Aki tanult nyelvtörténetet, vagy akinek hozzám hasonlóan egyik kedvenc időtöltése az etimológiai szótár bogarászása, az már valószínűleg rácsodálkozott arra, hogy a drazsé és a trágya szavunk egy tőből ered. A szó kétszer is bekerült nyelvünkbe, más úton más jelentésárnyalatokkal bővülve, végül egymáshoz képest meglehetősen távoli regiszterben. A trágya latin, a drazsé német közvetítéssel érkezett, az egyik a földnek szánt fűszer, a másik a bogyó formájú csokoládécsemege, és ha megnézzük az alábbi két képet, rácsodálkozhatunk a kecskebogyó (kecsketrágya) és a csokidrazsé feltűnő hasonlatosságára.
Mindez nem a nyelvtörténeti csemege újra átélt öröme miatt jutott eszembe. Hanem a túltermelésről. És annak következményeiről. A túltermelés a világ gazdagabbik felén a piac minden területét érinti, a lejáró élelmiszerek, a két hónap alatt divatjamúlttá váló ruházat, a pillanatok alatt korszerűtlenné váló iparcikkek, a fölöslegesen gyártott kulcstartók és plüssállatok elárasztják a bolygót. De ez nem egy környezetvédelmi bejegyzés, arról nálam hivatottabbak és szakértőbbek írnak.
A könyvkiadás állapota keserített el, a követhetetlen könyvipar, az évente megjelenő többszázezer (!) új könyv, melyek nagy részének sorsa, hogy megjelenésük után néhány hónappal, egy évvel a kiadók raktáráruházaiból fillérekért kiárusítják, végül megsemmisítik. Egy negyedéves könyv manapság már régi könyvnek számít, az újabb és újabb kiadványoknak kell a hely a könyvesboltok polcain. Csak néhány, tulajdonképpen missziós tevékenységet végző kiskönyvesbolt - amilyen például az Írók Boltja, a Kisgombos Könyvesbolt, a Betűtészta, az Ég-Ígérő - törekszik kínálatában nem csupán a legfrissebb kínálatot tartani.
Egy könyv megírása - ha nem fastfood-könyvről, hanem szépirodalomról beszélünk -, csöndet, elmélyülést, időt, gyakran éveket kíván. Ennél természetesen gyorsabban is lehet írni, de a gyors szövegírás az elmúlt évtizedig elsősorban a sajtóműfajok sajátja és szükséglete volt. A gyors szövegírásnál - és most nem tekintem annak a játékos költői improvizációt, hiszen az is másik műfaj - nincs érési idő, nincs mód a csiszolásra, a szövegen belüli árnyalatok és árnyékok satírozására.
A többszázéves tudás azonban az írott szó szentségéről még mindig úgy él bennünk, mintha nem fél év alatt szemétté váló tárgyakat, hanem szellemi értéket tartanánk a kezünkben, ha leveszünk egy könyvet a könyvesboltban a polcról.
És meggyőződésem, hogy a fastfood nem csupán a test számára nem szolgál elegendő tápanyaggal. A szellemi táplálékok esetében hasonló különbségeket találhatunk, mint ha összehasonlítunk egy hamburgert és egy gonddal elkészített vasárnapi - vagy hétköznapi - ebédet.
De ki állapítja meg, hogy drazsé vagy kecskebogyó a kezünkben tartott tárgy? A mennyiség miatt nem csupán a laikus olvasók, a tanárok, a könyvtárosok, a szakemberek sincsenek könnyű helyzetben, ha meg szeretnék ítélni, melyik könyvet olvassák, a dömpingben nyilván elsikkadnak értékek, gyakran kiemelkednek kevésbé erős szövegek, ha a marketingstratégia jól működik. A borító - színe, gyakran az illata (!), a könyvesboltban kiemelt helyek, a reklámok nagyon sokat segíthetnek egy könyv eladhatóságán. Ma már nem csupán az egyes kiadók üzletpolitikáján múlik - hiszen a piacról élve ki vannak szolgáltatva a túltermelő piac törvényeinek, tehát minél nagyobb példányszámban eladható könyvtárgyakat kell létrehozniuk -, hogy képesek-e, megengedhetik-e maguknak, hogy szellemi műhelyként működjenek, hogy ne - gyakorlatilag - sajtótermékeket gyártsanak, hogy valóban izgalmas, az írói mesterség alapvetéseivel tisztában lévő szerzők szövegeit adják ki.
A kecskebogyót egyébként a középkorban gyógyításra is használták, hamuját olívaolajjal, disznózsírral keverve égési sebeket kentek be vele, ma már az orvosok nem javasolják a használatát. Komposztnak - a nyúlbogyóhoz hasonlóan - azonban kiváló.
A baj csak az, hogy nincs az a kristályelméjű Hamupipőke, aki ezt a mennyiségű kecskebogyóval kevert drazsét szétválogassa, hiszen a könyvgyártás tempója őrült spirálban kergeti előre a könyvkiadás minden szereplőjét - a szerzőket, a műfordítókat, a kiadókat, a szerkesztőket, a könyvesboltokat egyaránt.
Hogy várok-e bármit ettől a bejegyzéstől? Természetesen nem. Csak megírtam bánatomban. És persze továbbra is remélem, ha ez irracionálisnak tűnik is, hogy végül minden szöveg eljut az olvasójához.
Aranyozott drazsé vagy kecskebogyó
Képek:
http://erdoszeli.weebly.com/cikkek/a-nyulbogyo-komposztalhato-nana
https://www.indiamart.com/proddetail/goat-manure-lendi-khat-11292487012.html
https://csokikorzo.hu/id/09376-Egesz-kakaobab-szemek-etcsokoladeban---kimert-termek
http://www.gustiditalia.com/3028/i-prodotti-del-mese/chocolate-dragees/
https://mult-kor.blogstar.hu/2019/12/13/valoban-tudtak-allati-urulekkel-gyogyitani-a-kozepkorban-/87418/
https://www.pinterest.fr/pin/260505159683201736/
Az én szakmámban, a műszaki innováció területén is gyakran tapasztalok hasonlót. Először nem értettem, hogy azoknak, akiknek a legjobban kellene érteniük, a legjobban meglátniuk a jövőt formáló új műszaki megoldásokat, miért csak pont azok nem képesek erre.
VálaszTörlésAztán láttam J. K. Rowling életéről szóló filmet. Megírta azt a könyvet, amit ha bárkinek odaadnak, aki tud olvasni, megmondja, hogy nagyon élvezetes, ezért biztos best seller. De amikor ezt a könyvet elküldte 20 könyvügynöknek, csak egy látott benne fantáziát. Ő rengeteg kiadóhoz küldte tovább, amíg az egyik hajlandó volt kiadni.
Ekkor megnyugodtam. Nem csak az én hányatott sorsú hazámban és szakmámban van úgy, hogy ha valaki fel van kenve arra, hogy döntéseket hozzon valamilyen kérdésben, akkor pont ő lesz az az egyetlen ember, aki nem ért ahhoz a dologhoz, hanem ez máshol is így van. Ez egy általános szabály lehet. Olyan, mint az evolúció. Rengeteg ígéretes próbálkozás bukik el, míg az egyik valamilyen csodálatos véletlen folytán ("jókor jó helyen") tovább tud fejlődni és átformálja a jövőt.
Én adok mindennek egy esélyt, de nem erőltetek semmit. Ha nem megy, továbblépek. Ha megy, figyelem a csodát. Ennél többet nem tehetek.