Van egy fénykép. Utoljára évekkel ezelőtt láttam. Egy barátom készítette. Nepálban.
A képen egy tíz-tizenkét év forma, tiszta tekintetű lányka, mosolyától hirtelen zavarba jön az ember. Zavarba jön, elszégyelli magát. A képen a védtelen, világvégi kislány, hátán hatalmas kosár, ebben cipeli naphosszat a falevelet, az állatok alá alomnak. Ez a dolga. Így telnek a napjai. Fel és alá a kosárral a hátán.
Nem jár iskolába, nincs iskola, ahova járjon. Hiányérzete sincs, nem tudja, hogy kéne lennie hiányérzetének, nem hiányozhat valami, amiről nem tudjuk, hogy van, amiről nem tudjuk, hogy milyen.
Ma eszembe jutott a falevélhordő lányka.
Ma sírni kezdtem az évekkel ezelőtti tekintetétől.
Ma olvastam a hatástanulmányt, mennyit pénzt lehet megtakarítani, ha bevezetik a tizenhat éves kori tankötelezettséget.
Fog-e hiányozni a tizenhat éves múlt gyereknek, hogy nem lesz több lecke, ha nem akarja, nem lesz több csöngetés, évnyitó, tanárszigor. Hogy nem lesz francia szimbolizmus, Jedlik Ányos, szódolgozat és négyjegyű függvénytáblázatok.
Persze, messze van ez a falevélhordástól, tudom. Azt is, hogy kellenek szobafestők, vízvezetékszerelők, fodrászok. De tizenhat éves korig még egy szakma sem sajátítható el tisztességesen. És a közismereti tárgyak tanulása nem azért fontos, mert érettségi után mindenkinek tovább kell tanulnia.
De a lélek, még mindig hiszek benne, igenis más lesz, ha olvasta valaki az Ivan Iljics halálát, mintha nem. A leendő parkettázó lelke is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése