A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek.
Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni.
Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott.
Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.
A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.
Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.
Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt.
De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának.
Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni.
Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.
Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem.
Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával.
És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.
Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon.
Hát fáj. Persze, hogy fáj.
Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát.
Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.
