A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Simonyi Cecília. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Simonyi Cecília. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 22., szerda

GYÓGYÍTÓ VÍZ


Ma délelőtt a terasz elsötétedett kövét sikáltam gyökérkefével, sütött a nap, és jólesett a vízzel pacsálni a vödörben. Söprögettem a vizet a teraszról, folydogált ide-oda a kövek résein át le a fűre, csillogtak a cseppek a fűszálakon.
Nemrégiben egy tanárnővel beszéltem telefonon, aki elmesélte, hogy hogyan sírt együtt az osztályával. És hogy a közös sírástól hogyan folyt ki belőlük a összegyűlt harag, fájdalom, feszültség. Egy hosszú ideje tartó bántásos történet zajlott az osztályban, aki átélt már hasonlót, akár gyerekként, akár tanárként, akár szülőként, pontosan tudja, milyen nehéz oldani, megoldani egy ilyen helyzetet. A külső, vagyis felnőtt beavatkozás rendre csak ront a dolgon, egyre gyilkosabb poénok, froclizások, fenyegetések érik az áldozatszerepbe kényszerült gyereket. 
És akkor ez a tanárnő elmondta, hogy bevitte az osztályába A víz ösvényét, és felolvasta nekik azt a fejezetet, amiről úgy gondolta, talán segíthet. És segített. Sírtak, nem kellettek további szavak, mindenki értette, amit értett. Nagyon jólesett a hívása, mi többet kívánhat egy szerző, hogy a szöveg amit írt, segítsen élni. Ahogy a víz. 
A Víz világnapján osztom meg ezt a történetet, mert a víz kapcsán általában és érthető módon a Föld ivóvízkészletére gondolunk, könnyekre ritkábban. Pedig a sírás is legalább olyan fontos az élethez, mint a nevetés, akiben bennrekednek a könnyek, előbb-utóbb megbetegszik, akár a szomjazó. Csak lassabban. A kiengedés, a megtisztulás eszközei a könnyek. Olvastam valahol, hogy az angol puritánoknak külön imájuk volt a tisztító könnyekért.


A sírás akkor segít, ha már vagy még nincsenek szavak, és tapasztalatból tudom, hogyan szárad el a lélek, ha valaki nem tud sírni. Ahogy a föld szomjazza az esőt, úgy vágyakozik a sírásra, ha oka van rá, az ember. Annyira érdekes a könnyek íze is, jó, hogy sós, mint a tengervíz.


A magzatvíz is az, az őstenger anyaméhnyi emléke, a biztonságos lebegés utolsó tere, mielőtt világra jövünk. Azt hiszem, ez az emlék feledhetetlen, míg élünk, őrzi és keresi a testünk a békének ezt az állapotát. Akkor is, ha úgy alakul, hogy nem él már az édesanyánk. Tamás, A víz ösvénye főszereplője nem ismeri meg soha, születésekor lesz árva, de végül azért képes a kötődésre, mert ott ringott ő is az ölelő vízben. Persze ezt is el lehet rontani, ha az ölelő víz után nem ölelő karok várják az apró embert, akkora luk keletkezik a lelkén, amit nem lehet befoltozni, míg él.


Még jó, hogy vannak emberek, akik értenek a lélekstoppoláshoz, ők sem tudják nyom nélkül eltüntetni a lukat, de enyhíteni a fájdalmat igen. Ismerek valakit, Kiss Kingának hívják. Őt beleírtam a könyvbe is, gyerekek lelkének stoppolásával foglalkozik. Mondhatom, érti a tű nélküli varrás dolgát, akár a népmesékben az a lány, aki öltés nélkül tud inget varrni. Az ilyen emberek maguk is hasonlítanak a vízhez, ha beszélget velük az ember, mintha jó nagy pohár friss vizet kortyolt volna.


Vannak, akik egész életüket víztisztán élik, még idős korukban is felüdül mellettük a lélek, kivirulnak a kertek, mert nem tesznek különbséget ember és növény közt, forrásszerűek, árad belőlük a friss, nem fáradó csobogás. 

A képek Simonyi Cecília illusztrációi A víz ösvénye című kisregényből. (Alexandra, 2016.)

2017. február 11., szombat

ABLAKOK


KERESZTLÉC

Meglesz. Ott lesz az ablakon.
Részekre szabdalt üresség.
Hogy én mit? Mit is szeretnék?
Nem érdekes. Vagy nem nagyon.

(Credo 2015/1)

A verset válaszképpen írtam  N.N.Á. Az üres ég című versére. 

Az üres ég. Az üres ég.
Én nem tudom, mit is szeretnék.
Talán más nem is kellene,
mint ablakomra egy keresztléc.

Most pedig mindkét vers azért jutott eszembe, mert megláttam Bódi Kati egyik legújabb alkotását. Ezt itt:

Bódi Kati Sziluett

Nem biztos, hogy ez a végleges címe, de én így gondolok rá. A festészetben és költészetben az idők során alaposan körbejárt toposzok közül jónéhány felfedezhető a képen, de épp csak érintve, épp csak felidézve mindazt, amit az ablakról, a kitekintésről, a befelé figyelésről, egyáltalán a  figyelemről, a fényről, az árnyékról, a fáról, a madárról (és halról) már régóta tudunk. Ha el nem felejtettük. Bódi Kati képe finom figyelmeztetés. Emlékszel? Emlékszel ezekre? - kérdezi a kép szelíden, nem számon kérőn, nem bűntudatot keltve és nem is sokkolva nézőjét. És szükséges is, elkerülhetetlen a figyelmeztetés, mert a kiüresedett, elhasznált képek sorsa gyakran a feledés. A triviális sokszor eltűnik, és újra felfedezésre, értékelésre vár. Valahogy úgy, mint a című népmese feledékeny királyának levesében a só. Mert az elfelejtés végül mulasztássá, valami fontos elmulasztásává válik, a szó eredeti értelmében: múltbelivé, nem létezővé tesszük, amire nem emlékezünk.
Bódi Kati képének középpontjában az ellebbenő függönyszárny mögül felfénylő (külső? belső?) világosság háromszöge melegbe vonja a tétova emberalak sziluettjét.

Zoltai Bea ablak-sorozatára már Bódi Kati hívta fel a figyelmemet. 
(Ld. a Librarius finnországi kiállításáról szóló élménybeszámolót:
http://librarius.hu/2017/01/28/epitesi-kontenerbol-mentette-meg-zoltai-bea-a-130-eves-zsalugaterpart-elmenybeszamolo/)


Zoltai Bea Kitekintés
(Forrás: http://librarius.hu/2017/01/10/zoltai-bea-gyonyoru-kiallitasa-nyilik-finnorszagban/)

El-Hassan Róza a fenti cikkében mutatja be Zoltai Bea ablakképeit (érdemes elolvasni), és felhívja a figyelmet a belső és külső táj nélküli határ-ábrázolásra. Az ablak - akár az ajtó vagy kapu - valóban több ezer éves szimbólumok, jelentésmezejük rendkívül tágas, nem okoz különösebb értelmezési problémát. Hálás tárgyai a művészetnek, de korántsem akarom azt állítani, hogy kimerített tárgyai. Zoltai Bea képeinek térbelisége (a valódi zsalugáterek felhasználásával), a vonalak egyszerűsége, "ragozatlansága" az, ami szemlélődésre, elmélyülésre készteti a nézőt. Nála nem jelenik meg az ablakban álldogáló ember, a vágyakozó - hiszen az ablakon kitekintés maga a vágyakozás, még ha csak egy röpke sétára, egy csöppnyi fényre is -, nála a kép nézője kerül az ablakba, bevon bennünket, a mi ablakunk lesz az az ablak, ami előtt megállunk - akkor is, ha jelenleg csak a képernyőn át lehetséges ez. Az ablak személynélkülisége azonban nem csak a befogadó bevonásának gesztusa a műalkotás terébe. Az emberábrázolás nélküli térhatár felmutatása a háttérben maradás képessége is egyúttal.

Nem állhatom meg, hogy két illusztrátorom egy-egy kedves ablak-képét ne citáljam ebbe a blogbejegyzésbe. Egyikük szemből, másikuk háttal ábrázolja az ablakon kitekintő alakját. Ágak, keresztlécek, párkányok - csukott vagy nyitott ablakszárnyak - mind olvasandó, apró üzenetek.



Schall Eszter illusztrációja (Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik)


Simonyi Cecília illusztrációja (Kréta-rajz)

2017. január 24., kedd

KRÉTA, LONDON, LILLAFÜRED

ELHANGZOTT SIMONYI CECÍLIA KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN
A KÉT EGÉR KÖNYVESBOLTBAN
2017. JANUÁR 20.

    Rendhagyó kiállításmegnyitó egy rendhagyó alkotó-barátság margójára


(A Kréta, London, Lillafüred című kiállítás megnyitója, ahol aztán váratlanul egy csomó képet kaptam ajándékba Cilitől, és egy akkora köszönetet, hogy jól zavarba jöttem. No és a képen látható kosár jácintot. Ők hárman szép halványrózsaszínre nyíltak azóta, most is itt illatoznak az orrom előtt. 
A köztünk lévő babakanapé alkalmi tárlóként a Cili által illusztrált könyveket mutatja be. Négy közös munkánkat - Különlét; Maléna kertje; Kréta-rajz; A víz ösvénye - és James Barrie Pán Péter című meseregényének teljes magyar nyelvű kiadását, amelynek illusztrációi a cianotípia eljárásával készültek.)

Cili kedden telefonált. Épp mandarinért szaladtam a zöldségeshez.  Kezemben kosár, kulcs, fülemen telefon. Hogy akkor megnyitnám? Persze, persze, mondtam én, csak most veszek mandarint. A Két Egér-ben lesz pénteken, felelte ő. Aha, jó, Jánossal évfolyamtársak voltunk a gimiben.
Valahogy így. Így zajlik az egész közös munkánk, most már mondhatom, hosszú évek óta. A körülmények nem sokat változnak, hol ide szaladunk közben, hol oda, a munkamegbeszélések, a közös tervek nagy része kutyafuttában, letekert kocsiablakon kikiabálva, gyors telefonokban zajlik. A három talán leginkább emblematikus kérdés mind így hangzott el, idézem:
1. Illusztrálnád a verseskötetemet?
2. Írsz nekem egy mesét?
3. Akkor megyünk Krétára?
A részletek persze ennél alaposabban körvonalazódtak később, de az elvi rész általában pillanatok alatt eldőlt. A három kérdésből azóta három könyv lett, pontosabban négy, de az már talán  nem is volt kérdés. Vagyis volt, arról tavaly nagypéntek éjjel, a Kréta-rajz borítójának megbeszélése és répatorta-sütés közben döntöttünk.


(A víz ösvénye borítóképe)

Hogy ez a munkastílus nem hétköznapi, az nem kérdés. Hogy néha őrjítő, az sem. És az sem, hogy titokzatos módon valamiért mégis működik.
Szerda este átmentem Cilihez, hogy megbeszéljük a kiállítást, de főleg teát ittunk, mert egy perc alatt átfagytunk a jeges járdán. Miről is beszélhettünk volna? Amikor rápillantottam a nappalit beborító képekre, rá kellett jönnöm, hogy nekem ezeket a képeket nem kell már megnéznem, hiszen itt van a fejemben szinte mind. A nagy részüket még a készülés egyes fázisaiban is láthattam – mi ez, ha nem kiváltság…?


(A Kéta-rajz egyik belső képsora. Ha ránézek, azonnal kedvem támad újra Kréta kakukkfüves hegyoldalain bóklászni. És eszembe jut az is, ahogy a kékeket gyűjtöttük a szigeten. Meg még annyi minden, de jó.)

