Derűs, napsütötte mező, hívogató ház, odabent tűzhely, kanna tea, rozskenyér. A szélfútta hajú, rózsaszín ruhás, karcsú nőalak - írná a műelemző - mintha része lenne a tájnak. Nem látszik az arca, nem az arca a fontos. A törékeny test otthon felé vágyakozó odafordulása, tartása, a gerincén futó árnyék. Nyugtalanító talán csak az elérhetetlennek tűnő távolság a lány és a biztonságos kőépület között.
A fényes mező, a harmóniát sugárzó alak minden békéje ellenére van még valami, valami megfoghatatlan és szorongáskeltő a festményen. A ház üressége? A kezek görcsös kapaszkodása? Vagy a gyanú, hogy a vonzó nőalak teste nem csupán törékeny? Hogy megtört?
Igen, Christina Olsen, a festő modellje béna volt. Nem tudott járni, csak kúszni, karjával húzni, vonszolni mozdulatlan testét. A művész "szimbolikus portré"-nak tekintette festményét, amely nem csupán Christina, hanem az emberi lét tragédiáját és örömét szimbolizálja.
Van egy másik kép is. Két napja szemben az ágyammal. Szihalmon festette 2013-ban Venesz Erzsébet. A festmény meglepő. Fekete-fehér. Madáretetés a címe.
A hegyek, felhők ölében, virágzó bokrok biztonságában álló hosszú ruhás, hosszú hajú, szőke nőalak mintha része lenne a tájnak. Madarak felé forduló teste sötét, törékeny. Nem látszik az arca, nem az arca a fontos. A mozdulat, amivel a kosarat tarja kecses, odaadó. Mégis van valami, valami nyugtalanító ebben a testtartásban. Nem csak törékeny ez a test. Megtört. De épp ez a törés nyújtja előre a kezét.
Erzsébet belső látomásokat fest. A képen, mondta nekem, azt festette meg, hogy akkor is tud adni még valamit az ember, ha béna. Ha a teste megnyomorodott. Hogy akkor is képes valamit tenni.
Mosolygott, miközben mondta.
(Venesz Erzsébet mozgássérült festőről alább olvashatnak:
http://www.muosz.hu/cikk.php?page=szakosztalyok&id=4898&fo=6&iid=87)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése