Hogy van ilyen táj - megnyugtató. És meglepő.
A legmeglepőbb, hogy itt is vannak hétköznapok. Ez a táj ugyanis, mintha maga lenne az ünnep.
A hegyek, a tenger, a keskeny, kanyargó utak, a házak a kőkerítésekkel és cseréptetőkkel, a kék és halványzöld spalettákkal, az olajfák és ciprusok, leanderek és hibiszkuszok, a babér és a rózsák mind olyan magától értetődő természetességgel veszik körül az embert, nem csoda, hogy errefelé - Dél-Franciaországban - talán könnyebb szeretni élni.
Elsősorban nem nyaralni jöttem, családunk egy kisbabájára segítek vigyázni, hiszen itt nincs GYES (pontosabban otthon lehet maradni, de igen nagy anyagi áldozatot jelent, amit kevesen engedhetnek meg maguknak), és talán ez furcsa nekünk, magyaroknak, akik szeretünk úgy gondolni Magyarországra, hogy ott minden nehezebb, mint errefelé.
Egyébként lehet, hogy így van, és a táj is teszi, hogy itt ünneplősebb a teregetés, a mosogatás is, ha az ünnep derűt és békességet jelent.
Az élet ünnepségét érzem ezekben a napokban, hogy élni jó, még akkor is, ha újra keletkeznek az elmosnivaló edények és a teregetni való ruhák. És közben áradó jázminillat vesz körül, apró gekkók futnak a perzselő fény elől a cserepek alá.
Persze nem csak ruhák és edények, szeretnivaló, kedves emberek is vannak itt, akik szintén szeretnek élni. Szeretnek salátát készíteni, játszani a gyerekeikkel, és nem érzik úgy, hogy tragédia reggelente felkelni, és elmenni dolgozni. Pedig itt is náthásak lesznek a gyerekek, itt sem fogadnak szót elsőre, de mégis. Mégis, mégis kiderül, hogy élni jó.
És jó volt (igen, csak így egysszerűen: jó) megnézni Nizzában Chagall festményeit, a bibliai tárgyú képeit, átélni a színek, az egymásra rakódó korok felkavaró örömét. Az Énekek éneke örömét, amiről megint eszembe jutottak Bangó Alíz derűs hucul kályhacsempéi, és Kriistina Ehin gyönyörű verse, az Anyám szerint. A piros háttérben az égen lovagló örök pár Chagall képén összekapcsolódott Ehin soraival: "És mi kilovagolnánk rajta/nem nézve vissza..."
És jó volt beszélgetni a francia pincérrel is, akinek Lengyelországból ötven éve Nizzába került anyukája (Bozse moj!) épp aznap volt kilencvenegy éves, amikor felszolgálta két fiamnak a forró csokoládét. És miközben kavargattam a kávém, megláttam a földön két asztalka között csillogni Monsieur Nemtudomkicsoda elveszett hallókészülékét. Pincérbarátom is nagyon örült neki, hogy megtaláltam, Monsieur Nemtudomkicsoda minden nap elveszíti reggeli kávézás közben, nagyon fog örülni, hogy újra meglett. És az élet rövid, adta tudtomra Pincérbarátom, miközben eltette az apró gyógyászati segédeszközt, rövid, ezért élvezni kell, amíg lehet.
Bonjour, Madame. Bonjour, Monsieur. Merci beaucoup.
(A kép forrása: http://www.verslista.hu/chagall/maradt_elemei/02kim.htm)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése