Azt hiszem, minden család életében van egy ősotthon. Az ősotthon arra az időre tehető, amikor a család eléri egyszerre működni képes legszélesebb horizontját és több generáción átívelő vertikumát. Nos, a hevenyészett definíció után a lényeg. Anyai családom ősotthona a Nagymező utca egyik franciaerkélyes, háromszoba-hallos-cselédszobás lakása volt. Lépcsőházból nyíló bejárat, gangra nyíló konyhaajtó. Itt voltam gyerek néhány évig. A lakásban ekkor nagymamámon és az újszászi tüdőgyógyintézetbe ingázó nagypapámon kívül édesanyám egyetemista öccse és húgai éltek párjaikkal. Meg persze mi. Vagyis jó sokan voltunk.
Egy ekkora család rendkívül biztonságos tér egy kisgyereknek. Mindig van valakinek ideje mesélni vagy beszélgetni, állandóan történik valami, állandó a vendégjárás. A konyhában nagyüzem, a sötétbordó gáztűzhelyen soha nem alszik el a tűz. Legalábbis mindig főz valaki. Nagyapám specialitása a szombat reggeli "ham & eggs" volt - így hívta mindig, nem sonkás tojásnak -, hajszálvékonyra szeletelte hozzá az angolszalonnát végtelen türelemmel. Nem sok részt vállalt a házimunkákban, de bizonyos dolgokat ő főzött meg nagy műgonddal. Például vasárnap délelőttönként a húslevest. Hogy azon az egy napon nagyi tovább alhasson. Hét közben ugyanis egyáltalán nem lehetett számítani nagyapámra, hiszen nem volt jelen. Ha a konyhában tevékenykedett, annyira alapos volt, hogy képes volt fehér ingben zöldséget vagy halat pucolni, és minden alkalommal makulátlan maradt a ruhája. Nagyi a hétköznapokat vitte, miközben ő is munkába járt. Azok közé a nők közé tartozott, akik szeretetüket nem az előállított ételek mennyiségével fejezik ki, sokkal inkább értett a figyelmes és értő hallgatáshoz. Kitartóan, megkérdőjelezhetetlenül, de látványos gesztusok nélkül szerette népes családját. A bejglisütéskor megmaradt tojásfehérjéből ezüstkenyeret és mogyorós habcsókot sütött. A habcsóksütés egyszerű mozdulatait ámulva lestem, varázslatnak tűnt, és bátorságnak is, ahogy ki-behúzgálja a forró tepsiket a sütőből.
A család a hallban álló hatalmas, kihúzható étkezőasztalnál ült le a nagyobb ünnepeken, hófehér damaszt, tálak, rántott hal, majonézes krumpli, saláta - karácsonyi képfoszlányok.
Ahogy a kép is a nappaliban. A szürke váza a könnyű lepkevirágokkal.
Nagyszüleim végül kisebbre cserélték az ősotthont, hogy gyerekeik lakáshoz jutását valahogy segíteni tudják. Azóta - ahogy ez már a nagycsaládoknál lenni szokott - sokfelé ágazott a fa, a testvérek, unokatestvérek mind másfelé, az egyetlen ősotthont egy-egy tárgy jelképezi csupán. Fényképek, egy cukortartó, egy levesestál, a könyvek.
Az egyik a jelző-tárgyak közül az a festmény volt, ami idén áprilisban, egy szokatlanul hideg tavaszi napon egy kályha-balesetben majdnem elpusztult.
Megfolyt a festék, kormos lett és beszakadt a vászon. Csoda, hogy megmenekült, és az is, hogy a lepkevirágok szirmai majdnem megőrizték eredeti színüket.
Egy kedves művészettörténész ismerősömet kértem, segítsen restaurátort találni, hátha valamennyire
helyreállítható a festmény. Még nem tudom, sikerül-e, reménykedem.
A Kormos csendélet (Élet és Irodalom, 2017./40.) című kisprózát e köré a kép köré írtam. A történet középpontjában szereplő festmény azonos a Nagymező utcai lakás falán évtizedeket töltő képpel. Az, hogy épp az ötvenedik születésnapom hetében került nyomtatásba ez a családi gyökereimet áttételesen, de bizonyos tekintetben közelről érintő szöveg - meglepetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése