2017. október 31., kedd

CSENDÉLET 2. Kenézlő és az ország bánata

Mindenszentek elé szántam ezt a bejegyzést. 
Amikor azokra gondolunk, akik már nem lehetnek velünk.
De mára nem csak meghalt szeretteink hiányoznak. 
Hiányoznak innen az élők is egyre többen.
Az ember ilyenkor már tudja, hogy Sic transit gloria mundi, meg azt is, hogy semmi nem örök a nap alatt. Eltűntek már birodalmak, az etruszkok, egy csomó indián törzs,  eltűnt annyi mindenem és mindenkim nekem is már, hogy nem is győzném felsorolni.
Mégsem tudom úgy megírni ezt a bejegyzést, hogy - kínos, nem kínos -, ne lábadjon újra és újra könnybe a szemem. Ahogy az elmúlt években minden alkalommal, amikor az ország egy távoli településén szembe kellett néznem azzal, hogy egyre üresebbek a falvak, kihaltak a házak. Hogy aki tud odébb megy onnan, ahol nincs munkalehetőség, mert élni muszáj, és ha nincs legelő, odébb kell állni. 
Ebben a bejegyzésben főleg képeket osztok meg, az erről szóló szavakat inkább versbe írom, ha írom, mert azt, amit a pusztuló ország látványa kivált belőlem, és feltételezem, bárki másból is, egyszerűen nem akarom ezekbe a kopogó, egyszerű mondatokba beleírni.
Temetőket és házakat fényképeztem. Elhagyott zsidó és keresztény sírokat és elhagyott, összeomlásra váró házakat.
Szép temetőket és egykor szép házakat. Hogy legalább egy-egy fényképen megmaradjanak a verandák, az ablakkeretek, az üveges tornácok. 
A képek Kenézlőn készültek, ahol egy nagyon békés hetet tölthettem nyáron.


Az elhagyott zsidó-temető két sírköve.


A tiszta ég alatt az elhagyott sírok. A település azok közé tartozik, ahol a sírkertet nem hagyják elgazosodni. De hozzátartozók természetesen (Hogy írhattam le ezt a szót..., de nem javítom. Ezt írtam, mert akkor, amikor a hozzátartozók meghaltak, ez az iszonyat volt a természetes.) nem járnak a sírokhoz, mert nincsenek.



Olyan szép. És remélem, van, aki el tudja olvasni a feliratot.


Az elhagyott régi keresztény temető.




 Lassan a földbe süpped.



Egy elhagyott ház szépen faragott ablakkerete.


A szőlő még nem tudja, hogy a ház üres.


Meddig bírja még a fal, a pala?


Egy rózsaszín ház verandája. Mennyire jóleshetett egykor itt egy uzsonna. Hányan örülnének ma egy ilyen háznak?


Mi kell hozzá, hogy elhagyatottá váljon egy szecessziós ablak?


Üveges veranda az eperfa árnyékában. A növények pedig lassan beköltöznek a házakba.

Nincs erről több szavam. Csak nézzük a képeket.
Hátha van, hátha lesz valamilyen megoldás.



2017. október 13., péntek

SÁRKÁNYOS CUKORTARTÓ A MÁRVÁNY UTCÁBAN

"A kék, aranyszegélyes, kínai sárkányos cukortartó, a kávézások dísze és Bözsi néni anakronisztikus képben olvadtak össze, igazi multikulturális kép volt. Anna, amikor Bözsi néni cukrot tett a kávéjába, úgy érezte, ennél nagyobb békésség már csak a paradicsomban lehetséges, ahol az oroszlánok együtt legelésznek a bárányokkal."

Borka zsákja, Hitel, 2011./3.
http://epa.oszk.hu/01300/01343/00111/pdf/EPA_01343_hitel_20110502-55765.pdf

   A minap írtam azokról a bizonyos jelző tárgyakról, amikből egy-egy marad minden szétszéledt nagycsalád tagjainál, őrizve az egykori ősotthon emlékét. A felsorolásban szerepelt egy cukortartó. Cukortartó általában véve. Példaképp. A valóságban létezett az anyai családot jelképező nem általában véve cukortartó is, a konkrét, kézzelfogható. Sötétkék kínai tűzzománc volt, kacskaringós rézvonalakkal, hasán körbekígyózó, egymást soha el nem érő két sárkánnyal. A negyvenes években készülhetett, és nagyszüleim becsben tartott kevés értéke közé tartozott. 
A cukortartó a Nagymező utcából Nógrádgárdonyba is velük költözött, amikor nagyapám ott lett orvos. A kis nógrádi faluban játszódó egyik novellámba évekkel ezelőtt bele is írtam. 
A pár nappal ezelőtti blogbejegyzés után az egyik unokaöcsémmel arról beszélgettünk, hova is lett vajon a mindannyiunk emlékezetében teljes részletességgel élénken élő tárgy.
Másnap a XII. kerületbe kellett szaladnom, pontosabban az Ugocsa utcai könyvtárba. Parkolni csak a Márvány utcában tudtam. Átlósan szemben azzal a házzal, amelyikben az ostrom alatt édesapám született. Kis, utcára nyíló régiségkereskedés gazdája álldogált a járdán az enyhe októberi napsütésben.
A kirakatban pedig ott volt a sárkányos cukortartó majdnem hű mása. 



Jó. Nem sötétkék, hanem türkiz, nem is annyira hasas, mint az a régi, de a minta és az anyagok tökéletesen egyformák. Megtorpantam. Na, de. Az esély? Erre? Hogy előző éjjel Ádámmal a cukortartóról, aztán meg a Márvány utcában? Régiségkereskedés kirakatára zsigerből odapillantok, csak futtában, hogy ne essek kísértésbe, de ez akármilyen sietős odanézés volt, földbe gyökerezett a lábam. 
De rendkívül szigorúan tovább mentem. Fegyelem is van a világon. Mármint ön. Aztán mára kikovácsoltam a tervet. A garázsba félretett rézváza hat rézkupicával épp jó lesz. Soha nem jelentett semmit, nem is értem, hogy került hozzánk. És ma visszaügettem az apám szülőházával szemközti régiségboltba. Hogy elcseréljem a rézvázát az anyai nagyszüleim cukortartó-testvérére.



És most itt van. Cukrot nagyjából nyolc éve nem teszek a kávémba, így cukortartót sem nagyon használok. De tökéletes lesz így üresen is. A semmi körül kígyózó, tűzőrző sárkányokkal.

2017. október 10., kedd

A KORMOS CSENDÉLET MARGÓJÁRA

   Azt hiszem, minden család életében van egy ősotthon. Az ősotthon arra az időre tehető, amikor a család eléri egyszerre működni képes legszélesebb horizontját és több generáción átívelő vertikumát. Nos, a hevenyészett definíció után a lényeg. Anyai családom ősotthona a Nagymező utca egyik franciaerkélyes, háromszoba-hallos-cselédszobás lakása volt. Lépcsőházból nyíló bejárat, gangra nyíló konyhaajtó. Itt voltam gyerek néhány évig. A lakásban ekkor nagymamámon és az újszászi tüdőgyógyintézetbe ingázó nagypapámon kívül  édesanyám egyetemista öccse és húgai éltek párjaikkal. Meg persze mi. Vagyis jó sokan voltunk. 
   Egy ekkora család rendkívül biztonságos tér egy kisgyereknek. Mindig van valakinek ideje mesélni vagy beszélgetni, állandóan történik valami, állandó a vendégjárás. A konyhában nagyüzem, a sötétbordó gáztűzhelyen soha nem alszik el a tűz. Legalábbis mindig főz valaki. Nagyapám specialitása a szombat reggeli "ham & eggs" volt - így hívta mindig, nem sonkás tojásnak -, hajszálvékonyra szeletelte hozzá az angolszalonnát végtelen türelemmel. Nem sok részt vállalt a házimunkákban, de bizonyos dolgokat ő főzött meg nagy műgonddal. Például vasárnap délelőttönként a húslevest. Hogy azon az egy napon nagyi tovább alhasson. Hét közben ugyanis egyáltalán nem lehetett számítani nagyapámra, hiszen nem volt jelen. Ha a konyhában tevékenykedett, annyira alapos volt, hogy képes volt fehér ingben zöldséget vagy halat pucolni, és minden alkalommal makulátlan maradt a ruhája. Nagyi a hétköznapokat vitte, miközben ő is munkába járt. Azok közé a nők közé tartozott, akik szeretetüket nem az előállított ételek mennyiségével fejezik ki, sokkal inkább értett a figyelmes és értő hallgatáshoz. Kitartóan, megkérdőjelezhetetlenül, de látványos gesztusok nélkül szerette népes családját. A bejglisütéskor megmaradt tojásfehérjéből ezüstkenyeret és mogyorós habcsókot sütött. A habcsóksütés egyszerű mozdulatait ámulva lestem, varázslatnak tűnt, és bátorságnak is, ahogy ki-behúzgálja  a forró tepsiket a sütőből.
A család a hallban álló hatalmas, kihúzható étkezőasztalnál ült le a nagyobb ünnepeken, hófehér damaszt, tálak, rántott hal, majonézes krumpli, saláta - karácsonyi képfoszlányok.
Ahogy a kép is a nappaliban. A szürke váza a könnyű lepkevirágokkal.



   Nagyszüleim végül kisebbre cserélték az ősotthont, hogy gyerekeik lakáshoz jutását valahogy segíteni tudják. Azóta - ahogy ez már a nagycsaládoknál lenni szokott - sokfelé ágazott a fa,  a testvérek, unokatestvérek mind másfelé, az egyetlen ősotthont egy-egy tárgy jelképezi csupán. Fényképek, egy cukortartó, egy levesestál, a könyvek. 
Az egyik a jelző-tárgyak közül az a festmény volt, ami idén áprilisban, egy szokatlanul hideg tavaszi napon egy kályha-balesetben majdnem elpusztult. 



Megfolyt a festék, kormos lett és beszakadt a vászon. Csoda, hogy megmenekült, és az is, hogy a lepkevirágok szirmai majdnem megőrizték eredeti színüket.
Egy kedves művészettörténész ismerősömet kértem, segítsen restaurátort találni, hátha valamennyire 
helyreállítható a festmény. Még nem tudom, sikerül-e, reménykedem.
A Kormos csendélet (Élet és Irodalom, 2017./40.) című kisprózát e köré a kép köré írtam. A történet középpontjában szereplő festmény azonos a Nagymező utcai lakás falán évtizedeket töltő képpel. Az, hogy épp az ötvenedik születésnapom hetében került nyomtatásba ez a családi gyökereimet áttételesen, de bizonyos tekintetben közelről érintő szöveg - meglepetés. 

2017. október 2., hétfő

AZ ÁGY MELLETT BILINCSEK

   Az ágy melletti könyvkupacról megint. A tetején két könyv, ezeket olvasom felváltva egy hete. Az egyik egy ezeréves kiadású Rodin-életrajz, a másikra már megjelenése előtt spóroltam. A Jelenkornál a közelmúltban megjelent Mészöly Miklós-Polcz Alain levelezés, A bilincs a szabadság legyen.
A Rodin-monográfiát Rilke miatt vettem ki a budakeszi könyvtárból, és tulajdonképpen nem is érdemelne szót, ha ennek kapcsán nem leveleztem volna Camille Claudelről egy régi barátommal. A monográfiában természetesen szó esik erről a tragikus viszonyról, de meglehetősen tapintatosan, Rodin kétes szerepe a tehetséges alkotó súlyos depressziójában, az alkotástól örökre megfosztottságában kevésbé hangsúlyos. Arra pedig, hogy mekkora hatást gyakorolt a világhírű szobrászra Camille, még kisebb nyomaték kerül. Persze, tud az ember ezekről a híres és hírhedt nagy szerelmekről, az üstökös-ütközésekről, de mégsem eleget, mégsem elég alaposan gondol bele, hogy a legendává lett nagy kapcsolatok gyakran a pokol bugyrai. 
Az elképesztő tehetségű Camille Claudel francia szobrásznő alakját azóta, hogy harminc évet töltött  teljes elhagyatottságban egy elmegyógyintézetben, ahol aztán élete véget ért, számos film és regény megjelenítette. Legutóbb egyik legkedvesebb színésznőm, Juliette Binoche személyesítette meg a végtelenül igazságtalan sorsú művészt a Camille Claudel 1915 című Bruno Dumont rendezte filmben. 
De nem tudom, hogy harminc véső nélkül eltöltött magányos évet ábrázolhat-e bármilyen művészeti ág bármilyen tehetségű művésze. Talán egy szobor. Lehet, hogy csak azt tudná visszaadni a pusztulásnak ezt az elképesztő hosszú útját és csöndjét.

                                                                                                                     
                                                                                                                                                                                        
                                 Juliette Binoche a Camille Claudel 1915 című filmben

Ám vissza Rodinre. Erre a ma olyannyira elterjedt szóhasználattal egészen egyszerűen bántalmazó férfira. Aki művészetének rendelt alá minden emberi kapcsolatot, minden emberi testet, amelybe, akár az agyagba, beletúrt, ha vele kapcsolatba került, és akiben semmiféle kérdés nem merült fel avval kapcsolatban, hogy használhat-e egy másik emberi lényt céljai elérésére. A félanalfabéta gombvarrólánykában sem, akivel életét végigélte, és akit nem sokkal halála előtt végül feleségül vett. Neki talán elnézzük, hogy eltűrte a megalázást, az ütlegelést a zseni mellett. Nem valószínű, hogy személyiségének autonómiája azon a szinten lett volna, hogy kilépjen egy számára rengeteg szenvedést hozó, beteg kapcsolatból. De Camille? Ő beleőrült a szakításba, és abba, hogy megértette, egy lelkiismerettel nem rendelkező férfi használta nőiségét, tehetségét.


Camille Claudel és August Rodin

   Az utókor pedig idealizál. A nagy love storyk mindig izgalmasak a közönség számára. A nagy love storykon keresztül amúgy rengeteg kortöténeti adalékkal leszünk gazdagabbak. Miközben a műveltség álorcájában vájkálhatunk nagyjaink magánlevelezésében. 


   Így van ez Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésével is. Hogy a híres szerelmespár az egymásnak teremtett férfi és nő etalonja, a legenda már életükben is körüllengte őket. 
Hogy miért szereztem be a könyvet, ha minderről így vélekedem? Azt hiszem, Polcz Alaine miatt. Polcz Alaine egyetlen könyve az, amit ma is szeretek még, a Főzzünk örömmel! című szakácskönyv-szerűség. Többi írása egyszerűen idegesít. Az Asszony a fronton-t fontos dokumentumregénynek tartom, de szépirodalomnak nem. A Polcz Alaine körül lebegő mítosz már életében is zavart. Azóta is. 
Ez a nő idegesít engem - erre kellett rájönnöm az évek alatt. Idegesít, mert miközben elképesztő sors az övé, és mint minden szenvedés, az övé is tiszteletet parancsoló, van a lényében valami nem tiszta, túlkomponált és őszinteségnek maszkírozott őszintétlenség. Egyszerűen valami fals hang, ami karistol. A tűrése túlzás. A Mészöly Miklóssal kötött házasság a levelezés alapján úgy tűnik, már az első perctől fogva játszma. A megalázó kapcsolatból, az állandó megcsalatásból, lefokozódásból kiszakadni nem tudása már-már perverzió. És egy egészen másik korban, mint amelyben Rodin vagy Camille Claudel élt. Mert neki lett volna esélye a független, szabad és békés létre. 
Miért szerette jobban a mártíriumot, az erkölcsi tartásnak megrajzolt szörnyű kis megalkuvást?
Hogy a traumáját ismételgeti, pszichológusként pontosan kellett, hogy tudja magáról. És ha tudta, ha ismételte, még akkor sincs hozzá jogom, hogy megítéljem. De miért emeljük példává ezeket a sokévtizedes iszonyatokat? 
Hazug mítoszok dokumentumait olvasom esténként az ágyban. Hát bolond vagyok én? 



2017. szeptember 11., hétfő

MÁRIA

                                                                                                             Ferenczi Máriának

  Első kötetem borítóján egy régi fénykép látható. A képen ünneplős kislány hunyorog a napba, oldalra biccenti a fejét, bizonyára örül a szélforgónak és a fénynek. Mintha zavarban lenne egy kicsit, a fényképezés megakasztja a pillanat természetességét. 
A kép az édesanyámról készült, három-négy éves lehet rajta, még nincs 1950 sem. 1998-ban, amikor elkészült a kötet, ő sem volt már, fiatalon, harminckilencedik évében halt meg. A bombázás után az éhező fővárosban születni nem jelez erős immunrendszert. A nagymamám a pincében hordta ki első gyermekét, aki egy zsírpapírral beragasztott konyhában élte át az első telet. Ha nagyapám szerzett valahogy, kecsketejet adtak neki, mert a krumplin és babon átvészelt ostrom után nem sok teje volt a frissen szült anyának.
Sokáig egyáltalán nem tudtam beszélni róla, azt hiszem, belém fojtotta a szót, megdermesztette a fájdalom, írni pedig végképp nem, csak sok áttéten keresztül. 
A könyv készülésekor valószínűleg ezért ragaszkodtam rögeszmésen hozzá, hogy ez a fénykép legyen a borítón, körülötte pedig az arany felhő, amit magam rajzoltam egy alkoholos filctollal. Borítóterv? Piha! Könyvtervező? Fel sem merült. A legtöbb példány címoldalán ferdék a betűk is.


Mégis örültem, és mondjuk így, neki dedikáltam ezzel a képpel a verseskötetet, bár eszembe sem jutott ezt így fogalmazni. A kötet címe, a kötetcímadó vers is neki szól valójában. Egy Mária-vers, szakrális és profán, amilyen nem múló ellentmondással az ember az édesanyjához élete végéig viszonyul. Mint az életet adó, veszélyesen végtelen, ringató és kiismerhetetlen tengerhez. A versben a Mária-szoborhoz kell közelebb lépni, az édesanyánktól talán épp fordítva, távolodni kell, hogy meglássuk teljes valójában.  

KÖZELKÉP

Ha tudni szeretnéd,
hogy mi okozta
Mária ritka, különös báját,
nincs más tennivalód:
Lépj a szoborhoz,
tégy le a tisztelet egy-két méteréről,
hajolj közel, 
mintha titkot vagy illetlen szavakat
akarnál súgni fülébe
- s ha el nem pirul -,
meglátod,
mit József - úgy mint az Isten - 
régóta tud már,
Mária arcán
ott ragyog
ezernyi szeplő.

2017. augusztus 20., vasárnap

PATERSON, AVAGY A VERS SZÜLETÉSE

 Tegnap este elmentem moziba. Kihalt volt a nyárvégi város, ritkán ennyire nyugodt, és ez annyira illett Jim Jarmusch Paterson című filmjéhez, aminél nehéz lett volna jobb filmet választani.


 Paterson buszsofőr. Patersonban él. Viccesnek tűnhet, de mi más ez, ha nem a tökéletes önazonosság és a jelenlét a térben? Paterson tehát Paterson utcáin vezeti a 23-as járat egyik autóbuszát. 
Körbe-körbe jár, akár a napok, a karórája, az évszakok. Mintha mindig minden ugyanúgy, de persze nem. Mert Paterson költő is. Csöndben figyel. Például reggel a gyufásdobozra az asztalon.


Amiből lassan kibújik egy szerelmes vers. 


 Aztán hallgatja a felszálló utasok hangját, figyel a szavaikra, a járókelőkre és a szerelmére, aki maga is olyan kirobbanó és gyönyörű, akár a városszéli vízesés. 


 Nehéz ennek a filmnek a kapcsán spoilerezni, hiszen alig történik valami, vagyis csupa kicsi és fontos dolog, és nincs lelőhető poén, bár a filmnek remek és finom a humora.


 Ha elmondható lenne, miről szól ez a film, akkor talán azt kellene mondani, hogy a vers születéséről, ami nem tűnik tipikus filmtémának. A figyelemről, a valóság apró részleteinek rakosgatásáról, a szavakkal való csendes babrálásról. Ahogy a valóságdarabok kiválnak az egészből, és megfényesednek. 


 A nem tipikus buszsofőr persze kapitány. Nem látványos hős, de van-e nagyobb bátorság, mint egy titkos füzetbe verseket írni ebédszünetben? Az éjjeliszekrényen álló fényképek egyikén egyenruhában, tengerészsapkában látjuk, persze ez csak afféle elfutó részlet a háttérben, de ennek a filmnek épp az elfutó részletek megragadása a főszereplője. A költészet hajózás-toposza a körbejáró 23-as busz profánságától cseppet sem sérül. Paterson a hétköznapokban hajózik, és minden reggel útra kel, hogy este Laurája - zárójel: újabb költészet-toposz, hát hogy máshogy hívhatnák Petrarca óta egy költő szerelmét? - mellett partot érjen. Még akkor is, ha szerelme, a libegő-lobogó, kreatív kitörésekben izzó lány legkevésbé sem unalmas és hétköznapi biztonságot nyújt. 


                                                                                                                                                                   
  Az útrakelés, az út, a megérkezés - a mindennapos Odüsszeia volt a tárgya William Carlos Williams Paterson című elbeszélő költeményének is, aminek megírásába a modern amerikai költészet különleges, minimalista verseket író alakja Joyce Ulyssesének elolvasása után fogott. 













William Carlos Williams (1883-1963), aki hétköznapjaiban Paterson városának orvosa volt, éjjelente írta verseit. A főhős legkedvesebb költője természetesen William Carlos Williams. Laurának felolvasott versei Várady Szabolcs fordításában hangzanak el a filmben. Például az alábbi remek szilva-vers:


CSAK AZT AKAROM MONDANI

Várady Szabolcs fordítása

megettem
a hűtő-
szekrényből
a szilvát

pedig
alighanem
a reggelihez
tetted el

Bocsáss meg
felséges volt
olyan hűs
olyan édes






 Paterson titkos füzetébe írt versei Mesterházi Mónika műfordításai - csodálatos feladat lehetett egy fiktív költő verseit átültetni! - és már csak azért is képes lettem volna tovább nézni a filmet, hogy elhangozzon még néhány Paterson-saját. A gyufásdobozról, a vízesésről, vagy a futásról, aminek a záróképében az eső is eláll, és a sarkon sárga esőkabátban áll egy fiú.

 Még akkor is, ha a film végén egy japán költő ezt a szomorú megállapítást teszi a versfordításról.

2017. július 21., péntek

CSENDÉLET 1. - Kenézlő örömei

  A Zemplén tövében, Bodrogzugban fekszik Kenézlő, ahová kedves meghívást kaptam egy hétre. Alkonyatkor érkeztem. Amikor elhagytam Apróhomokot és a Rózsás-tanyát, már tudtam, hogy mindjárt odaérek. A határban két őz bóklászott békésen, a falu csendes volt már, csak a molnárfecskék cikáztak. Mire a házhoz értem, Irénke kinyitotta nekem a kaput, aztán tálalta a húslevest és a töltött paprikát. Soha nem látott még, de úgy várt, mint egy közeli családtagot.



    A háztető


Másnap nagyot sétáltunk. Irénke megmutatta a legfontosabb látnivalókat, maga olvasta fel nekem Tompa Mihály Két íjász című mondafeldolgozásának részletét a faluház homlokzatáról, elmentünk a temetőbe és a boltba - minden kis falu boltjának kínálata és árai figyelemre méltók és alázatra intenek -, aztán a régi tanító háza előtti eperfáról belakmároztunk. 


 A falu legrégebbi temploma görög katolikus, parókiája 1793 óta létezik, magyar és rutén származású hívek számára alapították.
A homlokzatfreskót az utca felől hatalmasra nőtt fenyőfák takarják, a kőkerítés peremén billegve sikerült a kapuzat fölötti ikont megörökítenem.

A református templom tornya. 
Kenézlőn a reformált  gyülekezet vette használatba a mára már lebontott középkori templomot, majd 1699-ben fatemplomot építtetett. A kőtemplom 1813-ban készült el. 
A kertben mélylila mályva virít.
 Az 1933-ban épült katolikus templom pártfogója Szent Mihály arkangyal.
Lenyűgözött a homlokzat szoknyaszerű sziluettje a két barokk-emlékezetű hatalmas csigavonallal.

De Kenézlőn nem a három templom idézte meg számomra legerősebben a mindenek fölött álló egyetemes békességet. Hanem a tyúkok - mint bárhol, ahol meghallom vagy meglátom őket. A tyúkok csipegetnek, a kakas kukorékol, teszi mind a dolgát, tökéletesen függetlenül a hatalmi viszonyoktól, a szegénységtől, a fájdalmaktól. Persze mindaddig, míg le nem vágják. De addig - ahogy a költő ír, a macska miákol - a tyúk kapirgál, nem néz másra, csak a napi betevőre, melegre, fényre, egészen szerzetes-szerű lények a tyúkok. 



 Pedig Irénke történeteiből, amiket a héten mesélt, egy komplett szociográfiát lehetne megírni. És nem lenne nagyon vidám. Az az erő, ami az itt élőket mindennap megtartja, felkelti időben, kiküldi krumplit kapálni, tyúkot etetni, nem tudom, hol tanulható.
És nem csak a tyúkok együgyű életöröme lecke. Találkoztam egy beteg asszonnyal, az anyja megjárta és túlélte a gulágot, férjét épp a héten vitték be a mentők az intenzív osztályra, de olyan kedvességgel ajándékozott nekem egy hatalmas patisszont, és mutatta meg a hímzést, amivel elkészült - hát miféle nehézségek miatt nyavalygunk, miféle mesterséges bajokat generálunk -, csak dadog az ember és pironkodik. Persze az efféle elkényeztetett szociális érzékenység sem új a nap alatt - semmi, semmi új, Móricz, Tömörkény, József Attila, da capo al fine.                          
  
És néhány kép a bátor szólóállatokról. 
Például a kiskakas. Aki fogja magát és kirepül a csirkék közül. És a csirkék? Hát a csirkék csak nézik csodálattal a vitéz szabadságharcost, aki fütyül a kerítésre.
Vagy a fekete, világítószemű macska. 
Itt autentikus státuszban, nem ölbevaló kedvenc, a kukoricagórékban rengeteg az egér, a Tisza és a Bodrog közelsége miatt a patkány sem ritka. 



És egy művész.
A molnárfecske a G-re ült.



 És akik esetleg az észak-keleti kis falvakat szürkének és porosnak gondolják, nézzék meg jól, hogy milyenek a szarkalábak a kapor zöldes-sárga ernyőivel,

 meg a tarka rézvirágok a kerítések mellett.
 De ajánlhatom még ezt a frissen a konyhakertből szedett ehető csendéletet is, bár a húsleves ízét nem tudom elmesélni, és az uborkasalátáét sem,
csak azt, hogy a tyúkok mennyire örültek a maradék uborkának. 

Az egész hétért csak öröm és hála. Ez alatt a konyhaablak előtt ültem és írtam, és vártam, mint egy gyerek, hogy Irénke megkérdezze, nem szeretnék-e már ebédelni. Vagy vacsorázni. Ennél többet nehéz elképzelni.