátosak. Minimál-szereplős ez a könyv, a két főhős nem is találkozhatna kisebb valószínűséggel, de hát a valóság is tele van meglepetéssel, pedig hányszor érezzük azt, hogy előre látjuk, belátjuk mi is történhet még velünk. És nem. Lila Dahl, aki vezetéknevét egy tévedésnek, keresztnevét pedig egy hirtelen jött ötletnek köszönheti, társadalmon kívüli vándor-munkások laza csapatában nő fel. Vér szerinti családjából ellopják, Doll, a csavargónő, aki felneveli, az egyetlen, akitől gondoskodást és figyelmet kap. Már amennyire ez a teljesen elvadult körülmények között lehetséges. Élete egy pontján aztán végképp magára marad, vándorol, alkalmi munkákból él minden háttér-egzisztencia, konkrétan otthon nélkül, míg rá nem talál Gilead (!) város határában az élete vége felé járó Ames tiszteletes. A kettejük közt kibontakozó kapcsolatot, párbeszédeiket, levelezésüket, a bizalom csigalassúsággal és óvatosan kibontakozó csíráját erős gravitációjú szöveg mutatja be, nehéz elszakadni tőle, és nem feledhető.
Kedvenc mondatom is van, ha újraolvasnám, több is lenne, de ennek megjegyeztem az oldalszámát. 204. oldal legalul, és 205. oldal teteje. Amúgy soha nem vezettem idézetes-füzetet, ez volt az első könyv, amelyiknél felmerült bennem, hogy ki-ki kellene írni ezt vagy azt a mondatot, de a hussanó tervet legyőzte a hajnalban ágyban olvasás lustasága. A lüktető mondat így hangzik: 

"A kígyó, a kés, az idegen, az ég elsötétedése - bizonyos dolgokat az ember az egész testével érez."

A koldusirodalom hagyományaihoz kapcsolódó történet nem válik se Dickens-, se Steinbeck-utánérzéssé, se édeskés érzelgés (az olvasó fájdalmainak csillapítására) , se sültrealizmus (érezze csak az olvasó a bűntudatot) , a Lila egyszerűen tiszta és szép. És fájdalmas is persze.
A Lila - a főhős keresztneve és a könyv címe szépsége mellett magával cipeli a bűnbánat liláját is, a főhőssel együtt egyébként, aki, ahogy az már kivetetteknél szokásos, nem is érezheti máshogy, minthogy bizonyára méltó a büntetésre. Hogy ebből a "Miért nincs bűnöm, ha van?"-életérzésből van szabadulás, annak a regénye a Lila, és azt hiszem ennél több megírására nem nagyon vállalkozhat író. Békességszerző szerző Marilynne Robinson, és mivel a Lila egy trilógia egyik darabja, beszerezem majd a többi részt is.

A könyv olvasása közben egyszer csak az az érzésem támadt, hogy tulajdonképpen jóideje egyetlen nagy szöveget olvasok, vannak szerzői, és különböző címeket adnak a nagyobb szövegrészeknek, például azt hogy vagy Jákob lajtorjája, ez itt most épp a Lila című szövegrész, de sorolhatnám tovább a végtelen szöveg szerzőit, és ez elég megnyugtató. Időn kívüli és egyetemes, mint a juhász a bárányokkal Biatorbágy határában.

Az idézett mondat amúgy már időszerű, a kígyó és az ég elsötétedése, közben nagypéntek lett, jó sokáig készül ez a bejegyzés. 
Jézus is tudta, hogy el fogják árulni, érezte a kígyót, a kést, hogy egyvalaki idegen a tanítványok közül. Aztán "Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön." Mk 27, 44
   A lila egyébként nem csupán a bűnbánat színe, az egyensúlyé is, a föld és ég közti egyensúlyé, hajnalban és alkonyatkor tapasztalhatjuk, hogy az ég a földdel összeér, nem hosszú ideig, de mégis, a látvány általában megállítja az időt.




2017. március 22., szerda

GYÓGYÍTÓ VÍZ


Ma délelőtt a terasz elsötétedett kövét sikáltam gyökérkefével, sütött a nap, és jólesett a vízzel pacsálni a vödörben. Söprögettem a vizet a teraszról, folydogált ide-oda a kövek résein át le a fűre, csillogtak a cseppek a fűszálakon.
Nemrégiben egy tanárnővel beszéltem telefonon, aki elmesélte, hogy hogyan sírt együtt az osztályával. És hogy a közös sírástól hogyan folyt ki belőlük a összegyűlt harag, fájdalom, feszültség. Egy hosszú ideje tartó bántásos történet zajlott az osztályban, aki átélt már hasonlót, akár gyerekként, akár tanárként, akár szülőként, pontosan tudja, milyen nehéz oldani, megoldani egy ilyen helyzetet. A külső, vagyis felnőtt beavatkozás rendre csak ront a dolgon, egyre gyilkosabb poénok, froclizások, fenyegetések érik az áldozatszerepbe kényszerült gyereket. 
És akkor ez a tanárnő elmondta, hogy bevitte az osztályába A víz ösvényét, és felolvasta nekik azt a fejezetet, amiről úgy gondolta, talán segíthet. És segített. Sírtak, nem kellettek további szavak, mindenki értette, amit értett. Nagyon jólesett a hívása, mi többet kívánhat egy szerző, hogy a szöveg amit írt, segítsen élni. Ahogy a víz. 
A Víz világnapján osztom meg ezt a történetet, mert a víz kapcsán általában és érthető módon a Föld ivóvízkészletére gondolunk, könnyekre ritkábban. Pedig a sírás is legalább olyan fontos az élethez, mint a nevetés, akiben bennrekednek a könnyek, előbb-utóbb megbetegszik, akár a szomjazó. Csak lassabban. A kiengedés, a megtisztulás eszközei a könnyek. Olvastam valahol, hogy az angol puritánoknak külön imájuk volt a tisztító könnyekért.


A sírás akkor segít, ha már vagy még nincsenek szavak, és tapasztalatból tudom, hogyan szárad el a lélek, ha valaki nem tud sírni. Ahogy a föld szomjazza az esőt, úgy vágyakozik a sírásra, ha oka van rá, az ember. Annyira érdekes a könnyek íze is, jó, hogy sós, mint a tengervíz.


A magzatvíz is az, az őstenger anyaméhnyi emléke, a biztonságos lebegés utolsó tere, mielőtt világra jövünk. Azt hiszem, ez az emlék feledhetetlen, míg élünk, őrzi és keresi a testünk a békének ezt az állapotát. Akkor is, ha úgy alakul, hogy nem él már az édesanyánk. Tamás, A víz ösvénye főszereplője nem ismeri meg soha, születésekor lesz árva, de végül azért képes a kötődésre, mert ott ringott ő is az ölelő vízben. Persze ezt is el lehet rontani, ha az ölelő víz után nem ölelő karok várják az apró embert, akkora luk keletkezik a lelkén, amit nem lehet befoltozni, míg él.


Még jó, hogy vannak emberek, akik értenek a lélekstoppoláshoz, ők sem tudják nyom nélkül eltüntetni a lukat, de enyhíteni a fájdalmat igen. Ismerek valakit, Kiss Kingának hívják. Őt beleírtam a könyvbe is, gyerekek lelkének stoppolásával foglalkozik. Mondhatom, érti a tű nélküli varrás dolgát, akár a népmesékben az a lány, aki öltés nélkül tud inget varrni. Az ilyen emberek maguk is hasonlítanak a vízhez, ha beszélget velük az ember, mintha jó nagy pohár friss vizet kortyolt volna.


Vannak, akik egész életüket víztisztán élik, még idős korukban is felüdül mellettük a lélek, kivirulnak a kertek, mert nem tesznek különbséget ember és növény közt, forrásszerűek, árad belőlük a friss, nem fáradó csobogás. 

A képek Simonyi Cecília illusztrációi A víz ösvénye című kisregényből. (Alexandra, 2016.)

2017. március 19., vasárnap

NÁLUNK ÁCSOK

Nálunk ácsok dolgoztak két napig, és még soha nem láttam közelről ácsokat dolgozni. Ácsnak lenni pedig felettébb szép mesterség, sokféle képesség kell hozzá. Kell például erő és bátorság. De nem a ragadozóké. Az ácsok a türelmet és az alázatot is jól ismerik.  Pénteken még hétágra sütött  nap, száradt szépen a világos cseresznye-lazúr, tapsikoltak volna a jázminok is, de még csak március van. Másnapra megjött az eső és csak három fok volt reggel, de az ácsok nem rettentek, pedig rettentő vizes volt minden és a szél is fújt cefetül.



Én bentről néztem, hogy épül a tető, csak néha szaladtam ki teával, kávéval, és csodáltam, hogy lehet ilyen szakadó esőben állni a létra tetején és rakni szép sorba nagy gonddal a cserepet.


A második réteg festék már védelem alatt került a fára, és hát épp ez minden tető jelentése. Biztonság. Az oltalom-készítés az ácsok dolga, ennél kevés méltóbb feladat lehet az életben, és bár jobban örültem volna, ha nem akkor zajlik mindenféle munkálat a házban, amikor különböző határidők szorítanak, jobb lenne nyáron, így terveztem, de hát tervezhet az ember, ha az ácsok és az asztalosok épp most, a böjti szelek idején értek rá. Eszembe is jutott, hogy hát akkor húsvétra már minden rendben lesz. Az ács fia megváltó ünnepére. Úgy tudjuk, Jézus maga is dolgozott az ácsműhelyben, meglehetősen gazdag jelentésmezőn bóklászhatunk, ha belegondolunk ebbe. A fa, a magasság, az erő, a szelídség, hű, beleszédül, aki belegondol. De aki nem bírja, ne legyen ács, szédülősöknek semmiképp nem való.


Edward Stott (1859-1918): Az ácsműhely

Forró gulyást ebédeltünk, mert közben végre elkészült a konyha is, megtanultam örülni újra a mosogatónak és a gáztűzhelynek. Aztán elment mindenki, csönd lett, ma reggelre pedig kisütött a nap.


Megszemléltem alaposan a kert minden zugából a kész tetőt, végre nem ázik majd a házfal és a garázsajtó, és ki lehet ülni, nem baj, ha cseperegni kezd.


Szapphó nászdal töredéke is előbukkant, meg az, hogy tulajdonképpen Salingernek, az egyik regénycímébe rejtett utalásnak  köszönhető, hogy bekerült a szélesebb köztudatba. 
A Magasabbra a tetőt, ácsok! a regényből és az esküvőről is eltűnő vőlegénye, Seymour meglóg a násznép és a hagyományos protokoll elől, és talán épp ettől nő magasra. 

Föl jól, föl a tetővel!
             Hümenaiosz!
Magasabbra, magasra, ti ácsok!
             Hümenaiosz!
Magas a vőlegény, mint csak Árész,
sokkal magasabb a nagyoknál.
                      (Devecseri Gábor fordítása)

Érdekes, hogy Hümenaiosz,   Aphrodité és Dionüszosz fia a házasság és a lakodalmi menet istene egy strófába kerül az ácsokkal, ennek nyilván egészen praktikus és szakrális oka is akad.



Hogy a praktikus és szakrális kézen fogva párban, a konyha-dolgozószoba elkészüléséből is kiderül. Kint ácsok, bent asztalosok, faforgács és nyomában szépség mindenütt, a főzés és írás tere végre kialakult és nagyon örülök, és akkor most nekilátok mindannak, amit eddig halogattam. De előtte még iszom egy kávét és nézem egy kicsit a madarakat, épp azt az alkonyati koncertet adják, amit lefekvés előtt szoktak. Az asztaltól pedig pont a hársfára látok.





2017. március 14., kedd

KOKÁRDA

Március 15. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy írnom kéne róla. Hogy beszélnem. Hogy gondolnom rá különösképpen. Ahogy nem jut eszébe az embernek, hogy négy lába van az asztalnak, aminél ül, neki magának pedig kettő. Ahogy nem gondol a gravitációra, aminek pedig minden nap hálát adhatna, hogy nem lebeg el a föld színe felett húsz, harminc centivel. 
Hogy most mégis miért? Hogy hogy jutott eszembe, hogy rágondoljak? Persze ez így félreérthető. Gondoltam én az ünnepre mindig. Iskolásként iskolásként ünnepeltem - ünneplő, kokárda, szereplés, de csak az osztály-megemlékezésen, hiszen a '70-es, '80-as években ennek az ünnepnek nem járt se munkaszüneti nap, se iskolai ünnepély -, tanárként tanárként, tekintettel a magyar szakra, számtalan iskolai ünnepély forgatókönyvének kieszelése, megírása hárult rám, aztán a próbák, a szereplés izgalma a gyerekekkel. És állandóan rendhagyó ünnepélyeket eszeltem ki, hogy ne legyen sablonos, kopott, hogy mindig fényes legyen és hiteles, hogy ne a rutin ismétlődjön, hogy a lényeg belsővé váljon... Jaj, de ebbe a rendhagyóságba is úgy bele lehet fásulni... Anyaként pedig az ünneplők, a kokárda, a cipőpucolás, az intelem, hogy a szívünk is díszbe legyen öltözve... De most minderről nem akarok írni. Csak a kokárdáról. 



Ma nagy a kokárdák divatja, gyöngy, filc, horgolt, nemezelt, ki tudja, még hányféle nemzetíszín rózsa dívik mostanában. Rendjén is van ez, ellensúly, a szocializmus hosszú ideig tartó kokárda-ínséges évei után. Bevallom, én nehezen tudok azonosulni a szeretet mindenféle látványos megnyilvánulásával, nevelési oka lehet, gondolom, egyszerűen más a szeretet-nyelvem, a szavak, a rászánt idő nem csak személyes kapcsolataimban, hanem a szülőföldem iránti érzéseim kifejezésében is elsődleges, de a kokárdát szeretem. Felvonulni, tömegben ünnepelni kevésbé könnyű nekem, kokárdát viszont akkor is tűztem, amikor kisbabákkal voltam itthon, akkor is, ha betegen feküdtem, pizsamában. Nem nagy a kokárda, amit még az édesanyám varrt nekem gyerekkoromban, fakó is már, de egész életemben az volt a kokárdám, nem cserélem le, miért is tenném. A képen látható kokárdát kivételesen vettem, a Kisgombosban a "Fészek" Nappali Otthon támogatására, szép is és megható is, sok áttéten keresztül Tilinkó furulyáját juttatta eszembe a hazaszeretetnek ez a gonddal megformált tárgya. 


Nálunk otthon a zárkózott kokárdaviselés volt a jellemző, nagyapám szinte sportot űzött belőle, hogy a szíve fölé tűzött nemzetiszín szalag mennyire kicsi, azt mondta, a hazaszeretet nem hivalkodás dolga, nem a bokrétányi piros-fehér-zöld csokrétán látszik meg a hűség, éppen ellenkezőleg. Ami igazán fontos, a szemnek láthatatlan, ezt nem ő mondta, hanem a róka, és édesanyám olvasta föl, de mondhatta volna nagyapám is, a habitust anya is tőle tanulta. 
Aztán volt az iskolában harmadiktól Gabi néni, aki március tizenötödikén elmondta az osztálynak, hogy örüljünk neki, hogy minket senki nem büntet meg a kokárdáért, és elmondott egy titkot. Én nem tudom, hogy merte ránk bízni, kilenc évesek voltunk, és szerintem mi sem tudtuk, hogy képesek vagyunk-e titkot tartani, tessék, én most ki is beszélem nyilvánosan, bár már nincs kockázata. Gabi néni Romániából érkezett Magyarországra, ahol tilos volt a kokárda, és már annak is súlyos következménye volt, ha valaki a fehér blúzára egy piros szegfűt tűzött a zöld szárával együtt, mert az már magyar nemzeti szín, magyarázta Gabi néni, és akkoriban - hogy mikor pontosan, soha nem derült ki, harmadikosoknak még nincs idővonal a fejében, se Trianon, se bécsi döntés, Ceausescu meg végképp nincsen -, magyarnak lenni bűn volt, és az, hogy milyen nagy dolog, hogy mi szabadon lehetünk magyarok. A Kádár-kor kilencévese még kevésbé látja át, hogy mi az a szabadság, és mi nem az, én csak azt tudtam, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad beszélni az utcán és hangosan otthon sem, meg azt, hogy hogyan szorul össze a gyomrom, ha meglátom a portásbácsit az iskolában, meg akkor is, ha arra, gondolok, hogy úgy kell élnem, hogy méltó legyek az úttörők vörös nyakkendőjére. Nem értettem  már a rá való méltóságot sem, de attól nagyon féltem, hogy én valahogy nem tudok ennek eleget tenni, és a vörös nyakkendő is ijesztett, túl komolynak tűnt, túl vadnak az az élénk vérpiros. Gabi néni titkát megőriztem mindeddig, akkor csupán a perspektíva különbözőségét érzékeltem homályosan, és még most is el tudok hűlni rajta, hogy az ő szemszögéből a '70-es évek Magyarországa maga volt a szabadság. 



Az mindenesetre nagy különbség, hogy ma nem kötelező se utcán vonulni, se otthon kuksolni dermedt csöndben, félelemben, örülök, hogy az elmúlt két hétben legalább három-négy politikai szervezet március 15-i rendezvényéről kaptam értesítést, Petőfiék értékelnék, ha látnák, hogy ezért senkit nem vernek fejbe puskatussal. Gabi néni is örülne, nem tudom, melyik gyűlésre menne el, szíve fölött a végre nyíltan viselhető kokárdával. 
Mostanában gyakran gondolok Petőfire egyébként, kora szerint már a fiam lehetne, aggódnék érte azt hiszem, ha Hrúz Mária lennék, a fiúkkal mindig csak a baj van, mennek a fejük után, míg be nem verik, jajistenem, gondolnám, és közben büszke is lennék, milyen bátor a fiam, csak ne lenne olyan heves természetű.