A fb szokta ezt kérdezni tőlem, de általában költői kérdésnek tekintem, és nem szoktam rá válaszolni.
Most mégis megpróbálok, bár nem gondolom, hogy a világ maga a Hyde Park, ahol mindenki elmondhatja büntetlenül mindazt, amit gondol, hogy ne szoruljon belé, hogy ne fojtsa el, ments Isten. De mégis, úgy tűnik, a világháló mégis az, és ha ez segít, akkor áldott legyen.
(http://judlorin.blogspot.hu/2009/11/i-love-london.html)
De hogy mindazt, ami a fejemben jár, kényszeresen megosszam a világgal, nem tudom elképzelni sem. Micsoda magányok fortyognak, bugyorognak ezen a felületen - néha, néha elképedek ezen, amikor időm védelmét félretéve belenézek a napi megosztásokba, és látom, hogy születésnapi torták, házassági évfordulók, első írásfüzetek, és ki tudja mi még kerülnek a nyilvánosság elé. Így aztán védem magam, mert előfordul, hogy a fejemben egy ideig semmi nem tud járni, belezsúfolódnak a közös nyaralások fényképei a menekültek fényképeivel együtt, és a megnyitott és elolvasott esszék, vélemények, kritikák, válaszok és viszontválaszok, és kavarognak. Soha nem látott mennyiségben és felbontásban áradnak a fejembe a világ eseményei, és még ki sem alakulnak róluk a saját gondolataim, máris tömegesen kapom mások gondolatait. Hihetetlen az események és a reflexiók egymásutánja, pedig meggyőződésem, hogy több időre lenne szükség, hogy az ember gondolhassa, amit gondol, hogy legyen a dolgoknak csendje és ideje.
Ezért lehet, hogy az írás mégiscsak szakma is meg felelősség is, nem egyszerű retorikai vagy más formai bravúr. Nem beszélve arról, hogy mostanra - rendkívül demokratikusan amúgy - mindenki véleménye azonnal olvasható, azoké is, akik soha életükben nemcsak nem írtak, de nem is olvastak semmit. Például Tóth Krisztinától. És tessék, a mai napom estéjébe, egész napos ügyintézések és vizsgálatok után hazaérve, belezsúfolódott a pitbull-vers körüli botrány. Az aggodalom egy kedves és kiváló költőtársért, és magunkért, mindenkiért.
Félek a pitbulloktól, akkor is, ha ez előítélet, és azoktól is, akik a pitbullokat féltik egy verstől. A verset fel szoktam olvasni Szószövő foglalkozásaimon, mert jó vers, játékos, és mi mással lehetne legyőzni a félelmet, ha nem játékkal?
Úgy látszik, félelmes időket élünk, néhány napja írt Kiss Judit Ágnes az idegenektől és az agressziótól való félelmeiről remek esszét. (http://kissjuditagnes.blog.hu/2015/09/01/tudok_en_felni_magamtol_is)
És erre egy újabb tessék. A pitbullok védelmében megfenyegetnek egy magyar állampolgárt. Egy költőt. Megdöbbentő, hogy még mindig ekkora hatalma van a versnek. Hogy félteni kell az olvasókönyvtől is.
És miközben ez kavarog a fejemben - mert nem járhat benne semmi, szép, békés tempóban nézelődve a tájban -, arra gondolok, hogy hogy a csudába lehet mesekönyvet dedikálni a Pozsonyi Pikniken, miközben a pályaudvarokon a gyerekeknek nem elég a víz. Aztán arra, hogy biztos van, aki szerint ez példaszerűen demagóg gondolkodás, de én mégis elpirulok, miközben megosztom a dedikálás időpontját.
Közben az is a fejemben jár, hogy mit mondok majd a holnapi felolvasáson, ha egy gyerek őszintén megkérdezi, mi történt az arcommal. Kalózhajóra gondoltam először, hogy azt mondom, igaz ügyért harcoltam, de most felmerült bennem, hogy a 4-5 centis műtéti sebhely akár egy kutyaharapás nyoma is lehetne. A kutyát persze magamban nevelgettem, mert ahogy Woody Allen pontosan megfogalmazta: "Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek." Jó, ezt most kivágták, csak annak nyomát őrzi a seb, hogy nem lehet nyom nélkül megúszni. Hogy nem lehet nem szembenézni az agresszióval.
És azzal, hogy vannak a pitbullok meg vannak, akik megpróbálják megmutatni, hogy kell legyőzni a félelmet - játékkal - , de a pitbull olyan, hogy ezért is megharagszik. Mert a pitbull szeretne kedves és aranyos lenni. De olyan kedves aranyos, akitől azért félnek.
És az is a fejemben jár, hogy hogy fordulhat elő, hogy egy magyar költőt más magyar költőknek kell megvédenie a pitbull-tenyésztők haragjától. Teljes elmebaj. Miközben biztosan van mindenkinek jobb dolga is. Ha más nem, vigyen vizet vagy, matracot vagy pulóvert a pályaudvarokra. Ha nem akar mondjuk épp otthon felmosni vagy meglátogatni idős rokonait vagy felolvasni egy mesét a gyerekének, vagy sétálgatni a fák alatt a kedvesével. De nem.
Mások nem Tóth Krisztinát támadják, hanem Esterházy Pétert, nem mondok mást, mert én is félek, féltek másokat, de van olyan magyar falu és város (több is, amelyiknek nem inge ne vegye magára), ahová Esterházy Péter könyveit még soha nem olvasott képviselők szerint nem tanácsos meghívni egy liberális írót.
És közben a Példabeszédek is a fejemben jár:
"A bölcsek nyelve ékessé teszi a tudományt,
a balgák szája pedig dőreséget bugyogtat." (Péld. 15, 2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése