2016. december 15., csütörtök

ÉJJEL-NAPPAL NYÁJAK

Amikor advent harmadik vasárnapján reggel kiszaladtam a kertbe, és felnéztem az égre, azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Tényleg, a váratlan szépség néha egészen elgyengít, magam is meglepődöm, hogy milyen erős fizikai hatást gyakorol rám. A decemberi égbolt derűje és bárányai nem egyszerűen megleptek, szóhoz sem jutottam a lenyűgöző nyáj láttán. 
Aztán azonnal eszembe jutott Kemény István verse, az Éjjel a nyájaknál. És olyan öröm fogott el, legszívesebben elújságoltam volna neki, nézd, nézd, ha így egyben a nyáj, akkor a pásztorok sem tűnhettek el egészen. Persze ez csak afféle kora reggeli (kora=kávézás előtti) naiv ujjongás lehetett, aztán jött a kávé, és különben is ebédet főztem. 
A vers azok közé a versek közé tartozik, amiket nagynak szoktak hívni a szakemberek. És tényleg nagy, ha nagy az, ami főbe kólintja az embert, összeszorítja a mellkast, nehezebben vesszük tőle a levegőt, aztán egyszer csak mélyebben és könnyebben, a még gyengébbeknek könnybe lábadhat a szeme is. Akárhányadik olvasásra is fizikai hatást vált ki, akár a reggeli bárányfelhők. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány, miért nincs a szöveggyűjteményekben (ha már bennük van, akkor elnézést, most nem tudok utánanézni).


Az ég aznap később is váratlan maradt, kora délután, a tavaszi kékség közepén felkelt a dagadó hold, és benézett az ablakon.


Még ebédnél gyújtottuk meg a harmadik gyertyát, aztán a helyi sajtó újságírója, Szilágyi Balázs érkezett, hogy interjút készítsen velem, így került a koszorúk elé a két idén megjelent könyv, a Kréta-rajz és A víz ösvénye. Mindkét könyvet Cili illusztrálta, Simonyi Cecília, ő is itt él, így is ismerkedtünk meg, és remélem, végig tudjuk csinálni együtt a Térforgó mind a négy kötetét, nem sodor egyikünket sem sehova az a sok szövevény, ami talán az elbitangolt pásztoroknak is köszönhető.


Aztán nekiláttam a mézeskalácsnak, egy kiló lisztből szoktam sütni, semmi különös, egy ideje már nem ragaszkodom se mérleghez, sem állandó receptekhez, a fűszereket is kedv szerint, most épp kardamom, gyömbér, fahéj, díszítésnek tökmag, áfonya, mandulaforgács. A végén sütöttem meg a három bárányt, a nagyapámtól örökölt fekete korondi tálba tettem asztali dísznek az öt teli doboz mézes mellé. Eszembe jutott újra a reggel, a nyáj, de rég volt, már éjszaka van, fél kettő, ebben a korai sötétedésben nem tűnik fel, mikor lesz a délutánból hajnal. 
Na tessék, gondoltam, itt az éjjeli nyáj, még ha kicsi is, ha nyomába se jön a felhőknek. De ennyit a szépségről, másnap reggel az egyik fiam azon nyomban bekebelezte az asztaldíszt, nem mintha különben nem lenne érzékeny a szimbólumokra.   A szépség belőlem is gyakran váltja ki az atavisztikus vágyat, néha bekebelezésre késztet akár egy vonatablakból hívogató táj is.


Elalvás előtt pedig újraolvastam a verset, idemásolom, nem lehet elégszer ismételni.

KEMÉNY ISTVÁN: ÉJJEL A NYÁJAKNÁL

Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.

Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
- együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.

Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.

Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése