2015. július 21., kedd

EGY SZÁL GYERTYA

A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek. 
Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni. 
Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott. 
Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.


A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.
Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.
Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt. 
De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának. 
Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni. 
Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia  a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem. 
Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával. 
És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon. 


Hát fáj. Persze, hogy fáj. 
Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát. 
Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.


2015. július 12., vasárnap

MÁKOS GUBA

Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)
Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:
- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?
És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki. 
Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.

A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.


A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle. 
Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer... 

 Mákos és Guba      

A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.
De az biztos, hogy mindezt látni fogják:


Csipkefüggyöny


                                  A rececsipkével takart ágy alatt pedig... a porcelánbili, azaz éjjeliedény...:)


A homályba vesző vidéki színésznő homályba vesző emlékkönyve


Érezni az illatokat most is...


A kőfalnak fontos szerepe lesz a történetben...


A titokzatos LÉLEKLYUK. Micsoda szó...!


Márton fiamnak szeretettel


                            Szélmalom-ablak belülről. A téglapárkány réseiben zajlik az élet.


... és az ablak kívülről


Ez most nem kályhamese lesz, de azért a szín és forma figyelemre méltó...


Ez pedig egy találós kérdés. MI EZ?
(A szerencsés megfejtők kapnak tőlem egy prominclicukrot. És hogy az mi...? Azt majd később elárulom.)


                                                              A gyönyörű falióra


                                                     A szélló. Széllovas nélkül.

Folytatás következik...



2015. június 15., hétfő

A HÁTTÉREN TÚL - SAUL FIA

                                                                                              "Lelkünk megmenekült..." 
                                                                                                     (Zsoltárok 124, 7.)

Moziba ritkán járok, egyszerűen nincs mikor. 
Mostanában mégis többször sikerült kiszakítani az örvénylő időből annyit, amennyi egy filmre kell. És a Saul fiá-ra kellett. Ha másért nem, mert egy költő játssza a címszereplőt. A címre is felkapja a fejét az ember. Hiszen a bibliai Saulnak - mert azonnal ő jut az ember eszébe - nem volt fia. Akarom mondani Pálnak.

                                                 
                                                   (Caravaggio: Szent Pál megtérése)

Nem akarok áttérni a filmkritika-írásra, nem tervezem. Szándékosan nem olvastam el semmilyen véleményt, csupán egy Röhrig Gézával készült interjút, még a film beharangozásakor. Egyszerűen csak el szeretném mondani, mi minden jutott az eszembe.

Például arról, hogy a háttér homályos. Csak az éles, ami a szemünk előtt zajlik. Az orrunk előtt. De az annyira, hogy néha egészen elvakítja a szemet. A tükör által homályos látás ez, a rohangálás, a pillanatnyi parancsoknak való engedelmesség nem enged tágasabb perspektívát. Beleszédül az utasítások rángatásában, révült félelemben pillanatról pillanatra létező megannyi marionett-szereplő, és beleszédül az is, aki nézi. Hogy kik parancsolnak és mikor, szinte másodlagos. 

Mindig parancsolnak valahol valakik valakiknek valamit.

Ezért annyira hihetetlen és csodálatos, hogy van valaki, pontosabban egyszercsak egy kitüntetett pillanatban megtörténik valakivel, hogy vakká válik a valóság kézzelfogható törvényeire és ettől túllát a jelenidő totális diktatúráján. 



Hogy ez a valaki Saul a damaszkuszi úton vagy Saul, akit Ungvárról Auschwitzba deportáltak, ahol sonderkommandós lesz, szinte mindegy. Az egyik a Fiút találja meg, a másik a fiát. Vagy valakit, akit a fiának tekint. Erről nem derül ki több, a lebegtetett szál csak annyit árul el, hogy a fiú (ahogy a Fiú is) házasságon kívüli gyerek. Mindkét fiú halott a megismerés pillanatában. A felismerés pillanatában. És haláluk előfeltétele a felismerésnek. A fiú megpillantása vezet a homályos háttéren túlvalók prioritássá válásához. 
Hogy a lágerfelkelés megszervezése másodlagos, és minden más lényegtelen lesz ahhoz képest, hogy kell egy rabbi. Isten embere. Mert a fiút el kell temetni. 
Ahogy el kellett temetni Polüneikészt is. És mindegy, hogy Kreón vagy a láger őrei fenyegetik az ember életét. 
Hogy Antigoné vagy Saul Auslander őrültnek tűnik, aki nem védi saját és mások - látszólagos és átmeneti - biztonságát, aki  további veszélybe sodorja az amúgy is poklokat járó környezetét? Hogy ez további áldozatokat követel? Igen. De a halál mint közös sors időpontja is lényegtelenné válik annak számára, aki az isteni törvényt szolgálja. 

Meghalni is csak akkor halhat meg, amikor nem tudja tovább vinni terhét. Amikor elengedi. Ahogy a bebugyolált holtestet Saul Auslander. De előtte még egyetlen kegyelmi pillanatban elmosolyodhat. Amikor szembenézhet egy fák közül jelenésszerűen előbukkanó eleven fiúval. Az élet feltámadásával.

A film két legfontosabb akusztikai hatása a tűz ropogása és a folyóvíz surrogása. 
A pusztító tűz és az éltető víz hangját olykor szinte lehetetlen egymástól megkülönböztetni. 


2015. május 2., szombat

RÓKATÜNDÉR ÉS CSERESZNYEVIRÁG

Mostanában valahogy megint minden összeér. 
Kezdjük a rókával. Róla már esett szó, jópár éve harapott meg egy szép és kedves róka, amikor üldögéltem egy vonyarci nyáréjszakában a teraszon. Szokás szerint keresztbe tett lábbal, szandálban, hiszen langyos volt az este. Nem féltem, érdeklődve lépegetett felém, és annyira hirtelen volt a harapása, hogy ő is megijedt tőle. 
Akkor és azóta is többen próbáltak rávenni mindenféle veszély felismerésére. 
Aztán két hete, a Kályhamesék írásának finisében, hirtelen megváltoztattam a keretmesében szereplő kislány nevét. Liza legyen a fazekasasszony, Pirók anyó unokája. Vagyis лиса.  
Pár nappal később hosszú idő után először jutottam el moziba, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Aki hívott, azt mondta, végre egy film, amit valószínűleg érdemes megnézni. És igazat mondott. A Liza, a rókatündér-t tényleg. 


Balsai Mónika, a rókatündér és a róka a Budakeszi Vadasparkban

(A kép forrása: http://neon.hu/bulvar_rovat/ket-uj-roka-erkezett-a-budakeszi-vadasparkba-295265


                                                    A padlón. Vagyis cseresznyevirágzás

 (http://hetediksor.hu/2015/01/08/liza-a-rokatunder-plakatfotozas-exkluziv/)

Bármikor újra beülnék rá. A történet, a karakterek, szereplők játéka, a film humorának finomsága, tükrei nem bántó igazsága és fénye, az örök cseresznyevirágzásra múlhatatlan áhítozás cseppet sem veszélytelen volta, az elátkozottság mulatságossága - mindez külön és együtt is elég ok lenne rá. 

Aztán egyik nap végre eljutottam odáig, hogy készülni kezdjek a MEGY szakmai hétvégéjén Szlukovényi Katával tartandó versfordító szemináriumunkra. Igenám. De. Na, mindegy, elárulom. Az utolsó pillanatban változtattunk eredeti terveinken, és nem dalfordításról lesz szó, hanem az erotikus versek fordíthatósági (egyébként írási) kérdéseiről is. Hogy egyáltalán vannak-e szavak. Szavak, amik nem virágoznak, nem gügyögnek és nem közönségesek. Erről valamikor majd külön és később részletesebben. Hirtelen eszembe jutott Vihar Judit, hogy tőle kérek verset, bizonyára akad finom, mégis megélt erotikus líra a japán költészetben. 
Miután telefonon kaptam tőle ajándékba egy kora reggeli japán líra szemináriumot, megismerkedtem Joszano Akiko nevével is. Szégyen ide vagy oda, eddig nem ismertem. Pedig Zilált hajam című kötete megjelent Villányi G. András fordításában néhány éve magyar nyelven is. 
Hogy mit kell tudni Joszano Akiko-ról? Azt, hogy lenyűgöző élete volt. Egy tucatnyi gyerekkel volt költő és műfordító, aki a nők helyzetéért, a békéért az iskolázottságért is sokat tett. 
Íme egy lélegzetelállító tankája Végh György átiratában: 

A LÉPCSŐK

Ó, megszámlálhatatlan
sok lépcső vezet fel
szívemhez.
S kettő-háromra lépett
mindössze férfi eddig.



Hogy rókatündér volt-e? Azt hiszem, ehhez nem fér kétség.

Joszano Akiko portréjának forrása:
http://www.city.himeji.hyogo.jp/bungaku/tokubetsutenn/yosano/akiko.jpg

2015. március 7., szombat

ÜVEGHEGY ÉS SZÍVLENYOMAT


Múlt hét szombat. Az utolsó februári nap. A Műcsarnokban a könyvek ihlette Illuminációk -- a Gutenberg-galaxis stopposainak című kiállításhoz kapcsolódva kisebb és nagyobb gyerekekkel sétáltunk az  Üveghegyen. Megnézegettük, ki és mi mindenki bújhat el egy könyvben a recepteken, a szitakötőn és a gleccsereken kívül. Akár versek vagy macskák is... Délelőtt mesét írtunk az itt, ott, a kiállításon vagy a szívben talált szavakból, délután verset. Nem rigmust, nem mindegy-csak rímeljen-t. Szívlenyomatokat. 


Szerzők és szavak


Az Aranysityak antológiából olvasunk.




                                                            A kilenckezes Üveghegyi mese
                                                             


Verset írni lehet fekve, guggolva, négykézláb. És verset írni az is tud, aki még nem tud betűt vetni, de van mit írnia. És ha van egy jó íródeákja. Például az anyukája...



                                                     Lábujjhegyen, széken állva


Akinek a neve is versbeillő...

Iván Napsugár: A vicces vers

örül a Nap
okos Biblia
érthetetlen bácsi
vidám inciáni
bátor könyvek
boldog zene

 Huszárszky Veronika: Élmények

Amikor ide beléptem
olyan jó volt
jó volt mert
faillat volt
jó volt mert
volt kódex
mert szép képek voltak a falon
jó volt mert meleg volt
Együtt voltam anyával és Petivel


Huszárszky Péter: Csillagház

Itt még nem jártam
új múzeum, tágasság
teteszett a kódex, a fahasáb
díszes képek, régmúlt korok, újdonság
szökell a szív, nem kell félni
nagyító mögött, fényben házikó



Az ihlető művek egyike. László Bandy alkotása az Illuminációk kiállításon

És másika: Nagy Barbara installációja


(Az író-foglalkozás fényképeit Szabics Ágnes készítette.)