KÁVÉ, VERS, BARACKFA

Ez most egy igazi naplopás lesz, vagy holdlopás inkább, jó késő lett, mire ma le tudtam ülni a géphez. Egész nap úton voltam, és mostanában nehezek a napok, annyira szűk lett az idő mindenre, hogy tényleg időtékozlásnak tűnik már egy rövid blogbejegyzés megírása is. Pihenésnek tekintem, így máris jobb.

De ezt a napot szeretném feljegyezni, nem csupán azért mert a Költészet napja - még öt percig ma van! -, hanem mert annyira méltó nap volt, meglepetésekkel, afféle tiszta örömökkel. Ritka.

Kezdem a verssel. A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár zsűrizni kért a szentendrei iskolák Költészet napi szavalóversenyének döntőjében. Kortárs költőktől hozta közel hatvan gyerek a verseket, zömében igen derűs szövegekkel készültek. Derültünk is. Varró Dani, Lackfi János, de nem csak ők. Egy-egy komolyabb Kányádi. Aztán a verseny végén, végül és váratlanul elhangzott "a" vers. De nem csak az, hogy Pilinszky. Meg nem csak azért, mert az Örökkön-örökké. De ahogy. Nehéz a foszló mandala-pillanatokat elkapni. Elmondani, hogy van olyan tizenhárom éves gyerek, aki úgy mondja ezt a verset, hogy nála hitelesebben elképzelhetetlen. Hogy minden manír, póz és pátosz nélkül, de úgy, hogy a teremben megállt a lélegzet, az idő és általában mindaz, ami megállhat. Köszönöm - és ezzel be is fejezem, csak a verset másolom ide még.

Pilinszky János:

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Most, hogy késő esti kávémat iszom a Mákszemes bögréből itt a konyhában, egész valószerűtlen, hogy ez a nap tényleg megtörtént. Hogy délben Tamarával találkoztam a Skanzenban, hogy igyunk egy jó kávét a napsütésben - ittunk! -, aztán megnézegessem a Szilágyi-kerámia Mákszem és Gubó mesealakjait ábrázoló bögréket. És egyáltalán nem gondoltam, hogy találni fogok egy Mákszem-babát, azt meg végképp, hogy nem tudok neki ellenállni. Kislány koromban soha nem babáztam. Most sem fogok, de ideültettem a konyhapultra. Mégsem mindennapos, hogy kézzelfoghatóvá válik egy képzeletben született lányka, akit Schall Eszter már megvalósított két dimenzióban. 

A bögrén is Mákszem, a könyvből az egyik számomra legkedvesebb kép - amikor Mákszem Gubót várja az esős estében, kibámul az ablakon, csak egy vörösbegy tartja benne a lelket.

   Ritkán öltözöm pirosba, de ma épp Mákszemhez öltöztem, pedig reggel 

még nem is tudtam, hogy találkozunk.

Aztán a versek, a kedves könyvtárosok, újabb kávék, és a szünetben megismerkedtem a könyvtár macskájával is. Hazafelé pedig beszaladtam Czapáry Veronikához, aki egy különleges üvegtárgyat készített nekem. Egyúttal találkoztam Reginával, az agárral is, a kutyavilágból ő az egyetlen barátom. Kölcsönös örvendezés. Az pedig ráadás, hogy Veronika kertjében virágzik a magnólia és a barack. 

A barackfa háttere az égbolt, a levágott ágaké a szőnyegem. Rózsaszín, kék-szürke. Micsoda Költészet napja. Ritka öröm.