2017. március 22., szerda

GYÓGYÍTÓ VÍZ


Ma délelőtt a terasz elsötétedett kövét sikáltam gyökérkefével, sütött a nap, és jólesett a vízzel pacsálni a vödörben. Söprögettem a vizet a teraszról, folydogált ide-oda a kövek résein át le a fűre, csillogtak a cseppek a fűszálakon.
Nemrégiben egy tanárnővel beszéltem telefonon, aki elmesélte, hogy hogyan sírt együtt az osztályával. És hogy a közös sírástól hogyan folyt ki belőlük a összegyűlt harag, fájdalom, feszültség. Egy hosszú ideje tartó bántásos történet zajlott az osztályban, aki átélt már hasonlót, akár gyerekként, akár tanárként, akár szülőként, pontosan tudja, milyen nehéz oldani, megoldani egy ilyen helyzetet. A külső, vagyis felnőtt beavatkozás rendre csak ront a dolgon, egyre gyilkosabb poénok, froclizások, fenyegetések érik az áldozatszerepbe kényszerült gyereket. 
És akkor ez a tanárnő elmondta, hogy bevitte az osztályába A víz ösvényét, és felolvasta nekik azt a fejezetet, amiről úgy gondolta, talán segíthet. És segített. Sírtak, nem kellettek további szavak, mindenki értette, amit értett. Nagyon jólesett a hívása, mi többet kívánhat egy szerző, hogy a szöveg amit írt, segítsen élni. Ahogy a víz. 
A Víz világnapján osztom meg ezt a történetet, mert a víz kapcsán általában és érthető módon a Föld ivóvízkészletére gondolunk, könnyekre ritkábban. Pedig a sírás is legalább olyan fontos az élethez, mint a nevetés, akiben bennrekednek a könnyek, előbb-utóbb megbetegszik, akár a szomjazó. Csak lassabban. A kiengedés, a megtisztulás eszközei a könnyek. Olvastam valahol, hogy az angol puritánoknak külön imájuk volt a tisztító könnyekért.


A sírás akkor segít, ha már vagy még nincsenek szavak, és tapasztalatból tudom, hogyan szárad el a lélek, ha valaki nem tud sírni. Ahogy a föld szomjazza az esőt, úgy vágyakozik a sírásra, ha oka van rá, az ember. Annyira érdekes a könnyek íze is, jó, hogy sós, mint a tengervíz.


A magzatvíz is az, az őstenger anyaméhnyi emléke, a biztonságos lebegés utolsó tere, mielőtt világra jövünk. Azt hiszem, ez az emlék feledhetetlen, míg élünk, őrzi és keresi a testünk a békének ezt az állapotát. Akkor is, ha úgy alakul, hogy nem él már az édesanyánk. Tamás, A víz ösvénye főszereplője nem ismeri meg soha, születésekor lesz árva, de végül azért képes a kötődésre, mert ott ringott ő is az ölelő vízben. Persze ezt is el lehet rontani, ha az ölelő víz után nem ölelő karok várják az apró embert, akkora luk keletkezik a lelkén, amit nem lehet befoltozni, míg él.


Még jó, hogy vannak emberek, akik értenek a lélekstoppoláshoz, ők sem tudják nyom nélkül eltüntetni a lukat, de enyhíteni a fájdalmat igen. Ismerek valakit, Kiss Kingának hívják. Őt beleírtam a könyvbe is, gyerekek lelkének stoppolásával foglalkozik. Mondhatom, érti a tű nélküli varrás dolgát, akár a népmesékben az a lány, aki öltés nélkül tud inget varrni. Az ilyen emberek maguk is hasonlítanak a vízhez, ha beszélget velük az ember, mintha jó nagy pohár friss vizet kortyolt volna.


Vannak, akik egész életüket víztisztán élik, még idős korukban is felüdül mellettük a lélek, kivirulnak a kertek, mert nem tesznek különbséget ember és növény közt, forrásszerűek, árad belőlük a friss, nem fáradó csobogás. 

A képek Simonyi Cecília illusztrációi A víz ösvénye című kisregényből. (Alexandra, 2016.)

2017. március 19., vasárnap

NÁLUNK ÁCSOK

Nálunk ácsok dolgoztak két napig, és még soha nem láttam közelről ácsokat dolgozni. Ácsnak lenni pedig felettébb szép mesterség, sokféle képesség kell hozzá. Kell például erő és bátorság. De nem a ragadozóké. Az ácsok a türelmet és az alázatot is jól ismerik.  Pénteken még hétágra sütött  nap, száradt szépen a világos cseresznye-lazúr, tapsikoltak volna a jázminok is, de még csak március van. Másnapra megjött az eső és csak három fok volt reggel, de az ácsok nem rettentek, pedig rettentő vizes volt minden és a szél is fújt cefetül.



Én bentről néztem, hogy épül a tető, csak néha szaladtam ki teával, kávéval, és csodáltam, hogy lehet ilyen szakadó esőben állni a létra tetején és rakni szép sorba nagy gonddal a cserepet.


A második réteg festék már védelem alatt került a fára, és hát épp ez minden tető jelentése. Biztonság. Az oltalom-készítés az ácsok dolga, ennél kevés méltóbb feladat lehet az életben, és bár jobban örültem volna, ha nem akkor zajlik mindenféle munkálat a házban, amikor különböző határidők szorítanak, jobb lenne nyáron, így terveztem, de hát tervezhet az ember, ha az ácsok és az asztalosok épp most, a böjti szelek idején értek rá. Eszembe is jutott, hogy hát akkor húsvétra már minden rendben lesz. Az ács fia megváltó ünnepére. Úgy tudjuk, Jézus maga is dolgozott az ácsműhelyben, meglehetősen gazdag jelentésmezőn bóklászhatunk, ha belegondolunk ebbe. A fa, a magasság, az erő, a szelídség, hű, beleszédül, aki belegondol. De aki nem bírja, ne legyen ács, szédülősöknek semmiképp nem való.


Edward Stott (1859-1918): Az ácsműhely

Forró gulyást ebédeltünk, mert közben végre elkészült a konyha is, megtanultam örülni újra a mosogatónak és a gáztűzhelynek. Aztán elment mindenki, csönd lett, ma reggelre pedig kisütött a nap.


Megszemléltem alaposan a kert minden zugából a kész tetőt, végre nem ázik majd a házfal és a garázsajtó, és ki lehet ülni, nem baj, ha cseperegni kezd.


Szapphó nászdal töredéke is előbukkant, meg az, hogy tulajdonképpen Salingernek, az egyik regénycímébe rejtett utalásnak  köszönhető, hogy bekerült a szélesebb köztudatba. 
A Magasabbra a tetőt, ácsok! a regényből és az esküvőről is eltűnő vőlegénye, Seymour meglóg a násznép és a hagyományos protokoll elől, és talán épp ettől nő magasra. 

Föl jól, föl a tetővel!
             Hümenaiosz!
Magasabbra, magasra, ti ácsok!
             Hümenaiosz!
Magas a vőlegény, mint csak Árész,
sokkal magasabb a nagyoknál.
                      (Devecseri Gábor fordítása)

Érdekes, hogy Hümenaiosz,   Aphrodité és Dionüszosz fia a házasság és a lakodalmi menet istene egy strófába kerül az ácsokkal, ennek nyilván egészen praktikus és szakrális oka is akad.



Hogy a praktikus és szakrális kézen fogva párban, a konyha-dolgozószoba elkészüléséből is kiderül. Kint ácsok, bent asztalosok, faforgács és nyomában szépség mindenütt, a főzés és írás tere végre kialakult és nagyon örülök, és akkor most nekilátok mindannak, amit eddig halogattam. De előtte még iszom egy kávét és nézem egy kicsit a madarakat, épp azt az alkonyati koncertet adják, amit lefekvés előtt szoktak. Az asztaltól pedig pont a hársfára látok.





2017. március 14., kedd

KOKÁRDA

Március 15. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy írnom kéne róla. Hogy beszélnem. Hogy gondolnom rá különösképpen. Ahogy nem jut eszébe az embernek, hogy négy lába van az asztalnak, aminél ül, neki magának pedig kettő. Ahogy nem gondol a gravitációra, aminek pedig minden nap hálát adhatna, hogy nem lebeg el a föld színe felett húsz, harminc centivel. 
Hogy most mégis miért? Hogy hogy jutott eszembe, hogy rágondoljak? Persze ez így félreérthető. Gondoltam én az ünnepre mindig. Iskolásként iskolásként ünnepeltem - ünneplő, kokárda, szereplés, de csak az osztály-megemlékezésen, hiszen a '70-es, '80-as években ennek az ünnepnek nem járt se munkaszüneti nap, se iskolai ünnepély -, tanárként tanárként, tekintettel a magyar szakra, számtalan iskolai ünnepély forgatókönyvének kieszelése, megírása hárult rám, aztán a próbák, a szereplés izgalma a gyerekekkel. És állandóan rendhagyó ünnepélyeket eszeltem ki, hogy ne legyen sablonos, kopott, hogy mindig fényes legyen és hiteles, hogy ne a rutin ismétlődjön, hogy a lényeg belsővé váljon... Jaj, de ebbe a rendhagyóságba is úgy bele lehet fásulni... Anyaként pedig az ünneplők, a kokárda, a cipőpucolás, az intelem, hogy a szívünk is díszbe legyen öltözve... De most minderről nem akarok írni. Csak a kokárdáról. 



Ma nagy a kokárdák divatja, gyöngy, filc, horgolt, nemezelt, ki tudja, még hányféle nemzetíszín rózsa dívik mostanában. Rendjén is van ez, ellensúly, a szocializmus hosszú ideig tartó kokárda-ínséges évei után. Bevallom, én nehezen tudok azonosulni a szeretet mindenféle látványos megnyilvánulásával, nevelési oka lehet, gondolom, egyszerűen más a szeretet-nyelvem, a szavak, a rászánt idő nem csak személyes kapcsolataimban, hanem a szülőföldem iránti érzéseim kifejezésében is elsődleges, de a kokárdát szeretem. Felvonulni, tömegben ünnepelni kevésbé könnyű nekem, kokárdát viszont akkor is tűztem, amikor kisbabákkal voltam itthon, akkor is, ha betegen feküdtem, pizsamában. Nem nagy a kokárda, amit még az édesanyám varrt nekem gyerekkoromban, fakó is már, de egész életemben az volt a kokárdám, nem cserélem le, miért is tenném. A képen látható kokárdát kivételesen vettem, a Kisgombosban a "Fészek" Nappali Otthon támogatására, szép is és megható is, sok áttéten keresztül Tilinkó furulyáját juttatta eszembe a hazaszeretetnek ez a gonddal megformált tárgya. 


Nálunk otthon a zárkózott kokárdaviselés volt a jellemző, nagyapám szinte sportot űzött belőle, hogy a szíve fölé tűzött nemzetiszín szalag mennyire kicsi, azt mondta, a hazaszeretet nem hivalkodás dolga, nem a bokrétányi piros-fehér-zöld csokrétán látszik meg a hűség, éppen ellenkezőleg. Ami igazán fontos, a szemnek láthatatlan, ezt nem ő mondta, hanem a róka, és édesanyám olvasta föl, de mondhatta volna nagyapám is, a habitust anya is tőle tanulta. 
Aztán volt az iskolában harmadiktól Gabi néni, aki március tizenötödikén elmondta az osztálynak, hogy örüljünk neki, hogy minket senki nem büntet meg a kokárdáért, és elmondott egy titkot. Én nem tudom, hogy merte ránk bízni, kilenc évesek voltunk, és szerintem mi sem tudtuk, hogy képesek vagyunk-e titkot tartani, tessék, én most ki is beszélem nyilvánosan, bár már nincs kockázata. Gabi néni Romániából érkezett Magyarországra, ahol tilos volt a kokárda, és már annak is súlyos következménye volt, ha valaki a fehér blúzára egy piros szegfűt tűzött a zöld szárával együtt, mert az már magyar nemzeti szín, magyarázta Gabi néni, és akkoriban - hogy mikor pontosan, soha nem derült ki, harmadikosoknak még nincs idővonal a fejében, se Trianon, se bécsi döntés, Ceausescu meg végképp nincsen -, magyarnak lenni bűn volt, és az, hogy milyen nagy dolog, hogy mi szabadon lehetünk magyarok. A Kádár-kor kilencévese még kevésbé látja át, hogy mi az a szabadság, és mi nem az, én csak azt tudtam, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad beszélni az utcán és hangosan otthon sem, meg azt, hogy hogyan szorul össze a gyomrom, ha meglátom a portásbácsit az iskolában, meg akkor is, ha arra, gondolok, hogy úgy kell élnem, hogy méltó legyek az úttörők vörös nyakkendőjére. Nem értettem  már a rá való méltóságot sem, de attól nagyon féltem, hogy én valahogy nem tudok ennek eleget tenni, és a vörös nyakkendő is ijesztett, túl komolynak tűnt, túl vadnak az az élénk vérpiros. Gabi néni titkát megőriztem mindeddig, akkor csupán a perspektíva különbözőségét érzékeltem homályosan, és még most is el tudok hűlni rajta, hogy az ő szemszögéből a '70-es évek Magyarországa maga volt a szabadság. 



Az mindenesetre nagy különbség, hogy ma nem kötelező se utcán vonulni, se otthon kuksolni dermedt csöndben, félelemben, örülök, hogy az elmúlt két hétben legalább három-négy politikai szervezet március 15-i rendezvényéről kaptam értesítést, Petőfiék értékelnék, ha látnák, hogy ezért senkit nem vernek fejbe puskatussal. Gabi néni is örülne, nem tudom, melyik gyűlésre menne el, szíve fölött a végre nyíltan viselhető kokárdával. 
Mostanában gyakran gondolok Petőfire egyébként, kora szerint már a fiam lehetne, aggódnék érte azt hiszem, ha Hrúz Mária lennék, a fiúkkal mindig csak a baj van, mennek a fejük után, míg be nem verik, jajistenem, gondolnám, és közben büszke is lennék, milyen bátor a fiam, csak ne lenne olyan heves természetű. 

2017. február 14., kedd

AJTÓK


                                     "Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, az bejár és kijár... János 10,9 "

Akkor az ajtók. Így. Többes számban. 
Ez azt hiszem, hosszabb, személyesebb bejegyzés lesz a szokásosnál, de hát ez itt mégis a Naplopó, a keretei bírják. Az ajtóról akartam írni, a Szabó Magda-regényről és a Szabó István-filmről, de nem lehet ezekről csak úgy. Nem megy. És nem azért, mert előtte muszáj lenne leróni a kötelező tiszteletköröket az egyetemes ajtó-metafora előtt. Pedig izgalmas körök lennének, el lehetne jutni az Istár kaputól a Doors-ig. A mottónál maradok csupán, Jézus egyik én-képénél, mert annyi, de annyiféle alakban mutatkozik meg. Annyiféleképpen nyílhat mód, hogy túllépjünk önmagunkon, és átjussunk innen oda. Hova? Hát nem akarom pontosítani, inkább elmesélem,  hogy Szabó Magda Az ajtó című regényét milyen különös körülmények közt olvastam. 
Nyár volt, 2003 nyara. Vonyarcon nyaraltunk egy réges-régi házban, ahogy annyi nyáron át, legkisebb fiam keresztszüleinél. Két anya, hét gyerek, vidám és hősies hét volt ez annyi nyáron át. Dóra akkor kapta a kötetet. Az anyósától a születésnapjára. Kölcsönadta. Régi kötet volt, az első kiadás. Ennyi gyerek mellett csak este jut olvasni idő, de Az ajtó letehetetlen. A nyaralás napjai pedig csak fogytak, a könyvből még hátra volt a fele. Utolsó nap palacsintát sütöttem, Dórával felváltva főztünk vagy szaladgáltunk a gyerekek után, aznap én álltam a palackos gázzal működő sütő mellett. A palackos gáz lángjánál lassabban sül a palacsinta, pedig két serpenyőben készült párhuzamosan. De jó ez a lassúság, mert a regény egy oldalát épp annyi ideig tartott elolvasni, míg a palacsinták egyik oldala átsült. Fordítás, fordítás, lapozás, olvasás. Ebben a ritmusban sültek a palacsinták, haladtam a könyvvel. Hogy mire emlékszem ennyi év után? Arra, hogy bevonz, hogy nem hagy, hogy két nő, hogy őrület, hogy sötét. Emerenc szigora, jósága, keménysége és lágysága. A tartása. A méltósága. A megkerülhetetlensége. Hogy nincs menekvés, Emerenc tiszta tekintete a vesékbe lát. 


A dédnagymamám palacsintasütője. Vasból készült, és tilos elmosogatni, ezzel a szabállyal örököltem. Csak papírral szabad tisztára törölni, és konyharuhába kötve eltenni a konyhaszekrénybe a következő palacsintasütésig. A mai napig csak ebben tudok palacsintát sütni. Teflonban képtelen vagyok. A fényképet Németh István készítette.

A nagymamám volt ilyen. Akinek a pillantásából is értettünk. A félszavából is. Pedig szelíd volt. Neki nem volt szüksége Emerenc pajzsul használt pokróc hangjára. Ő nem volt egyedül. Persze Szeredás Emerencé sem árva magány, egyedülléte a szerzeteseké. Alakja mindannyiunk közös, végső magányának megtestesülése. 
Aztán véget ért 2003 nyara is, és ősszel Az ajtó megkapta a legjobb külföldi női szerzőknek járó rangos francia Femina-díjat. Örültem és érthetetlenül büszke voltam, mintha közeli ismerős kapta volna. Hát nem csoda, hiszen nyáron együtt sütöttük a palacsintát.

A múlt héten az Urániában zajló a Reformáció 500 Filmnapok záróvetítése volt Szabó István 2012-ben készült filmje. Az ajtó. Örültem, mert valahogy kimaradt. Rég voltam moziban, elmentem hát. Jó korán értem a Rákóczi útra, még maradt bő fél órám. Volt idő, amikor naponta ezen a környéken jártam, a közelben laktam, ma is otthon vagyok a városnak ezen a részén. Bementem a mozival szemközti kisboltba. Gondoltam, veszek reggelire péksüteményt. Fahéjas csigát kaptam, és megláttam, hogy van felmosófa is, a régi épp előző nap tört el felmosás közben, mert a vízben idővel berozsdásodott az alsó vége. Az új nyél kék-fehér csíkos, ezzel a kezében az ember úgy érzi magát míg takarít, mintha egy hajón szolgálna, gondoltam, míg sorban álltam a pénztárnál. 
Az Uránia ruhatáros lánykái nem lepődtek meg nagyon, sok minden volt már ebben a ruhatárban, néztek rám sokatmondón, összenevettünk, és a kabátom mellé állították a felmosófát. Kezdésig még elüldögéltem a mély fotelok egyikében, de rég jártam itt, van vagy harminc éve, te jó ég, üldögélni meg sosem üldögéltem még. 
Aztán elkezdődött a film. 


Szeredás Emerenc szerepében Helen Mirren
Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/milyen-titkokat-rejt-szabo-magda-ajtoja/

Emerenc söpröget az utcán. Na, nesze neked felmosófa, Emerenc lett belőled, futott át rajtam. De te moziban ülsz, ne emerencezz, intettem meg magam. Aztán csak figyeltem. A kettős tükör csak nem homályosodott. A bennünk élő Emerenc és a bennünk élő írónő birkózik egy életen át így, ahogy a két főszereplő. És hogy ki a szabadabb? Jó kérdés. Az emancipált, az értelmiségi, a saját útját járó írónő vagy az egész életén át szolgáló Emerenc? Aki mindeközben a legkevésbé sem szolgalélek, és akinek egyetlen titka és bűne a lakásába zárt kilenc macska? Emerenc és Magda hite is kulcskérdés. Emerencé egyetemes, érzékeny a jelekre, de nem babonás. Egyszerűen ismeri és érti a jeleket, megtanulta abban az első, kislányként átélt irgalmatlan pusztai viharban. Amelyikben elvesztette ikertestvéreit és az édesanyját. Hite a bajokat elsepregetni igyekvő hit, szájából egyáltalán nem hat blaszfémiának a mondat: "Jézus sepert." 
Magda Istenhite tanult, örökölt, szabálykövető, ha nem is üres, de sokszor épp a lényeget nem látó, a formákkal a legfontosabbat eltakaró, a böjtbe kapaszkodó - ezért vét akaratlan annyiszor a szeretet törvénye ellen. Pedig Emerenc hányszor figyelmezteti rá, hogy "a Gazda beteg", "a Gazda nem lesz sokáig itt".

Meglepett, hogy Szabó Magda és Szabó István atmoszférája mennyire más. És nem csupán azért, mert a verbális és a képi kifejezőeszközök annyira különböznek. Nem csak, mert a mozi minden érzékszerve hat, a beszédhangok, a látvány, a zene ránkborul, mint egy harang. Érdekes, hogy Szabó István szép filmjének Emerence mennyivel hangosabb, jobban rikácsol, ha rikácsol, szelídebb a szeme kékje, ha felderül. Szabó István külső perspektívából és férfiszemmel nézi a két hősnőt, Szabó Magda belülről ismeri. És nem csupán különbségeiket, hanem szokatlan hasonlóságaikat is érzékeli.


Nagy-Kálózi Eszter mint Édes Anna
Forrás: http://www.imdb.com/title/tt0275110/mediaviewer/rm1451178752

Emerenc a megöregedett Édes Anna. Első pillantásra szűkös élete mégis teljes. Akárcsak Édes Annáé. Legalábbis minden megtörténik vele, velük, az összes beteljesülés és megfosztottság, ami csak egy nővel megtörténhet. Édes Anna is átéli a szerelmet, a fogantatást is, Emerenc pedig a zsidóüldözés idején magához vett és falujába magával vitt kislány, Guttmann Évike megmentése révén átélheti az anyaságot - a megesett lánynak járó megvetést is, hiszen Emerenc hallgat a gyerek származásáról, mert hallgatni azt tud, mint a sír. Élete végéig hazavárja Amerikából a "kislányt", aki lekési a találkozást azzal, akinek, akárha valóban az anyja volna, az életét köszönheti. És akárcsak Anna, Emerenc is megismerte a szerelmet, szemérmesen és tömören megvallja Magdának a politika süllyesztőjében eltűnő ügyvédet, aki ölelte.
Édes Annáról soha nem tudtuk meg, milyen lett volna, ha megöregszik. De sorsa nem sokban különbözik Emerencétől, akit kilenc éves korában adott kiscselédnek a nagyapja. 
Nem tudom, Szabó Magda gondolt-e Kosztolányi hősnőjére, amikor a nagyon is valóságos személyt, saját házvezetőnőjét megformálta. Azt sem, hogy Szabó Istvánnak eszébe jutott-e az Esztergályos Károly rendezésében 1990-ben készült Édes Anna-feldolgozás, s a címszereplőt játszó Nagy-Kálózy Eszter. De az orosz származású angol színésznő, Helen Mirren alkata, törékeny arca, finom mimikája is közeli rokonná teszi a két alakot.


Szabó Magda
Forrás: http://bezzeganya.reblog.hu/a-leleklato-szabo-magda

És most kénytelen vagyok elárulni, hogy Szabó Magdával meglehetősen ambivalens a viszonyom. Még a fényképei közt is nehezen találok olyat, amire jó érzés ránéznem. Ez a macskás kép talán a legemberibb, kedves. Túlzás lenne azt állítani, hogy szeretem az életművét. Vannak regényei, amiket mégis. A Tündér Lalát például. A Régimódi történetet megcsináltnak, technikáját kitaláltnak, kiszámítottnak találom. Persze remek. Ügyes, okos mestermunka. Vannak könyvei, amiket nem is tudok végigolvasni. Az ajtó más. Hát azt tényleg nem lehet letenni.


Helen Mirren Erzsébet királynő szerepében
Forrás:https://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/5/51/Helen_Mirren_as_Queen_Elizabeth_II_in_2006.jpg

De azért mégis szeretem. Hogy Emerencet, akinek sötét ruhákba zárt testében egy királynő lakott, az egyetlent, akinek volt kulcsa hozzá,  megírta, azzal mégis kinyitotta azt az ajtót. Annyi emberben.


2017. február 11., szombat

ABLAKOK


KERESZTLÉC

Meglesz. Ott lesz az ablakon.
Részekre szabdalt üresség.
Hogy én mit? Mit is szeretnék?
Nem érdekes. Vagy nem nagyon.

(Credo 2015/1)

A verset válaszképpen írtam  N.N.Á. Az üres ég című versére. 

Az üres ég. Az üres ég.
Én nem tudom, mit is szeretnék.
Talán más nem is kellene,
mint ablakomra egy keresztléc.

Most pedig mindkét vers azért jutott eszembe, mert megláttam Bódi Kati egyik legújabb alkotását. Ezt itt:

Bódi Kati Sziluett

Nem biztos, hogy ez a végleges címe, de én így gondolok rá. A festészetben és költészetben az idők során alaposan körbejárt toposzok közül jónéhány felfedezhető a képen, de épp csak érintve, épp csak felidézve mindazt, amit az ablakról, a kitekintésről, a befelé figyelésről, egyáltalán a  figyelemről, a fényről, az árnyékról, a fáról, a madárról (és halról) már régóta tudunk. Ha el nem felejtettük. Bódi Kati képe finom figyelmeztetés. Emlékszel? Emlékszel ezekre? - kérdezi a kép szelíden, nem számon kérőn, nem bűntudatot keltve és nem is sokkolva nézőjét. És szükséges is, elkerülhetetlen a figyelmeztetés, mert a kiüresedett, elhasznált képek sorsa gyakran a feledés. A triviális sokszor eltűnik, és újra felfedezésre, értékelésre vár. Valahogy úgy, mint a című népmese feledékeny királyának levesében a só. Mert az elfelejtés végül mulasztássá, valami fontos elmulasztásává válik, a szó eredeti értelmében: múltbelivé, nem létezővé tesszük, amire nem emlékezünk.
Bódi Kati képének középpontjában az ellebbenő függönyszárny mögül felfénylő (külső? belső?) világosság háromszöge melegbe vonja a tétova emberalak sziluettjét.

Zoltai Bea ablak-sorozatára már Bódi Kati hívta fel a figyelmemet. 
(Ld. a Librarius finnországi kiállításáról szóló élménybeszámolót:
http://librarius.hu/2017/01/28/epitesi-kontenerbol-mentette-meg-zoltai-bea-a-130-eves-zsalugaterpart-elmenybeszamolo/)


Zoltai Bea Kitekintés
(Forrás: http://librarius.hu/2017/01/10/zoltai-bea-gyonyoru-kiallitasa-nyilik-finnorszagban/)

El-Hassan Róza a fenti cikkében mutatja be Zoltai Bea ablakképeit (érdemes elolvasni), és felhívja a figyelmet a belső és külső táj nélküli határ-ábrázolásra. Az ablak - akár az ajtó vagy kapu - valóban több ezer éves szimbólumok, jelentésmezejük rendkívül tágas, nem okoz különösebb értelmezési problémát. Hálás tárgyai a művészetnek, de korántsem akarom azt állítani, hogy kimerített tárgyai. Zoltai Bea képeinek térbelisége (a valódi zsalugáterek felhasználásával), a vonalak egyszerűsége, "ragozatlansága" az, ami szemlélődésre, elmélyülésre készteti a nézőt. Nála nem jelenik meg az ablakban álldogáló ember, a vágyakozó - hiszen az ablakon kitekintés maga a vágyakozás, még ha csak egy röpke sétára, egy csöppnyi fényre is -, nála a kép nézője kerül az ablakba, bevon bennünket, a mi ablakunk lesz az az ablak, ami előtt megállunk - akkor is, ha jelenleg csak a képernyőn át lehetséges ez. Az ablak személynélkülisége azonban nem csak a befogadó bevonásának gesztusa a műalkotás terébe. Az emberábrázolás nélküli térhatár felmutatása a háttérben maradás képessége is egyúttal.

Nem állhatom meg, hogy két illusztrátorom egy-egy kedves ablak-képét ne citáljam ebbe a blogbejegyzésbe. Egyikük szemből, másikuk háttal ábrázolja az ablakon kitekintő alakját. Ágak, keresztlécek, párkányok - csukott vagy nyitott ablakszárnyak - mind olvasandó, apró üzenetek.



Schall Eszter illusztrációja (Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik)


Simonyi Cecília illusztrációja (Kréta-rajz)

2017. január 24., kedd

KRÉTA, LONDON, LILLAFÜRED

ELHANGZOTT SIMONYI CECÍLIA KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN
A KÉT EGÉR KÖNYVESBOLTBAN
2017. JANUÁR 20.

    Rendhagyó kiállításmegnyitó egy rendhagyó alkotó-barátság margójára


(A Kréta, London, Lillafüred című kiállítás megnyitója, ahol aztán váratlanul egy csomó képet kaptam ajándékba Cilitől, és egy akkora köszönetet, hogy jól zavarba jöttem. No és a képen látható kosár jácintot. Ők hárman szép halványrózsaszínre nyíltak azóta, most is itt illatoznak az orrom előtt. 
A köztünk lévő babakanapé alkalmi tárlóként a Cili által illusztrált könyveket mutatja be. Négy közös munkánkat - Különlét; Maléna kertje; Kréta-rajz; A víz ösvénye - és James Barrie Pán Péter című meseregényének teljes magyar nyelvű kiadását, amelynek illusztrációi a cianotípia eljárásával készültek.)

Cili kedden telefonált. Épp mandarinért szaladtam a zöldségeshez.  Kezemben kosár, kulcs, fülemen telefon. Hogy akkor megnyitnám? Persze, persze, mondtam én, csak most veszek mandarint. A Két Egér-ben lesz pénteken, felelte ő. Aha, jó, Jánossal évfolyamtársak voltunk a gimiben.
Valahogy így. Így zajlik az egész közös munkánk, most már mondhatom, hosszú évek óta. A körülmények nem sokat változnak, hol ide szaladunk közben, hol oda, a munkamegbeszélések, a közös tervek nagy része kutyafuttában, letekert kocsiablakon kikiabálva, gyors telefonokban zajlik. A három talán leginkább emblematikus kérdés mind így hangzott el, idézem:
1. Illusztrálnád a verseskötetemet?
2. Írsz nekem egy mesét?
3. Akkor megyünk Krétára?
A részletek persze ennél alaposabban körvonalazódtak később, de az elvi rész általában pillanatok alatt eldőlt. A három kérdésből azóta három könyv lett, pontosabban négy, de az már talán  nem is volt kérdés. Vagyis volt, arról tavaly nagypéntek éjjel, a Kréta-rajz borítójának megbeszélése és répatorta-sütés közben döntöttünk.


(A víz ösvénye borítóképe)

Hogy ez a munkastílus nem hétköznapi, az nem kérdés. Hogy néha őrjítő, az sem. És az sem, hogy titokzatos módon valamiért mégis működik.
Szerda este átmentem Cilihez, hogy megbeszéljük a kiállítást, de főleg teát ittunk, mert egy perc alatt átfagytunk a jeges járdán. Miről is beszélhettünk volna? Amikor rápillantottam a nappalit beborító képekre, rá kellett jönnöm, hogy nekem ezeket a képeket nem kell már megnéznem, hiszen itt van a fejemben szinte mind. A nagy részüket még a készülés egyes fázisaiban is láthattam – mi ez, ha nem kiváltság…?


(A Kéta-rajz egyik belső képsora. Ha ránézek, azonnal kedvem támad újra Kréta kakukkfüves hegyoldalain bóklászni. És eszembe jut az is, ahogy a kékeket gyűjtöttük a szigeten. Meg még annyi minden, de jó.)

Nemrégiben interjú készült velünk, az egyik, amúgy visszatérő kérdés az volt, minek köszönhető köztünk az összhang. Nagyjából ezt válaszoltam:

Vannak az értékrendünkben hasonlóságok, még ha nem is teljes az átfedés. Feltételezem, hogy mindebben szerepe lehet annak is, hogy bár egymástól távol, de nagycsaládban nőttünk fel mindketten. Ez sokmindenre predesztinálja az embert. Mik a prioritások, mire mekkora figyelem vetül. Mindkettőnknek fontosak az árnyalatok, a részletek, sokszor a láthatatlan részletek is. A munkaszervezés módja, a flexibilitás, a váratlan és időnkénti kaotikus állapotok, az azokon való felülemelkedés és a megoldás megtalálása is tipikus nagycsaládban jellegzetes működésmód, azt hiszem. 
Ezen kívül mindkettőnk életében fontos szerepe volt és van a zenének, ennek a se nem verbális, se nem vizuális kifejezésmódnak. Ha nem tévedek, ez áttételesen megjelenik Cili rajzaiban és költőként az én prózai szövegeimben is. Alkotóként más az eszközkészletünk: Cilinek a vizualitás, nekem a verbalitás – ebből következnek időnként félreértések, de talán úgy van ez, mint a táncban. Közeledések, távolodások szükségesek a harmonikus közös munkához.


(Munka közben átküldött illusztráció-részlet egy emailből. A Kréta-rajz naplóinak egyik legfontosabb motívuma a csigavonal, itt épp egy kupoláé, ha jól emlékszem. Simonyi Cecília terrakottái a múlt megannyi szintjét felidézik.)

Ha kulcsszavakban kéne megfogalmaznom, mik jellemzik Simonyi Cecília képeit, ezek jutnak eszembe: könnyedség, hajlékonyság, árnyaltság, rétegzettség, törékenység.
Mintha egy hegedű vagy fuvola hangjait írtam volna le. És hiába lebbenő, elfoszló a dallam, amit játszik, nem feledhető, bennmarad a fejünkben. Én gyakran hallgatok fejben zenét. Chopin vagy Eric Satie darabjaihoz már nem feltétlenül kell bekapcsolnom a magnót. Cili képeihez sem muszáj kinyitnom a könyveket. A Különlétet, a Maléna kertjét, a Kréta-rajzot, a Pán Pétert vagy A víz ösvényét.
Persze sokkal jobbak élőben, mint fejben. Eredetiben pedig még inkább. Szerencsénk van, hogy most nem a nyomdagépek áttételén keresztül láthatjuk Simonyi Cecília munkáit. Érzékelni a papír, a festékek textúráját, az olló, az ecset, az ujjbegy nyomát – azt mondja el, hiába a sokszorosítás százféle lehetősége a XXI. században, az alkotás egyszeri és megismételhetetlen.
Még akkor is, ha van olyan technika, ami nem maradandó. A Pán Péter teljes magyar nyelvű kiadásának illusztrációi kedvéért megtanult cianotípiával készült kék-fehér képek eltűnnek, ha fény éri őket. Mint a hullámok vagy a meztelen talpak rajza a parti homokban. Mint minden a nap alatt. De a mulandóság csak látszólagos. Hiszen míg létezik, nyomokat hagy a befogadóban a dallam, a szöveg, a látvány. És alakít, hat, nem maradunk olyanok, mint előtte voltunk.

Fogadják szeretettel Simonyi Cecília képeit!


(Jól elidőztünk a Két Egér-ben. Volt zserbó, gyömbéres keksz, görög sajt és olajbogyó is. És sok kedves ember, falunkbeliek, Cili illusztrátor-társai. Mészáros János jó házigazda, A Két Egér padlása meghitt kuckó. Érdemes felkeresni. És megnézni a kiállítást! Még lehet. Február 11-ig.)

2016. december 29., csütörtök

REJTŐZŐ, TÉLI ESTE LÁMPÁSOKKAL


Nehezen viselem a sötétséget. Ahogy rövidülni kezdenek a nappalok, a fényes órák, mécsest gyújtok. Lámpásom is van már, az egyik szürke porcelán, sokablakos, dísztelen, nagyvárosi házat formál, a fény az ablakokból világít. Felidézi egykorvolt városlakómban, amikor egy hosszú nap után hazafelé zötyög az ember a 6-os villamoson, és a nagykörúti bérházakra bámul.  A másik lámpás nagyobb, a földön áll, türkizkék vaslámpás, az üvege opálos, a tetején, a fogantyú alatt néhány csillag alakú kivágás rajzol csillag alakú foltokat a plafonra. A lámpásban lassabban fogy a viasz, mint a mécsestartóban, kevesebb oxigénhez jut a láng. De mécsestartóm is van kettő. Üvegfaluk felerősíti a teamécses fényét. A vörösmázas kerámiapárologtató a legsejtelmesebb, nem is annyira világítótest, inkább titokzatos illatszóró. 
Luca napján nagyapám, akiről már annyit meséltem, mindig ültetett búzát. Nem tudom, honnan tanulta, a Ferencvárosban nőtt fel, a nagyváros kellős közepén, és már négy felnőtt gyereke volt, amikor tüdőgyógyászként vidékre költözött. A majorannatea is tőle van, ma is azt ajánlgatom mindenkinek, aki köhög, rekedt vagy fáj a torka. Mert tényleg használ. 
A búza közepébe nagyapám gyertyát állított, és míg ki nem hajtott, gondosan ügyelt, hogy a magok nedvesek maradjanak. A szokást őrzöm, és idén, amikor Luca napján akkora volt a telihold, hogy csak na, gondoltam is, ha igazak a népi vetési megfigyelések, olyan sűrűn fog kikelni a mag a cserépben, mint még egyszer sem. És így is lett. 


Karácsony estéjén gyújtottam meg a beleszúrt gyertyát, a fény alig tudott kiszökni a sűrű búzaszálak közül. És persze eszembe jutott minden, ami csak kapcsolódik metafora, szimbólum ide, élet és fény és születés és a sötétség halála, ahogy az rendjén.


Aztán az ünnep múltával kicseréltem az elfogyó gyertyát a búzában, békés téli este, töltjük az időt szépen fénnyel, ahogy lehet. Egyik nagyfiam ógörög vizsgára készül, javasolja, olvassuk együtt Szókratész védőbeszédét. Márminthogy ő olvasná hangosan, van-e kedvem hallgatni. Hogyne lenne. Egész életemben szerettem, ha nekem olvas fel valaki. Ritka ajándék. Szókratész különösen. Platónról nem is beszélve. Amikor először olvastam húszévesen, földhöz vágott. Aztán akkor is, amikor 1992-ben a Merlin Színházban Jordán Tamás, a tökéletes Szókratész beszélt a közönséghez, hozzánk, pirulni méltó athéni polgárokhoz. Hát ki akar athéni polgár lenni, ha tükörbe néz? Akinek lelke van, Szókratész lenne, ha lehetne. Eltelt időközben majdnem negyed évszázad, Szókratész mit sem változott. Miért is változott volna...? Nem változott több ezer év alatt sem. Szavai világosak, okfejtése napnál tisztább. Tiszta.  


Hallgatás közben föl-fölkapom a fejem. A Devecseri-fordításra persze nyilván sok minden hatott, de a gondolatok egyetemessége nem a nyelvi megformálás máshonnan ismerős volta miatt ráz meg. Azt, hogy Pál apostolra Platón hogy hatott, tudni innen-onnan, máshonnan is, Platónra meg Szókratész, ugye, de hogy ennyire, hogy mindegy, hogy Zeusz vagy Jahve vagy Jézus, akire a szónok feltekint..., a fő, hogy a meghalás az élethez képest valószínűleg nyereség. Meg az, hogy hazug életek nem ítélhetnek meg és el igaz életeket, és a tudás, hogy az igazság szónoka testi halálával nem múlik el - és nem, bizony nem. Hogy lesz sok kis Szókratész, és mindig lesz, és hála Istennek most is van, aki inkább választaná a halált, mintsem a hazugság edényévé legyen. 
De jó lenne, ha nem csak a bölcsészhallgatók olvasnák a védőbeszédet. Régóta gondolkodom közszereplők, felnőtt polgárok ajánlott olvasmánylistáján. Tanárbetegség bizonyára. A reménység, hogy a szavak hatnak. Eddig Mikszáth és Tolsztoj szerepelt a listámon. Most fölkerült rá a Szókrátész védőbeszéde is. A lista tetején áll. Ott fényeskedik.

Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?