"Lelkünk megmenekült..."
(Zsoltárok 124, 7.)
Moziba ritkán járok, egyszerűen nincs mikor.
Mostanában mégis többször sikerült kiszakítani az örvénylő időből annyit, amennyi egy filmre kell. És a Saul fiá-ra kellett. Ha másért nem, mert egy költő játssza a címszereplőt. A címre is felkapja a fejét az ember. Hiszen a bibliai Saulnak - mert azonnal ő jut az ember eszébe - nem volt fia. Akarom mondani Pálnak.
(Caravaggio: Szent Pál megtérése)
Nem akarok áttérni a filmkritika-írásra, nem tervezem. Szándékosan nem olvastam el semmilyen véleményt, csupán egy Röhrig Gézával készült interjút, még a film beharangozásakor. Egyszerűen csak el szeretném mondani, mi minden jutott az eszembe.
Például arról, hogy a háttér homályos. Csak az éles, ami a szemünk előtt zajlik. Az orrunk előtt. De az annyira, hogy néha egészen elvakítja a szemet. A tükör által homályos látás ez, a rohangálás, a pillanatnyi parancsoknak való engedelmesség nem enged tágasabb perspektívát. Beleszédül az utasítások rángatásában, révült félelemben pillanatról pillanatra létező megannyi marionett-szereplő, és beleszédül az is, aki nézi. Hogy kik parancsolnak és mikor, szinte másodlagos.
Mindig parancsolnak valahol valakik valakiknek valamit.
Ezért annyira hihetetlen és csodálatos, hogy van valaki, pontosabban egyszercsak egy kitüntetett pillanatban megtörténik valakivel, hogy vakká válik a valóság kézzelfogható törvényeire és ettől túllát a jelenidő totális diktatúráján.
Hogy ez a valaki Saul a damaszkuszi úton vagy Saul, akit Ungvárról Auschwitzba deportáltak, ahol sonderkommandós lesz, szinte mindegy. Az egyik a Fiút találja meg, a másik a fiát. Vagy valakit, akit a fiának tekint. Erről nem derül ki több, a lebegtetett szál csak annyit árul el, hogy a fiú (ahogy a Fiú is) házasságon kívüli gyerek. Mindkét fiú halott a megismerés pillanatában. A felismerés pillanatában. És haláluk előfeltétele a felismerésnek. A fiú megpillantása vezet a homályos háttéren túlvalók prioritássá válásához.
Hogy a lágerfelkelés megszervezése másodlagos, és minden más lényegtelen lesz ahhoz képest, hogy kell egy rabbi. Isten embere. Mert a fiút el kell temetni.
Ahogy el kellett temetni Polüneikészt is. És mindegy, hogy Kreón vagy a láger őrei fenyegetik az ember életét.
Hogy Antigoné vagy Saul Auslander őrültnek tűnik, aki nem védi saját és mások - látszólagos és átmeneti - biztonságát, aki további veszélybe sodorja az amúgy is poklokat járó környezetét? Hogy ez további áldozatokat követel? Igen. De a halál mint közös sors időpontja is lényegtelenné válik annak számára, aki az isteni törvényt szolgálja.
Meghalni is csak akkor halhat meg, amikor nem tudja tovább vinni terhét. Amikor elengedi. Ahogy a bebugyolált holtestet Saul Auslander. De előtte még egyetlen kegyelmi pillanatban elmosolyodhat. Amikor szembenézhet egy fák közül jelenésszerűen előbukkanó eleven fiúval. Az élet feltámadásával.
A film két legfontosabb akusztikai hatása a tűz ropogása és a folyóvíz surrogása.
A pusztító tűz és az éltető víz hangját olykor szinte lehetetlen egymástól megkülönböztetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése