2017. január 24., kedd

KRÉTA, LONDON, LILLAFÜRED

ELHANGZOTT SIMONYI CECÍLIA KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN
A KÉT EGÉR KÖNYVESBOLTBAN
2017. JANUÁR 20.

    Rendhagyó kiállításmegnyitó egy rendhagyó alkotó-barátság margójára


(A Kréta, London, Lillafüred című kiállítás megnyitója, ahol aztán váratlanul egy csomó képet kaptam ajándékba Cilitől, és egy akkora köszönetet, hogy jól zavarba jöttem. No és a képen látható kosár jácintot. Ők hárman szép halványrózsaszínre nyíltak azóta, most is itt illatoznak az orrom előtt. 
A köztünk lévő babakanapé alkalmi tárlóként a Cili által illusztrált könyveket mutatja be. Négy közös munkánkat - Különlét; Maléna kertje; Kréta-rajz; A víz ösvénye - és James Barrie Pán Péter című meseregényének teljes magyar nyelvű kiadását, amelynek illusztrációi a cianotípia eljárásával készültek.)

Cili kedden telefonált. Épp mandarinért szaladtam a zöldségeshez.  Kezemben kosár, kulcs, fülemen telefon. Hogy akkor megnyitnám? Persze, persze, mondtam én, csak most veszek mandarint. A Két Egér-ben lesz pénteken, felelte ő. Aha, jó, Jánossal évfolyamtársak voltunk a gimiben.
Valahogy így. Így zajlik az egész közös munkánk, most már mondhatom, hosszú évek óta. A körülmények nem sokat változnak, hol ide szaladunk közben, hol oda, a munkamegbeszélések, a közös tervek nagy része kutyafuttában, letekert kocsiablakon kikiabálva, gyors telefonokban zajlik. A három talán leginkább emblematikus kérdés mind így hangzott el, idézem:
1. Illusztrálnád a verseskötetemet?
2. Írsz nekem egy mesét?
3. Akkor megyünk Krétára?
A részletek persze ennél alaposabban körvonalazódtak később, de az elvi rész általában pillanatok alatt eldőlt. A három kérdésből azóta három könyv lett, pontosabban négy, de az már talán  nem is volt kérdés. Vagyis volt, arról tavaly nagypéntek éjjel, a Kréta-rajz borítójának megbeszélése és répatorta-sütés közben döntöttünk.


(A víz ösvénye borítóképe)

Hogy ez a munkastílus nem hétköznapi, az nem kérdés. Hogy néha őrjítő, az sem. És az sem, hogy titokzatos módon valamiért mégis működik.
Szerda este átmentem Cilihez, hogy megbeszéljük a kiállítást, de főleg teát ittunk, mert egy perc alatt átfagytunk a jeges járdán. Miről is beszélhettünk volna? Amikor rápillantottam a nappalit beborító képekre, rá kellett jönnöm, hogy nekem ezeket a képeket nem kell már megnéznem, hiszen itt van a fejemben szinte mind. A nagy részüket még a készülés egyes fázisaiban is láthattam – mi ez, ha nem kiváltság…?


(A Kéta-rajz egyik belső képsora. Ha ránézek, azonnal kedvem támad újra Kréta kakukkfüves hegyoldalain bóklászni. És eszembe jut az is, ahogy a kékeket gyűjtöttük a szigeten. Meg még annyi minden, de jó.)

Nemrégiben interjú készült velünk, az egyik, amúgy visszatérő kérdés az volt, minek köszönhető köztünk az összhang. Nagyjából ezt válaszoltam:

Vannak az értékrendünkben hasonlóságok, még ha nem is teljes az átfedés. Feltételezem, hogy mindebben szerepe lehet annak is, hogy bár egymástól távol, de nagycsaládban nőttünk fel mindketten. Ez sokmindenre predesztinálja az embert. Mik a prioritások, mire mekkora figyelem vetül. Mindkettőnknek fontosak az árnyalatok, a részletek, sokszor a láthatatlan részletek is. A munkaszervezés módja, a flexibilitás, a váratlan és időnkénti kaotikus állapotok, az azokon való felülemelkedés és a megoldás megtalálása is tipikus nagycsaládban jellegzetes működésmód, azt hiszem. 
Ezen kívül mindkettőnk életében fontos szerepe volt és van a zenének, ennek a se nem verbális, se nem vizuális kifejezésmódnak. Ha nem tévedek, ez áttételesen megjelenik Cili rajzaiban és költőként az én prózai szövegeimben is. Alkotóként más az eszközkészletünk: Cilinek a vizualitás, nekem a verbalitás – ebből következnek időnként félreértések, de talán úgy van ez, mint a táncban. Közeledések, távolodások szükségesek a harmonikus közös munkához.


(Munka közben átküldött illusztráció-részlet egy emailből. A Kréta-rajz naplóinak egyik legfontosabb motívuma a csigavonal, itt épp egy kupoláé, ha jól emlékszem. Simonyi Cecília terrakottái a múlt megannyi szintjét felidézik.)

Ha kulcsszavakban kéne megfogalmaznom, mik jellemzik Simonyi Cecília képeit, ezek jutnak eszembe: könnyedség, hajlékonyság, árnyaltság, rétegzettség, törékenység.
Mintha egy hegedű vagy fuvola hangjait írtam volna le. És hiába lebbenő, elfoszló a dallam, amit játszik, nem feledhető, bennmarad a fejünkben. Én gyakran hallgatok fejben zenét. Chopin vagy Eric Satie darabjaihoz már nem feltétlenül kell bekapcsolnom a magnót. Cili képeihez sem muszáj kinyitnom a könyveket. A Különlétet, a Maléna kertjét, a Kréta-rajzot, a Pán Pétert vagy A víz ösvényét.
Persze sokkal jobbak élőben, mint fejben. Eredetiben pedig még inkább. Szerencsénk van, hogy most nem a nyomdagépek áttételén keresztül láthatjuk Simonyi Cecília munkáit. Érzékelni a papír, a festékek textúráját, az olló, az ecset, az ujjbegy nyomát – azt mondja el, hiába a sokszorosítás százféle lehetősége a XXI. században, az alkotás egyszeri és megismételhetetlen.
Még akkor is, ha van olyan technika, ami nem maradandó. A Pán Péter teljes magyar nyelvű kiadásának illusztrációi kedvéért megtanult cianotípiával készült kék-fehér képek eltűnnek, ha fény éri őket. Mint a hullámok vagy a meztelen talpak rajza a parti homokban. Mint minden a nap alatt. De a mulandóság csak látszólagos. Hiszen míg létezik, nyomokat hagy a befogadóban a dallam, a szöveg, a látvány. És alakít, hat, nem maradunk olyanok, mint előtte voltunk.

Fogadják szeretettel Simonyi Cecília képeit!


(Jól elidőztünk a Két Egér-ben. Volt zserbó, gyömbéres keksz, görög sajt és olajbogyó is. És sok kedves ember, falunkbeliek, Cili illusztrátor-társai. Mészáros János jó házigazda, A Két Egér padlása meghitt kuckó. Érdemes felkeresni. És megnézni a kiállítást! Még lehet. Február 11-ig.)

2016. december 29., csütörtök

REJTŐZŐ, TÉLI ESTE LÁMPÁSOKKAL


Nehezen viselem a sötétséget. Ahogy rövidülni kezdenek a nappalok, a fényes órák, mécsest gyújtok. Lámpásom is van már, az egyik szürke porcelán, sokablakos, dísztelen, nagyvárosi házat formál, a fény az ablakokból világít. Felidézi egykorvolt városlakómban, amikor egy hosszú nap után hazafelé zötyög az ember a 6-os villamoson, és a nagykörúti bérházakra bámul.  A másik lámpás nagyobb, a földön áll, türkizkék vaslámpás, az üvege opálos, a tetején, a fogantyú alatt néhány csillag alakú kivágás rajzol csillag alakú foltokat a plafonra. A lámpásban lassabban fogy a viasz, mint a mécsestartóban, kevesebb oxigénhez jut a láng. De mécsestartóm is van kettő. Üvegfaluk felerősíti a teamécses fényét. A vörösmázas kerámiapárologtató a legsejtelmesebb, nem is annyira világítótest, inkább titokzatos illatszóró. 
Luca napján nagyapám, akiről már annyit meséltem, mindig ültetett búzát. Nem tudom, honnan tanulta, a Ferencvárosban nőtt fel, a nagyváros kellős közepén, és már négy felnőtt gyereke volt, amikor tüdőgyógyászként vidékre költözött. A majorannatea is tőle van, ma is azt ajánlgatom mindenkinek, aki köhög, rekedt vagy fáj a torka. Mert tényleg használ. 
A búza közepébe nagyapám gyertyát állított, és míg ki nem hajtott, gondosan ügyelt, hogy a magok nedvesek maradjanak. A szokást őrzöm, és idén, amikor Luca napján akkora volt a telihold, hogy csak na, gondoltam is, ha igazak a népi vetési megfigyelések, olyan sűrűn fog kikelni a mag a cserépben, mint még egyszer sem. És így is lett. 


Karácsony estéjén gyújtottam meg a beleszúrt gyertyát, a fény alig tudott kiszökni a sűrű búzaszálak közül. És persze eszembe jutott minden, ami csak kapcsolódik metafora, szimbólum ide, élet és fény és születés és a sötétség halála, ahogy az rendjén.


Aztán az ünnep múltával kicseréltem az elfogyó gyertyát a búzában, békés téli este, töltjük az időt szépen fénnyel, ahogy lehet. Egyik nagyfiam ógörög vizsgára készül, javasolja, olvassuk együtt Szókratész védőbeszédét. Márminthogy ő olvasná hangosan, van-e kedvem hallgatni. Hogyne lenne. Egész életemben szerettem, ha nekem olvas fel valaki. Ritka ajándék. Szókratész különösen. Platónról nem is beszélve. Amikor először olvastam húszévesen, földhöz vágott. Aztán akkor is, amikor 1992-ben a Merlin Színházban Jordán Tamás, a tökéletes Szókratész beszélt a közönséghez, hozzánk, pirulni méltó athéni polgárokhoz. Hát ki akar athéni polgár lenni, ha tükörbe néz? Akinek lelke van, Szókratész lenne, ha lehetne. Eltelt időközben majdnem negyed évszázad, Szókratész mit sem változott. Miért is változott volna...? Nem változott több ezer év alatt sem. Szavai világosak, okfejtése napnál tisztább. Tiszta.  


Hallgatás közben föl-fölkapom a fejem. A Devecseri-fordításra persze nyilván sok minden hatott, de a gondolatok egyetemessége nem a nyelvi megformálás máshonnan ismerős volta miatt ráz meg. Azt, hogy Pál apostolra Platón hogy hatott, tudni innen-onnan, máshonnan is, Platónra meg Szókratész, ugye, de hogy ennyire, hogy mindegy, hogy Zeusz vagy Jahve vagy Jézus, akire a szónok feltekint..., a fő, hogy a meghalás az élethez képest valószínűleg nyereség. Meg az, hogy hazug életek nem ítélhetnek meg és el igaz életeket, és a tudás, hogy az igazság szónoka testi halálával nem múlik el - és nem, bizony nem. Hogy lesz sok kis Szókratész, és mindig lesz, és hála Istennek most is van, aki inkább választaná a halált, mintsem a hazugság edényévé legyen. 
De jó lenne, ha nem csak a bölcsészhallgatók olvasnák a védőbeszédet. Régóta gondolkodom közszereplők, felnőtt polgárok ajánlott olvasmánylistáján. Tanárbetegség bizonyára. A reménység, hogy a szavak hatnak. Eddig Mikszáth és Tolsztoj szerepelt a listámon. Most fölkerült rá a Szókrátész védőbeszéde is. A lista tetején áll. Ott fényeskedik.

Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?






2016. december 23., péntek

AJÁNDÉKOK

Akkor a káposzta megfőtt, kész, mindjárt kiviszem a hidegre. Benne a babérlevél, a borsika az idei év ajándékai. A szélfogóban telelő csinos Daphnécskát, a babérbokrot, a skanzentől kaptam tavasszal. Nem tudhatták, hogy milyen rég vágyom rá. Saját, friss babérlevél főtt a töltött káposzta levébe! A töltelékbe pedig az egyik legkedvesebb olvasóm, Marcsi édesanyjától kapott saját szárítású, méregzöld borsikafű. Illatok, illatok...! És most jöhet a bejgli. Meglepetésemre eltűnt a nagymamám bejgli-receptje, ami alapján hosszú évek óta sütöm. De nem ez a legmeglepőbb, hanem az, hogy nem zavar. Hát akkor másik receptből lesz idén. A húgom küld egy másikat. Az is finom lesz. Régebben kétségbeesve kerestem-kutattam volna tovább. És míg Isten jár-kel itt a fazekak között, én meg örvendezem az elengedési faktorom javulásának, eszembe jut az a réges régi karácsonyi készülődés a Gutenberg téren.
Tekergettem hasamban az ikrekkel a töltött káposzta gombócait, akkor készítettem először, és tegnap este a fiam, aki segített nekem, azt mondta, hát biztos ezért megy ez nekem ilyen jól. Márminthogy neki. Hát lehet. Abban a húsz évvel ezelőtti decemberi alkonyatban hátamat a vastag, fehér olajfestékes, öntöttvas radiátornak döntve hallgattam a rádiót. Akkor még hallgattam rádiót. És már akkor is visszaemlékeztem egy sokkal korábbi, gyerekkori téli estére, amikor szintén a rádiót hallgattam. A sötétben kuporogva rádiót hallgatni - te jó ég, mennyire eltűnt ez az életemből mostanra. De ott, a Gutenberg téren még hozzájárult az ünnepi díszbeöltözéshez O. Henry 1905-ben született csodás meséje. A háromkirályok ajándéka.
Van-e valaki, aki e mesét még nem ismeri...? Én minden karácsonykor örömmel olvasom újra. Míg iskolában tanítottam, a tanítványaimnak vittem, és amikor 1992-ben megláttam egy könyvesboltban, még nem is voltak gyerekeim, de azonnal megvásároltam. Méghozzá azt a gyönyörű kiadást, amit Lisbeth Zwerger illusztrált, és amit 1990-ben Andersen-díjjal jutalmaztak. Amikor megláttam, hogy nem csak az éter váratlan kegyéből találkozhatom újra a szöveggel, úgy örültem, mint aki rég elveszített kincset talál meg újra.
(A magyar szöveg Varró Köz András munkája.)
Hogy kicsit érzelgős történet? Meglehet. Sebaj. Valahogy mégsem évül.
Keresgéltem a YouTube-on, sajnos azt a felolvasást nem találtam, amelyik annak idején a magyar rádióban elhangzott. De valaki nem is olyan régen feltöltötte. Most ezt fogom hallgatni tésztagyúrás közben.

https://www.youtube.com/watch?v=UXlLnlB7iP8

Azok kedvéért viszont, akiknek még van egy mesényi ideje olvasni a holnap este előtt, idemásolom.

Áldott ünnepet mindenkinek.




O. Henry:

Háromkirályok ajándéka

The Gift of the Magi, 1905
Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.
Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.
Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.
Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.
A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.
Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.
A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.
Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.
James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.
Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.
Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.
A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.
– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.
– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.
Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.
– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.
– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.
Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.
Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.
Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.
Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.
Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.
– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?
Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.
Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!
Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.
Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.


Della leugrott az asztalról, és elébe állt.
– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!
– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.
– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?
Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.
– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.
– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?


Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.
Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.
– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.
A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.
A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!
Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:
– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!
Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:
– Jaj!
Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.
– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.
De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.
– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.
A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.


2016. december 19., hétfő

EGY ÉVE CSAK

          


 Egy éve, hogy a Nyitott Műhelyben bemutattuk Ferenczi Krisztina egyetlen, halála után néhány hónappal kiadott verseskötetét. Nagynéném elsősorban nem lírikusként vált közismertté, oknyomozó újságíróként dolgozott fáradhatatlanul utolsó évtizedében. Pedig élete első felét Melpomené és Euterpé, a líra és a színészet múzsái vezérelték. 
A betegség megakadályozta őt abban, hogy tervét, versei rendbetételét el tudja végezni. Kérését fiával, Timár Ádámmal teljesítettük. Az ÉLNI EGÉSZEN című könyv rendhagyó posztumusz kötet. Aki elolvassa a lírai naplóként is olvasható verseket, mindenképp közelebb kerül ennek a különösen erős személyiségű, küzdelmes életű  nőalaknak a megértéséhez.
A gyászév - sok új gyásszal! - letelt. Ferenczi Krisztina emlékére álljon itt a verseskötethez írt epilógus. 



EPILÓGUS HELYETT

Ki volt Ferenczi Krisztina?
Valaki, aki hitt benne, hogy az álmok nem elérhetetlenek – ha marad rájuk idő.
Lehet, hogy nem szokványos így definiálni egy szerzőt – de ez az igazság.
Persze az igazság az is, hogy Anna Karenina volt, és az is, hogy a legkisebb kislány egy nagycsaládban. És az igazság bajnoka kicsiben, nagyban. És az is, hogy a legszebb nagynéni. És az is, hogy egy perc megállása nem volt, attól fogva, hogy lábra állt. Mindig volt dolga, és szaladt, és írt, és feljegyzett, és telefonált. Mióta csak emlékszem rá. Fényesség vette körül. Kezdetben a színpadé, a filmé. A művészet ragyogása derengett körülötte a legszürkébb hetvenes években is. Sistergett körülötte a levegő. Bátor volt, soha, semmilyen massza nem tudta elnyelni. Ha igaza volt, nem félt konfrontálódni – hitte, hogy igazsága megóvja, és ha mégsem, az sem ok a méltatlan alkuvásra. Idealista volt, keresztény gyökerekkel, humanista eszmékkel, platóni szerelemfelfogással.
Halálos komolyan tanult. Adytól, József Attilától, Pilinszkytől – etikát, attitűdöt, hajlíthatatlanságot.
Egy feljegyzéséből kiderül – egészen fiatal korától arra készült, hogy költő legyen. A költészet legnehezebb lépését – önmaga és érzései legszélsőségesebb helyzetekben sem szűnő megfigyelését – már kamaszkorában megtette. A folyamatos önreflexió bizonyítéka az a több száz vers és verscsíra, ami az évtizedek alatt összegyűlt. Lila fedelű iskolásfüzetekben, indigópapírra gépelve, kávéházi számolócédulán, kisebb-nagyobb noteszekben, színlapok hátoldalán. A pillanatok, a bennük megélt vágyak, fájdalmak minél pontosabb rögzítése, kiragadásuk és felmutatásuk a folyton változó időből – szenvedélyes tevékenysége volt. Feljegyzései között természetesen találunk naplószerű bejegyzéseket is, ezek azonban jól elkülönülnek az általa mindennél fontosabbnak tartott verseknél. Úgy tűnt, számára a vers a gondolkodás legtisztább formai megjelenése, a rögzítés legtökéletesebb módja.
A vers a folyton vágyott rend és tisztaság metaforájává lett életében. Az életből magából fakadó entrópia és a lét szélsőséges eseményei – szerelem, vetélés, születés, válás, halál – a versírás gesztusával váltak számára, ha feldolgozhatóvá nem is, de átgondolhatóvá, áttekinthetővé. Több verse tekinthető a gyászmunka legmagasabb rendű elvégzésének, és fontos megemlíteni, hogy ezek a versek egy olyan korban keletkeztek, amikor a gyászt megélni, beszélni róla illetlennek, a halál pedig a legerősebb tabunak számított.
Ferenczi Krisztina verseinek őszintesége, ha úgy tetszik, kendőzetlen tapintatlansága önmagával szemben olyan kérdéseket is érint, melyek csak jelenünkben váltak kimondhatókká. A női lét testi és társadalmi nehézségei, az érzékek hullámzása, az anyaság és a hivatás együttes betöltésének akadályai – mindezek azok a bátran megérintett tárgyak, melyek sokáig csupán fátyollal födve jelentek meg a társadalmi problémák sorában.
Mindezek mellett a versek egy részében a kitörő és tüzes életöröm, a vidámság vagy szépség lenyomatai – a sztaniolezüst, a pöttyös nap, egy roller, egy szentjánosbogár, egy léggömb – kerülnek a középpontba.
A szerző élete során több ízben is belefogott versei ciklusokba rendezésébe, egy időben folyóiratokhoz is küldött egy-egy gonddal összeállított válogatást belőlük. Biztatás, egy-egy publikáció – aztán az a soha nem elég idő és a rengeteg egyéb elhívás elszólították a versek rendjétől.
Élete akkor érkezett abba a szakaszba, amikor sor kerülhetett erre a lassabb tempójú, elmélyült tevékenységre, amikor kiderült, hogy véget ér. Kérése, hogy végezzük el helyette, amit még földi feladatának tekintett, belátható. Komoly, szép kérés volt.
Megtettük. Olvassák szeretettel.
                                                                                                          Molnár Krisztina Rita



Képek: 
1. A kötet borítója
2. Mező Ferenccel és Timár Ádámml a Nyitott Műhelyben 2015. december 15-én, a kötet bemutatóján.
3. Ferenczi Krisztina mint Anna Karenina

2016. december 15., csütörtök

ÉJJEL-NAPPAL NYÁJAK

Amikor advent harmadik vasárnapján reggel kiszaladtam a kertbe, és felnéztem az égre, azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Tényleg, a váratlan szépség néha egészen elgyengít, magam is meglepődöm, hogy milyen erős fizikai hatást gyakorol rám. A decemberi égbolt derűje és bárányai nem egyszerűen megleptek, szóhoz sem jutottam a lenyűgöző nyáj láttán. 
Aztán azonnal eszembe jutott Kemény István verse, az Éjjel a nyájaknál. És olyan öröm fogott el, legszívesebben elújságoltam volna neki, nézd, nézd, ha így egyben a nyáj, akkor a pásztorok sem tűnhettek el egészen. Persze ez csak afféle kora reggeli (kora=kávézás előtti) naiv ujjongás lehetett, aztán jött a kávé, és különben is ebédet főztem. 
A vers azok közé a versek közé tartozik, amiket nagynak szoktak hívni a szakemberek. És tényleg nagy, ha nagy az, ami főbe kólintja az embert, összeszorítja a mellkast, nehezebben vesszük tőle a levegőt, aztán egyszer csak mélyebben és könnyebben, a még gyengébbeknek könnybe lábadhat a szeme is. Akárhányadik olvasásra is fizikai hatást vált ki, akár a reggeli bárányfelhők. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány, miért nincs a szöveggyűjteményekben (ha már bennük van, akkor elnézést, most nem tudok utánanézni).


Az ég aznap később is váratlan maradt, kora délután, a tavaszi kékség közepén felkelt a dagadó hold, és benézett az ablakon.


Még ebédnél gyújtottuk meg a harmadik gyertyát, aztán a helyi sajtó újságírója, Szilágyi Balázs érkezett, hogy interjút készítsen velem, így került a koszorúk elé a két idén megjelent könyv, a Kréta-rajz és A víz ösvénye. Mindkét könyvet Cili illusztrálta, Simonyi Cecília, ő is itt él, így is ismerkedtünk meg, és remélem, végig tudjuk csinálni együtt a Térforgó mind a négy kötetét, nem sodor egyikünket sem sehova az a sok szövevény, ami talán az elbitangolt pásztoroknak is köszönhető.


Aztán nekiláttam a mézeskalácsnak, egy kiló lisztből szoktam sütni, semmi különös, egy ideje már nem ragaszkodom se mérleghez, sem állandó receptekhez, a fűszereket is kedv szerint, most épp kardamom, gyömbér, fahéj, díszítésnek tökmag, áfonya, mandulaforgács. A végén sütöttem meg a három bárányt, a nagyapámtól örökölt fekete korondi tálba tettem asztali dísznek az öt teli doboz mézes mellé. Eszembe jutott újra a reggel, a nyáj, de rég volt, már éjszaka van, fél kettő, ebben a korai sötétedésben nem tűnik fel, mikor lesz a délutánból hajnal. 
Na tessék, gondoltam, itt az éjjeli nyáj, még ha kicsi is, ha nyomába se jön a felhőknek. De ennyit a szépségről, másnap reggel az egyik fiam azon nyomban bekebelezte az asztaldíszt, nem mintha különben nem lenne érzékeny a szimbólumokra.   A szépség belőlem is gyakran váltja ki az atavisztikus vágyat, néha bekebelezésre késztet akár egy vonatablakból hívogató táj is.


Elalvás előtt pedig újraolvastam a verset, idemásolom, nem lehet elégszer ismételni.

KEMÉNY ISTVÁN: ÉJJEL A NYÁJAKNÁL

Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.

Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
- együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.

Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.

Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.



2016. november 18., péntek

A VÍZ ÉVE

Ez az év különösképpen a vizek éve lett számomra. Nem terveztem, mégis így alakult. Holnap lesz a Térforgó című négykötetesre tervezett sorozat első kötete, A víz ösvénye című kisregény bemutatója. A négy elem hagyományosan személyiségjegyeket, érzelmeket, karaktereket, anyagi és lelki minőségeket szimbolizál. Az első könyvben a minden élőlény számára legtermészetesebb közeget akartam megjeleníteni. A víz mint őselem ölel körül bennünket az anyaméhben, és később azokban a kapcsolatainkban is így érezzük magunkat, amelyek nem sebeznek. A Térforgó eseményei egy folt-család (Mondunk ilyet...? A folttakaró mintájára én most mondok.) különböző tagjaival történnek. 
A víz ösvénye főszereplője Tamás és Eszter. Tamás árvának születik, Eszter és férje, Balázs a fiukként nevelik őt saját gyerekeik mellett. A szeretet, ami összefűzi anyát és fiát, abban az egy hétben válik olyan békéssé, akár a csobogó patakvíz, amit kettesben töltenek Lillafüreden. Ahol Tamás, az asztmával küszködő fiú egy barátra is lel. Mert nem csak a családban akadnak víztiszta kapcsolataink, hanem a világban is. A könyvben a valóság fölötti síkban egy másik kapcsolat is szövődik. Herman Ottó és József Attila között. De többet már tényleg nem árulok el.


Aztán, amikor nyomdába került a könyv, váratlan öröm ért. John J Muth amerikai grafikusművész zen-sorozatának első kötetét fordíthattam a Betűtészta Kiadó kérésére. Az ősrégi zen koanokat keretbe foglaló és jelenbe ágyazó könyv magyarul a Zen üzenetek címet viseli, és napok kérdése, hogy kézbe vehessem. Már nagyon várom. Az akvarellek a jelen, a tusrajzok az időtlen síkjába helyezik a tanításokat, melyeket Víztükre, az óriáspanda ad tovább. A könyv gyerekeknek éppúgy érvényes üzeneteket visz mint felnőtteknek. És biztos vagyok benne, hogy hozzájárul, hogy a víz tükréhez hasonlított lélek kisimuljon. Hogy a víz ne zavaros, hanem tiszta tükörképet mutasson, ha belenézünk. Külön érdekessége a könyvnek, hogy Rjókan Taigu XVIII. századi zen szerezetes és haiku-költő is szereplőjévé vélik. Rjókan Taigu verseit pedig Kosztolányi Dezső fordította magyarra először.


És még egy víz, a Rejtőzködő tó. A kortárs japán haiku-kötet már egy éve megjelent magyarul, méghozzá nem akármilyen fordításban. Vihar Judit és Bakos Ferenc kettős fordításaiban, az eredeti szövegeket és magyarul olvasható átirataikat is feltüntetve. Azt hiszem, ez az első interaktív verseskötet, amit ismerek. Papír és ceruza nélkül ne is üljön le az olvasó, azt ajánlom, mert nehéz megállni, hogy azonnal ne kezdjen haikufordításba az ember. A könyvről a Győri Műhely számára írtam recenziót, valamikor a jövő évben olvasható majd. De addig is szeretettel ajánlom. Bár rejtőzködő, felettébb figyelemre méltó kiadás.


2016. május 14., szombat

TÉRFORGÓ

   Ki díszítette ki a világvégi kovácsoltvas kerítést üres csigaházakkal? 
   (Tegyük hozzá, hogy a világ egyik legszebb végén.)


A kőfalak rejtélyes vegetációja. Avagy kockák közt kacskaringók. Már ahogy ezt az élet más területein is megtapasztalhatjuk.



Hova nyílik a fekete kapu...?


Hangya-betűk és fürtös gyöngyök. Románc a függőkertben...

(József Attila, ha látnád...)


Minderről a Mindspace maffia tehet. A titokzatos napszemüvegesek időről időre feltűnnek Lillafüreden. Fürkésznek, fényképeznek, libegnek, lobognak, hujjogatnak és tervezgetnek.

(A Mindspace-t a helyesírás-ellenőrző Mindszentre javítja. Így, nagy M-mel. Hm. Haha.)



A gyanútlan természetű szerző egyszer csak azon kapja magát, hogy hordóba került. Így jár, aki nem elég óvatos...


Hogy a Szinva-patakban mit keresünk...? Egy biztos: nem pisztrángot.


És az író ír - jártában, keltében.


A Térforgó első kötete a vizek, a születés, a tisztaság könyve lesz.
Áprilisban jártam itt legutóbb. Akkor a Mindspace vidám csapatával, napsütésben. Most újra feljöttem a hegyek közé. Csöndben, esőben. Milyen is lehetne az időjárás, A víz ösvénye írásának kezdetén?

A képeket köszönöm Zsargó Szilviának. (Mindspace)