A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA

– P. Horváth Tamással Norvégiában –

   E pillanatban a kedves olvasó még számíthat tejszínnel habart hercegnőburgonyára, blansírozásra és tűzdelésre, rafinált fűszervajjal való alufóliába bugyolálásra, esetleg a legújabb lila vagy rózsaszín fajták gombahabbal megbolondított vagy szuflírozott változatára.

De nem.

 P. Horváth Tamás azok közé a mesterszakácsok közé tartozik, akiknek zseniális megoldásai az egyszerűség jegyében születnek. P. Horváth Tamás, a bölcsész-mesterszakácsok csekélylétszámú halmazának tagja. Egyszerűbben szólva – és így kell szólnunk, ha hűek vagyunk hozzá – író. A Zsolnayak és Pécs szerelmes krónikása. A szerelmes jelző nem cizella, egyszerű igazság. Ahogy az a bizonyos krumpli is az volt.

   Mielőtt tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat: Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján. 

Az ábrándot tett követte, és Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU - Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk, tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.

A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth Tamás szalvétájára.

Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges, lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.

A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit. Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy. Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.

És akkor Tamás. Mert nem szeretném megbántani. (Dehogy bántasz – mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest. A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.

De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel, borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is. Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.

A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta, aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.