2018. február 10., szombat

SZŐNI MUSZÁJ

Van néhány kézműves tevékenység, de nem is így akartam írni, inkább agylövés, ami néha bekattan kiskorom óta, és azt akkor valahogy azonnal muszáj. 
A bábkészítés és a szövés a két legfeltűnőbb ezek közül. 
Nem akartam se bábkészítő, se bábművész lenni, bár időnként szívesen készítek bábot, ha úgy alakul. Kisgyerek koromban üres, karcsú nyakú szörpös-üvegekből és gyümölcsökből készítettem bábukat minden különösebb cél nélkül. Kamaszkoromban Komjáthy Annánál báboztam néhány évig, emlékszem is egy előadásra, a Koncert című filmet (1981.) adtuk elő bábokkal. Azóta csak a gyerekeimnek készítettem egyet-kettőt, aztán valamelyik művelődéstörténeti tárlatvezető-játékhoz, amit a Ludwig Múzeumban tartottunk Erdőháti Orsolya meghívására. De ez is régebben történt már.
A szövés más. 
Kevésbé látványos tevékenység, lassú, bizonyos monotónia-tűrésre is szükség van hozzá - ami engem csak időszakosan jellemez -, mégis egyfajta folyamatos figyelem állapotában kell lenni. Izgalmas. És van, hogy akár egy évtizeden át eszembe sem jut.
Azt hiszem, négy nagyobb hullámot éltem át eddig - anélkül, hogy valaha tanultam volna szőni.
Az első egy-két évig tartott, még huszonévesen - gyöngyszövéssel készítettem néhány karkötőt, ami sokat javított az ékszerkészletemen akkoriban. Élveztem a minta szövését is, de viszonylag hamar elvesztettem az érdeklődésemet, ha épp türelmetlen periódusba kerülök, képtelen vagyok szöszmötölni ezzel az aprólékos munkával.

Aztán jött a második és váratlan hullám. Az ikreim két évesek lehettek, nyár volt, és megláttam valahol, hogy fűszálakból is lehet szőni. Akkoriban állandó kialvatlanságban szenvedtem - az ikreknek soha nem egyszerre jön a foga, de valamelyiknek mindig. De olyan erős vágy tört rám, hogy a legközelebbi sétán egy kazal füvet szedtem, és amikor végre elaludt a két kicsi, nekiláttam.
Faágakból kötöttem össze a keretet, az otthon talált cukorspárga lett a felvetőszál, egy villa a verő. Hajnalig fűztem, játszottam a kalászok színével és a termésekkel, és az egykor szebb napokat élt fűképen valaha apró fehér csigaházak is díszelegtek. (Első macskánk, Cirmi piszkálta le egyenként mindet nagy gonddal.)
Nem nagy művészet egyébként, tulajdonképpen minden kisiskolás készít hasonlót színes papírcsíkokkal. Amikor a kép elkészült, megnyugodtam, elmúlt a szenvedély, és nem éreztem úgy, hogy folytatnom kellene életemnek ezt a rövid vonalát.


A harmadik, már komolyabb és érthetetlenebb hullám újabb tíz év elteltével tört rám. Meglepő módon egy szürke hétköznapon, amikor a zsámbéki gimnázumba tartva beúszott a fejembe a gondolat, hogy szőnöm kéne. Arra is emlékszem, hogy Budajenő és Perbál között vezettem, jobbról-balról mezők, előttem a gyönyörű, sárga repceföldek. De mit? Mit kéne szőnöm és miért? Ez volt a kérdés, mert valahogy azonnal azt éreztem, hogy nem tarisznyát, nem falvédőt, sőt talán azt is tudtam, hogy nem egészen megfogható anyagot. Pókhálót? Árnyékot? Nem értettem az egészet.
Aztán a következő vasárnapon a pátyi református templomban ültem, amikor feltűnt, hogy a kazettás ablak árnyékot vet a templom mennyezetére. Minden egyes üvegkazetta másmilyet. Az évek alatt többször javítgatott hatalmas ablak minden üvegszeme más mintát rajzolt a fehér falra. Előhalásztam a táskámból egy papírt, tollat, és megpróbáltam lerajzolni a látványt. Akkor biztos voltam benne, hogy ezt kellene megszőnöm valahogy. A cédula ma is megvan még, de a kérdésre nem találtam választ, csak elraktároztam. Évekkel később úgy gondoltam, biztos az írásra vonatkoztak a képek, a szavak szövése régi metafora. Még később, amikor Biatorbágyon, a Kisgombosban elindult a versíró-kör, a Szószövő, végképp megoldottnak tűnt a kérdés.


Aztán most újra. Közben megint legalább egy évtized telt el. És legalább két hónapja nem hagy nyugodni az érzés, hogy szőni kéne. Materiálisan. Keresgéltem a képeket, találtam néhány izgalmas szövőirányzatot, ezek közül a japán eredetű saori szövés (szabad szövés) igazán felkeltette az érdeklődésemet, de azt éreztem, hogy nem ez az igazi. 
Ahogy a hagyományőrző szövéstanfolyamokat is csak tisztelettel áttekintettem, de be kell látnom, hogy biztosan nem szeretném ezt megtanulni. 
Aztán találtam egy ismeretterjesztő filmet, ahol dél-amerikai szövőasszonyok munkájával lehet közelebbről megismerkedni. Lenyűgöző. Láttam már sokféle szövéstechnikát a szövőkerettől a szövőszékig, de az, hogy ezeknek az asszonyoknak a saját teste a szövőkeret egyik oldala, megrendített. Ősi technika, gyakorlatilag "bekötik" magukat a műveletbe, ami hetekig tart, és minden előzetes rajz, számolgatás, kockás papír nélkül állítják elő azokat az ősi, sokszor szimbolikus mintákkal díszített hatalmas szőtteseket, amikről nehéz elképzelni, hogy nem szövőgépből kerültek ki. A türelem, az alázat és a lendület együtt, a flow, egészen szokatlan békés szenvedély tükröződik ebben a művészetben - aminek a művelésére bizonyára nem lennék alkalmas.

A film az alábbi linken megtekinthető és csak ajánlani tudom:
https://www.youtube.com/watch?v=BrBdRbrXMVw


(Ez a mexikói poncsó is ezzel a technikával készült.)


Nos hát, akkor mit és hogyan  és miért kéne szőnöm? Ezek után végképp nem tudtam.
A válasz a hogyanra lett meg előbb. Rátaláltam Farkas Éva textilművészre, akinek el tudtam magyarázni, hogy nem akarok iparművésszé válni, csak muszáj egy kicsit megtanulnom a technikát, ahogy azt is, hogy nem egy falvédőt szeretnék gyorsan és nem is arról van szó, hogy túl sok az időm - csak arról, hogy valamiért most nekem erre, hogy megtanuljam, vagyis megtapasztaljam, hogy hogyan lehet egyforma, szabályos és függőleges szálakkal nagyon is különböző vízszintes minőségeket észrevétlenül összedolgozni, nagy szükségem van. 

Aztán ma délelőtt rájöttem, hogy miért szeretném ezt annyira. Mert mindjárt itt a március idusa, ami nem rituális időpont, csak mindenféle írnivaló határidők vége, és annak az időnek a kezdete, amikor végre elkezdhetem írni a Gombosdobozt. Azt a regényt, amit másfél éve tervezek, és ami ezer meg ezer szál gomolygásából fog összeállni. Majd írok erről is valamikor, de előbb a szövés. Meg a határidők is, persze.


2018. január 7., vasárnap

PÁRHUZAMOS SZIGETEK AZ ÁGY MELLETTI KUPACBAN

   Az elmúlt néhány hónapban úgy alakult, hogy az ágy melletti könyvkupac elsősorban memoárokkal, naplókkal, levelezésekkel gyarapodott. Egy kivétellel (a Barthes-kötet kivételével) ajándékba kaptam mind az öt könyvet, kortársak személyes természetű írásait.  Eddigi életemben kevésbé volt jelen a szépirodalomnak ez a második, mögöttes, az író személyét közelről megmutatni kívánó vonulata, főleg azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az íróról sokkal több ránk tartozó dolgot tudunk meg műveiből, mint akkor, amikor önmagára visszaemlékezik. Persze ez is sarkos kijelentés, a valóság árnyaltabb, az emlékezet hol ilyen, hol olyan, az életrajz sem mellékes, akkor sem, ha elhisszük Roland Barthesnak, hogy a szerző halott. Én annyira elhiszem neki, hogy azt gondolom, amikor naplót vagy levelet ír, akkor is - legalább részben - konstruált személy, ha emlékiratokat, akkor pedig végképp. 
Ez alól Roland Barthes sem kivétel, formabontó munkája, a Roland Barthes Roland Barthes-ról (Typotex, 2016. Ford.: Darida Veronika) bizonyítja ezt. A kötet fotók, rövidebb és hosszabb elmélkedések, rajzok, kották laza gyűjteménye, egy élet fontos vagy megmaradt mozaikdarabkái. Lenyűgöző. A címlapon szereplő alcím szerint: 
"Mindezt tekinthetjük úgy, mintha egy regényhős mondaná."
És lássuk be, ez az egyetlen attitűd, ami egy szerző részéről hihető. Hiszen minden más magyarázkodás, igazolás, fedezék, mesterséges konstrukció. Barthes egyszerűen elegáns megoldása, miközben az eltűnt idő nyomait keresgéli, és felmutatja azt, ami szép, fontos vagy jellegzetes, hogy nem törekszik a teljességre. Nem akar mindent megmutatni, és amit megmutat, azt sem a leskelődők, a nagy emberek magánéletébe örömmel kíváncsiskodók kedvéért teszi. Saját életünk mozaikdarabkáira világítanak a rövid sorok, az elmosódó fekete-fehér képek.


Az egyik nekem kedves oldalpár. Nem tudtam, hogy a görögök valóban mondtak-e valamit a betűk és a fák viszonyáról, de a Barthes-féle gondolatsorba ágyazva egészen új távlatot nyit a hasonlatnak. Aztán megtaláltam az eredetet is, de mindez nem változtatott a perspektíván.

Some Greeks, however, were not willing to admit the eastern influence of their alphabet, so they justified the origin of the name phoinikeia grammata with different apocryphal accounts: some said that the alphabet was invented by Phoenix, the tutor of Akhilleus, while others said that the name was linked to the leaves of phoinix “palm-tree”.

https://www.ancient.eu/Greek_Alphabet/

A kötetbe felvett néhány családi fénykép sem az intimitás erejével hat ebben a kontextusban. Sokkal inkább úgy, ahogy a lírai alkotások hatnak a befogadóra. Saját érzéseinket, hasonló élethelyzeteinket éljük át vagy újra a képeket megpillantva.



A következő kötet műfaja napló. Lázár Erviné. 
(Lázár Ervin: Napló, Helikon, 2016. Szerk.: Ács Margit) Fájdalmas, és időnként fárasztó olvasmány.  A dokumentum a mai napig egyik legnépszerűbb meseírónk birkózását rögzíti a hétköznapokkal, a mindennapokban való csetlés-botlást, a nehézkedést, amin gyakran annyira nehéz erőt vennie. Az 1884-2006-ig vezetett különböző füzetekben (nagy, barna, zöld, koreai) azonban nem csak töprengések, mindennapi apróságok, feladatok, elvégzendők listái, álomnaplók, szójátékok maradtak fenn, sok kötetbe került mese és novella első változatát is őrzik. 
Az évek előrehaladásával egyre több a visszaemlékezés az elveszett paradicsomra, az Alsó-Rácegres-pusztán töltött gyerekkorra. Ezekből a részletekből az is kiderül, hogy az író számára nincs szabadulás abból a visszavonhatatlanul eltűnt térből és időből, és nincs akklimatizálódás sem, se Budapesten, se Kisszékelyben, mert nincs újabb tér és idő, ami annyira érvényes lenne, mint a gyerekkor elpusztított világáé. A meséit ismerő nagyközönség talán el sem tudja képzelni, hogy Lázár Ervin mekkora erővel küzdött a depresszió és az írásképtelenség ellen, bár akinek van füle a hallásra, komolyan veszi Bab Berci figyelmeztetését a világ legnagyobb szomorúságának ragályosságáról. Ahogy azt is felismeri, miféle állandó belső polémia kivetülése, ahogy a világmély bánatot "füstpamat"-nak, "árvácskaárnyék"-nak minősíti az érkező "idegen"
A rácegresi uradalmi intéző kisfia tíz éves kora körül veszíti el a világot, amibe beleszületett, az idős író az egykori almáskertet szétdúló világrenddel haláláig nem tud megbékélni. Mintha az a törés akkor és ott fixált volna benne egy lélekállapotot, ami egész életében sértetlen maradt, és ami nélkül szegényebb lenne a magyar meseirodalom.


A Bab Berci egyik első vázlata egy naplóbejegyzésben

   A harmadik könyv, amiről nemrégiben írtam már, pontosabban arról, hogy hogyan tettem félre, újra rám talált. A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 Nádas Péter esszéjével (Jelenkor, 2017.) Erről most csupán annyit, hogy kénytelen leszek szembenézni ezzel a könyvvel, hiába toltam el magamtól, mondván, két tragikus sorsú ember tragikus kapcsolatának dokumentumai nem tartoznak rám. 
Azért említem meg újra, mert a könyvkupac hat szereplőjéből öt nem csupán egy térben és időben élt a borzalmakkal teli XX. század Magyarországán, de választott hivatásuk szerint is közös légtérben mozogtak. Egy írószervezet tagjai voltak vagy nem voltak, ugyanazokba  a kiadókba kerültek vagy nem kézirataik, ugyanazokban az alkotóházakban pihentek meg. Pontosabban egyikük nem, mert az egyikük nem író, hanem szerkesztő. A Szépirodalmi Kiadó legendás szerkesztője, Márványi Judit. Ő viszont szerkesztette a könyvkupac szerzői szinte mindegyikének valamelyik művét. Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Jókai Anna könyveit biztosan. A nevek keresztbe-kasul fel is bukkannak ezekben a dokumentum-könyvekben, hiszen a közös munka, az aczéli kultúrpolitika közös nehézségei, a közös irodalmi rendezvények számos alkalmat adtak telefonbeszélgetésekre, találkozásokra, a személyes kapcsolatra.
Mégis, megdöbbentő, hogy egymás után olvasva az azonos földrajzi és politikai térben élő, szépirodalommal foglalkozó négy, illetve öt kortárs szövegét, az az erős benyomása támad az embernek, hogy egymástól elzárt terekben élő személyek írásait olvassa, akik lehet, hogy időnként még beszélnek is egymással, de kapcsolat meghatározó élményeik - pontosabban veszteségeik - közt nem tud létrejönni. Szigetek. Megélt valóságaik, traumáik olyannyira távoliak, hogy szavakkal ugyan elbeszélhetők, de átadhatatlanok.
(Az külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan találkoznak össze egy sokkal kevésbé látható módon sebzettségeik - mint ahogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine esetében leginkább érzékelhető.)
A legfeltűnőbb mindez a két azonos műfajú kötet, a két memoár esetében. De ahogy Polcz Alaine és Mészöly Miklós II. világháborúja sem azonos, a Lázár Ervin Naplóban rögzített II. világháború vagy '56-os forradalom vagy a rendszerváltás mintha egész másik lenne, mint akár Jókai Anna, akár Márványi Judit memoárjában.

Mert ezt a két kötetet hagytam a végére. 
Márványi Judit visszaemlékezéseit (Kapaszkodók - Egy szerkesztő emlékei, Magvető, 2017., Szerk.: Mesterházi Mónika) a születésnapomra, Jókai Anna életrajzi regényét (Átvilágítás, Széphalom Könyvműhely, 2017., Szerk.: Mezey Katalin) karácsonykor kaptam. 
A két emlékirat olvasása sokkoló megtapasztalása sok közismert igazságnak az átjárhatatlan magányok igazságától a perspektíva megváltoztathatatlan szubjektivitásán át a nem létező igazságig bezárólag. 
Próbálok tárgyilagos lenni.
Két nő, kortársak, csupán öt év köztük a korkülönbség.
A II. világháború kitörésekor kamaszok. 
Egyikük szerető, művelt orvoscsaládban nevelkedik. Zsidó származású.
Másikuk kései gyereke egy I. világháborúba belerokkant alkoholista apának, és egy már-már orvosi esetnek nyilvánítható, bántalmazó, birtokló anyának.
Egyikük első évei békés, biztonságos, mondhatni csodálatos családban telnek, másikuk nem is ismeri a normális viszonyokat, egyáltalán a normát.
Az első, Márványi Judit mindent elveszít, amikor szüleit elviszik, meggyilkolják. Soha többé nem látja őket viszont. Soha nem tud megszabadulni a bűntudattól, hogy ő életben maradt.
A második, Jókai Anna még évekig nem tud kiszabadulni a pokolból, amelyikbe beleszületett. Aztán kiszakítja magát belőle, de valójában haláláig kompenzálja a biztonságot nyújtó család, az okos szeretet hiányát.

A két kötetnek csupán töredéke foglalkozik a saját sorsnak ezzel a korai, de szinte mindent meghatározó szakaszával. Én sem szeretnék többet.
Ezt is csak azért, mert talán segít megérteni, hogy mitől képes valaki megőrizni a legszélsőségesebb határhelyzetben is a józanságát, ahogy azt is, hogy valaki miért fordul végképp az irracionális felé.

Márványi Judit emlékiratait olvasni megnyugtató. Megnyugtató, mert őszintesége ritka. Lelkiismerete talán néha túlságosan szigorú önmagával, különösen, amikor számon kéri magán azt, hogy egészen fiatal lányként, a megtapasztalható fájdalmak egyik legnagyobbikát átélve nem látott tisztán azokban a zavaros politikai időkben, amikor nála bölcsebbek és tapasztaltabbak sem voltak erre képesek.
Hogy milyen sokáig hitt abban, hogy az új rend majd valóban igazságos világot szül. Hogy mennyire későn jött rá, "Én nem így képzeltem a rendet."
Ezen kívül Márványi Judit emlékiratait olvasni hasznos kortörténeti dokumentum. A kiadók, a kultúrpolitikai szorongatások közt működő szerkesztők munkájáról, a körülményekről, amik közt elképesztő szakmai eredmények jöttek létre. Az időről, amikor a megszorítások, a politikai nyomás ellenére olyan értékek teremtődtek, melyeket ma csak remélni tudnak a szerzők. A kor, amit egy percig sem vágyunk vissza, de amelyikben volt idő egy szöveggel tisztességesen foglalkozni, korrektor, lektor dolgozott vele, mert nem a piac diktált az államilag dotált könyvkiadásban. És a kor, amikor egyik percről a másikra könyveket lehetett bezúzni, és szerzőket lehetett tönkre tenni. És egy ember, aki mindezek között nem veszítette el a fejét, a belső rendjét. 




   Jókai Anna életrajzi regényét olvasni felkavaró. Felkavaró a gyerekkora. Felkavaró, ahogy kitépi magát abból az iszonyatból, ami úgy ér véget, hogy a saját apja a saját anyja utasítására egy kübli vizeletet locsol az arcába. Felkavaró a csapdából csapdába zuhanó szerelmi élete. Ahogy a gyerekeit neveli egyedül, vagy egy újabb gyereklelkű, felelőtlen társ mellett. És felkavaróak azoknak az éveknek a krónikái is, ahogy a sikerekkel egyre magasabbra jutva, az antropozófia talaján megteremti a spirituális realizmust, majd váteszi szerepkörbe kerülve túllép az írói hivatás keretein, és tiszta lelkiismerettel, hittel válik politikai események prédikátorává - időnként maga is meglátva, hogy nincs kontrollja afölött a szeretethiány fölött, amit pszichológiai ismereteink szerint valóban soha nem lehet pótolni. A meg nem kapott, kisgyerekkorban egy életre feltöltő biztonságos szeretet ugyanis nem pótolható semmivel. 
Örök szomjúságot okoz, amit a tömeg rajongása sem tud kielégíteni.


2017. december 30., szombat

MICSODA ÉV

Még nem volt ilyen. Hogy szépen előszedtem a képeket, előtte pedig leültem és átgondoltam, hogy te jó ég, mi minden történt ebben a szépséges ötvenedik évben. Most is csak azért, mert a karácsonyi készülődésben egyszer csak annyira elfáradtam, már reggel, ébredés után, hogy csak ültem, ültem, ültem, és el sem tudtam képzelni, hogy honnan vegyek erőt a felálláshoz.
És akkor áthussant rajtam az év.

A tavasz, amikor kifestettük és átrendeztük a kissé lepukkant konyhát, aztán jöttek az ácsok, hogy a falat védő tető elkészüljön. Áprilisban Nagyváradra és Kolozsvárra utaztam vonattal - és milyen kedves ismerősökre tettem szert. 


És a nyár, Kenézlő és még mindig a tavasz, az Arany-emlékév az OSZK-ban, Költészet napja Tomaji Attilával, aztán az Ördögkatlan Sinha Róberttel, a villányi pincekapuk, a nagy mázolás, amikor kékek lettek az ajtók, augusztusban pedig megérkezett Pemete, a szürke kismacska.


És a télbe érő ősz, a sok szárított gyógynövény, az út Duinóba, az 50. születésnapom és Lator László 90. születésnapja, a váratlan müncheni utazás, a kedves olvasók, a megjelent könyvek...


...az advent, a kobold érkezése, mézeskalács, karácsony.


Hű. És ez csak töredék, ahogy mindig minden az.
Hirtelen megteltem örömmel és hálával mindezekért. Mindazokért, akikkel együtt telt ez az év, a családomért, a barátaimért, a szakmai társakért.

Hogy voltak kemény és szomorú és szürke napok is? Hát persze. És lesznek is. De azokról a napokról nem készül fénykép.

2017. október 31., kedd

CSENDÉLET 2. Kenézlő és az ország bánata

Mindenszentek elé szántam ezt a bejegyzést. 
Amikor azokra gondolunk, akik már nem lehetnek velünk.
De mára nem csak meghalt szeretteink hiányoznak. 
Hiányoznak innen az élők is egyre többen.
Az ember ilyenkor már tudja, hogy Sic transit gloria mundi, meg azt is, hogy semmi nem örök a nap alatt. Eltűntek már birodalmak, az etruszkok, egy csomó indián törzs,  eltűnt annyi mindenem és mindenkim nekem is már, hogy nem is győzném felsorolni.
Mégsem tudom úgy megírni ezt a bejegyzést, hogy - kínos, nem kínos -, ne lábadjon újra és újra könnybe a szemem. Ahogy az elmúlt években minden alkalommal, amikor az ország egy távoli településén szembe kellett néznem azzal, hogy egyre üresebbek a falvak, kihaltak a házak. Hogy aki tud odébb megy onnan, ahol nincs munkalehetőség, mert élni muszáj, és ha nincs legelő, odébb kell állni. 
Ebben a bejegyzésben főleg képeket osztok meg, az erről szóló szavakat inkább versbe írom, ha írom, mert azt, amit a pusztuló ország látványa kivált belőlem, és feltételezem, bárki másból is, egyszerűen nem akarom ezekbe a kopogó, egyszerű mondatokba beleírni.
Temetőket és házakat fényképeztem. Elhagyott zsidó és keresztény sírokat és elhagyott, összeomlásra váró házakat.
Szép temetőket és egykor szép házakat. Hogy legalább egy-egy fényképen megmaradjanak a verandák, az ablakkeretek, az üveges tornácok. 
A képek Kenézlőn készültek, ahol egy nagyon békés hetet tölthettem nyáron.


Az elhagyott zsidó-temető két sírköve.


A tiszta ég alatt az elhagyott sírok. A település azok közé tartozik, ahol a sírkertet nem hagyják elgazosodni. De hozzátartozók természetesen (Hogy írhattam le ezt a szót..., de nem javítom. Ezt írtam, mert akkor, amikor a hozzátartozók meghaltak, ez az iszonyat volt a természetes.) nem járnak a sírokhoz, mert nincsenek.



Olyan szép. És remélem, van, aki el tudja olvasni a feliratot.


Az elhagyott régi keresztény temető.




 Lassan a földbe süpped.



Egy elhagyott ház szépen faragott ablakkerete.


A szőlő még nem tudja, hogy a ház üres.


Meddig bírja még a fal, a pala?


Egy rózsaszín ház verandája. Mennyire jóleshetett egykor itt egy uzsonna. Hányan örülnének ma egy ilyen háznak?


Mi kell hozzá, hogy elhagyatottá váljon egy szecessziós ablak?


Üveges veranda az eperfa árnyékában. A növények pedig lassan beköltöznek a házakba.

Nincs erről több szavam. Csak nézzük a képeket.
Hátha van, hátha lesz valamilyen megoldás.



2017. október 13., péntek

SÁRKÁNYOS CUKORTARTÓ A MÁRVÁNY UTCÁBAN

"A kék, aranyszegélyes, kínai sárkányos cukortartó, a kávézások dísze és Bözsi néni anakronisztikus képben olvadtak össze, igazi multikulturális kép volt. Anna, amikor Bözsi néni cukrot tett a kávéjába, úgy érezte, ennél nagyobb békésség már csak a paradicsomban lehetséges, ahol az oroszlánok együtt legelésznek a bárányokkal."

Borka zsákja, Hitel, 2011./3.
http://epa.oszk.hu/01300/01343/00111/pdf/EPA_01343_hitel_20110502-55765.pdf

   A minap írtam azokról a bizonyos jelző tárgyakról, amikből egy-egy marad minden szétszéledt nagycsalád tagjainál, őrizve az egykori ősotthon emlékét. A felsorolásban szerepelt egy cukortartó. Cukortartó általában véve. Példaképp. A valóságban létezett az anyai családot jelképező nem általában véve cukortartó is, a konkrét, kézzelfogható. Sötétkék kínai tűzzománc volt, kacskaringós rézvonalakkal, hasán körbekígyózó, egymást soha el nem érő két sárkánnyal. A negyvenes években készülhetett, és nagyszüleim becsben tartott kevés értéke közé tartozott. 
A cukortartó a Nagymező utcából Nógrádgárdonyba is velük költözött, amikor nagyapám ott lett orvos. A kis nógrádi faluban játszódó egyik novellámba évekkel ezelőtt bele is írtam. 
A pár nappal ezelőtti blogbejegyzés után az egyik unokaöcsémmel arról beszélgettünk, hova is lett vajon a mindannyiunk emlékezetében teljes részletességgel élénken élő tárgy.
Másnap a XII. kerületbe kellett szaladnom, pontosabban az Ugocsa utcai könyvtárba. Parkolni csak a Márvány utcában tudtam. Átlósan szemben azzal a házzal, amelyikben az ostrom alatt édesapám született. Kis, utcára nyíló régiségkereskedés gazdája álldogált a járdán az enyhe októberi napsütésben.
A kirakatban pedig ott volt a sárkányos cukortartó majdnem hű mása. 



Jó. Nem sötétkék, hanem türkiz, nem is annyira hasas, mint az a régi, de a minta és az anyagok tökéletesen egyformák. Megtorpantam. Na, de. Az esély? Erre? Hogy előző éjjel Ádámmal a cukortartóról, aztán meg a Márvány utcában? Régiségkereskedés kirakatára zsigerből odapillantok, csak futtában, hogy ne essek kísértésbe, de ez akármilyen sietős odanézés volt, földbe gyökerezett a lábam. 
De rendkívül szigorúan tovább mentem. Fegyelem is van a világon. Mármint ön. Aztán mára kikovácsoltam a tervet. A garázsba félretett rézváza hat rézkupicával épp jó lesz. Soha nem jelentett semmit, nem is értem, hogy került hozzánk. És ma visszaügettem az apám szülőházával szemközti régiségboltba. Hogy elcseréljem a rézvázát az anyai nagyszüleim cukortartó-testvérére.



És most itt van. Cukrot nagyjából nyolc éve nem teszek a kávémba, így cukortartót sem nagyon használok. De tökéletes lesz így üresen is. A semmi körül kígyózó, tűzőrző sárkányokkal.

2017. október 10., kedd

A KORMOS CSENDÉLET MARGÓJÁRA

   Azt hiszem, minden család életében van egy ősotthon. Az ősotthon arra az időre tehető, amikor a család eléri egyszerre működni képes legszélesebb horizontját és több generáción átívelő vertikumát. Nos, a hevenyészett definíció után a lényeg. Anyai családom ősotthona a Nagymező utca egyik franciaerkélyes, háromszoba-hallos-cselédszobás lakása volt. Lépcsőházból nyíló bejárat, gangra nyíló konyhaajtó. Itt voltam gyerek néhány évig. A lakásban ekkor nagymamámon és az újszászi tüdőgyógyintézetbe ingázó nagypapámon kívül  édesanyám egyetemista öccse és húgai éltek párjaikkal. Meg persze mi. Vagyis jó sokan voltunk. 
   Egy ekkora család rendkívül biztonságos tér egy kisgyereknek. Mindig van valakinek ideje mesélni vagy beszélgetni, állandóan történik valami, állandó a vendégjárás. A konyhában nagyüzem, a sötétbordó gáztűzhelyen soha nem alszik el a tűz. Legalábbis mindig főz valaki. Nagyapám specialitása a szombat reggeli "ham & eggs" volt - így hívta mindig, nem sonkás tojásnak -, hajszálvékonyra szeletelte hozzá az angolszalonnát végtelen türelemmel. Nem sok részt vállalt a házimunkákban, de bizonyos dolgokat ő főzött meg nagy műgonddal. Például vasárnap délelőttönként a húslevest. Hogy azon az egy napon nagyi tovább alhasson. Hét közben ugyanis egyáltalán nem lehetett számítani nagyapámra, hiszen nem volt jelen. Ha a konyhában tevékenykedett, annyira alapos volt, hogy képes volt fehér ingben zöldséget vagy halat pucolni, és minden alkalommal makulátlan maradt a ruhája. Nagyi a hétköznapokat vitte, miközben ő is munkába járt. Azok közé a nők közé tartozott, akik szeretetüket nem az előállított ételek mennyiségével fejezik ki, sokkal inkább értett a figyelmes és értő hallgatáshoz. Kitartóan, megkérdőjelezhetetlenül, de látványos gesztusok nélkül szerette népes családját. A bejglisütéskor megmaradt tojásfehérjéből ezüstkenyeret és mogyorós habcsókot sütött. A habcsóksütés egyszerű mozdulatait ámulva lestem, varázslatnak tűnt, és bátorságnak is, ahogy ki-behúzgálja  a forró tepsiket a sütőből.
A család a hallban álló hatalmas, kihúzható étkezőasztalnál ült le a nagyobb ünnepeken, hófehér damaszt, tálak, rántott hal, majonézes krumpli, saláta - karácsonyi képfoszlányok.
Ahogy a kép is a nappaliban. A szürke váza a könnyű lepkevirágokkal.



   Nagyszüleim végül kisebbre cserélték az ősotthont, hogy gyerekeik lakáshoz jutását valahogy segíteni tudják. Azóta - ahogy ez már a nagycsaládoknál lenni szokott - sokfelé ágazott a fa,  a testvérek, unokatestvérek mind másfelé, az egyetlen ősotthont egy-egy tárgy jelképezi csupán. Fényképek, egy cukortartó, egy levesestál, a könyvek. 
Az egyik a jelző-tárgyak közül az a festmény volt, ami idén áprilisban, egy szokatlanul hideg tavaszi napon egy kályha-balesetben majdnem elpusztult. 



Megfolyt a festék, kormos lett és beszakadt a vászon. Csoda, hogy megmenekült, és az is, hogy a lepkevirágok szirmai majdnem megőrizték eredeti színüket.
Egy kedves művészettörténész ismerősömet kértem, segítsen restaurátort találni, hátha valamennyire 
helyreállítható a festmény. Még nem tudom, sikerül-e, reménykedem.
A Kormos csendélet (Élet és Irodalom, 2017./40.) című kisprózát e köré a kép köré írtam. A történet középpontjában szereplő festmény azonos a Nagymező utcai lakás falán évtizedeket töltő képpel. Az, hogy épp az ötvenedik születésnapom hetében került nyomtatásba ez a családi gyökereimet áttételesen, de bizonyos tekintetben közelről érintő szöveg - meglepetés. 

2017. október 2., hétfő

AZ ÁGY MELLETT BILINCSEK

   Az ágy melletti könyvkupacról megint. A tetején két könyv, ezeket olvasom felváltva egy hete. Az egyik egy ezeréves kiadású Rodin-életrajz, a másikra már megjelenése előtt spóroltam. A Jelenkornál a közelmúltban megjelent Mészöly Miklós-Polcz Alain levelezés, A bilincs a szabadság legyen.
A Rodin-monográfiát Rilke miatt vettem ki a budakeszi könyvtárból, és tulajdonképpen nem is érdemelne szót, ha ennek kapcsán nem leveleztem volna Camille Claudelről egy régi barátommal. A monográfiában természetesen szó esik erről a tragikus viszonyról, de meglehetősen tapintatosan, Rodin kétes szerepe a tehetséges alkotó súlyos depressziójában, az alkotástól örökre megfosztottságában kevésbé hangsúlyos. Arra pedig, hogy mekkora hatást gyakorolt a világhírű szobrászra Camille, még kisebb nyomaték kerül. Persze, tud az ember ezekről a híres és hírhedt nagy szerelmekről, az üstökös-ütközésekről, de mégsem eleget, mégsem elég alaposan gondol bele, hogy a legendává lett nagy kapcsolatok gyakran a pokol bugyrai. 
Az elképesztő tehetségű Camille Claudel francia szobrásznő alakját azóta, hogy harminc évet töltött  teljes elhagyatottságban egy elmegyógyintézetben, ahol aztán élete véget ért, számos film és regény megjelenítette. Legutóbb egyik legkedvesebb színésznőm, Juliette Binoche személyesítette meg a végtelenül igazságtalan sorsú művészt a Camille Claudel 1915 című Bruno Dumont rendezte filmben. 
De nem tudom, hogy harminc véső nélkül eltöltött magányos évet ábrázolhat-e bármilyen művészeti ág bármilyen tehetségű művésze. Talán egy szobor. Lehet, hogy csak azt tudná visszaadni a pusztulásnak ezt az elképesztő hosszú útját és csöndjét.

                                                                                                                     
                                                                                                                                                                                        
                                 Juliette Binoche a Camille Claudel 1915 című filmben

Ám vissza Rodinre. Erre a ma olyannyira elterjedt szóhasználattal egészen egyszerűen bántalmazó férfira. Aki művészetének rendelt alá minden emberi kapcsolatot, minden emberi testet, amelybe, akár az agyagba, beletúrt, ha vele kapcsolatba került, és akiben semmiféle kérdés nem merült fel avval kapcsolatban, hogy használhat-e egy másik emberi lényt céljai elérésére. A félanalfabéta gombvarrólánykában sem, akivel életét végigélte, és akit nem sokkal halála előtt végül feleségül vett. Neki talán elnézzük, hogy eltűrte a megalázást, az ütlegelést a zseni mellett. Nem valószínű, hogy személyiségének autonómiája azon a szinten lett volna, hogy kilépjen egy számára rengeteg szenvedést hozó, beteg kapcsolatból. De Camille? Ő beleőrült a szakításba, és abba, hogy megértette, egy lelkiismerettel nem rendelkező férfi használta nőiségét, tehetségét.


Camille Claudel és August Rodin

   Az utókor pedig idealizál. A nagy love storyk mindig izgalmasak a közönség számára. A nagy love storykon keresztül amúgy rengeteg kortöténeti adalékkal leszünk gazdagabbak. Miközben a műveltség álorcájában vájkálhatunk nagyjaink magánlevelezésében. 


   Így van ez Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésével is. Hogy a híres szerelmespár az egymásnak teremtett férfi és nő etalonja, a legenda már életükben is körüllengte őket. 
Hogy miért szereztem be a könyvet, ha minderről így vélekedem? Azt hiszem, Polcz Alaine miatt. Polcz Alaine egyetlen könyve az, amit ma is szeretek még, a Főzzünk örömmel! című szakácskönyv-szerűség. Többi írása egyszerűen idegesít. Az Asszony a fronton-t fontos dokumentumregénynek tartom, de szépirodalomnak nem. A Polcz Alaine körül lebegő mítosz már életében is zavart. Azóta is. 
Ez a nő idegesít engem - erre kellett rájönnöm az évek alatt. Idegesít, mert miközben elképesztő sors az övé, és mint minden szenvedés, az övé is tiszteletet parancsoló, van a lényében valami nem tiszta, túlkomponált és őszinteségnek maszkírozott őszintétlenség. Egyszerűen valami fals hang, ami karistol. A tűrése túlzás. A Mészöly Miklóssal kötött házasság a levelezés alapján úgy tűnik, már az első perctől fogva játszma. A megalázó kapcsolatból, az állandó megcsalatásból, lefokozódásból kiszakadni nem tudása már-már perverzió. És egy egészen másik korban, mint amelyben Rodin vagy Camille Claudel élt. Mert neki lett volna esélye a független, szabad és békés létre. 
Miért szerette jobban a mártíriumot, az erkölcsi tartásnak megrajzolt szörnyű kis megalkuvást?
Hogy a traumáját ismételgeti, pszichológusként pontosan kellett, hogy tudja magáról. És ha tudta, ha ismételte, még akkor sincs hozzá jogom, hogy megítéljem. De miért emeljük példává ezeket a sokévtizedes iszonyatokat? 
Hazug mítoszok dokumentumait olvasom esténként az ágyban. Hát bolond vagyok én?