Nemrégiben interjú készült velünk, az egyik, amúgy visszatérő kérdés az volt, minek köszönhető köztünk az összhang. Nagyjából ezt válaszoltam:

Vannak az értékrendünkben hasonlóságok, még ha nem is teljes az átfedés. Feltételezem, hogy mindebben szerepe lehet annak is, hogy bár egymástól távol, de nagycsaládban nőttünk fel mindketten. Ez sokmindenre predesztinálja az embert. Mik a prioritások, mire mekkora figyelem vetül. Mindkettőnknek fontosak az árnyalatok, a részletek, sokszor a láthatatlan részletek is. A munkaszervezés módja, a flexibilitás, a váratlan és időnkénti kaotikus állapotok, az azokon való felülemelkedés és a megoldás megtalálása is tipikus nagycsaládban jellegzetes működésmód, azt hiszem. 
Ezen kívül mindkettőnk életében fontos szerepe volt és van a zenének, ennek a se nem verbális, se nem vizuális kifejezésmódnak. Ha nem tévedek, ez áttételesen megjelenik Cili rajzaiban és költőként az én prózai szövegeimben is. Alkotóként más az eszközkészletünk: Cilinek a vizualitás, nekem a verbalitás – ebből következnek időnként félreértések, de talán úgy van ez, mint a táncban. Közeledések, távolodások szükségesek a harmonikus közös munkához.


(Munka közben átküldött illusztráció-részlet egy emailből. A Kréta-rajz naplóinak egyik legfontosabb motívuma a csigavonal, itt épp egy kupoláé, ha jól emlékszem. Simonyi Cecília terrakottái a múlt megannyi szintjét felidézik.)

Ha kulcsszavakban kéne megfogalmaznom, mik jellemzik Simonyi Cecília képeit, ezek jutnak eszembe: könnyedség, hajlékonyság, árnyaltság, rétegzettség, törékenység.
Mintha egy hegedű vagy fuvola hangjait írtam volna le. És hiába lebbenő, elfoszló a dallam, amit játszik, nem feledhető, bennmarad a fejünkben. Én gyakran hallgatok fejben zenét. Chopin vagy Eric Satie darabjaihoz már nem feltétlenül kell bekapcsolnom a magnót. Cili képeihez sem muszáj kinyitnom a könyveket. A Különlétet, a Maléna kertjét, a Kréta-rajzot, a Pán Pétert vagy A víz ösvényét.
Persze sokkal jobbak élőben, mint fejben. Eredetiben pedig még inkább. Szerencsénk van, hogy most nem a nyomdagépek áttételén keresztül láthatjuk Simonyi Cecília munkáit. Érzékelni a papír, a festékek textúráját, az olló, az ecset, az ujjbegy nyomát – azt mondja el, hiába a sokszorosítás százféle lehetősége a XXI. században, az alkotás egyszeri és megismételhetetlen.
Még akkor is, ha van olyan technika, ami nem maradandó. A Pán Péter teljes magyar nyelvű kiadásának illusztrációi kedvéért megtanult cianotípiával készült kék-fehér képek eltűnnek, ha fény éri őket. Mint a hullámok vagy a meztelen talpak rajza a parti homokban. Mint minden a nap alatt. De a mulandóság csak látszólagos. Hiszen míg létezik, nyomokat hagy a befogadóban a dallam, a szöveg, a látvány. És alakít, hat, nem maradunk olyanok, mint előtte voltunk.

Fogadják szeretettel Simonyi Cecília képeit!


(Jól elidőztünk a Két Egér-ben. Volt zserbó, gyömbéres keksz, görög sajt és olajbogyó is. És sok kedves ember, falunkbeliek, Cili illusztrátor-társai. Mészáros János jó házigazda, A Két Egér padlása meghitt kuckó. Érdemes felkeresni. És megnézni a kiállítást! Még lehet. Február 11-ig.)

2016. december 15., csütörtök

ÉJJEL-NAPPAL NYÁJAK

Amikor advent harmadik vasárnapján reggel kiszaladtam a kertbe, és felnéztem az égre, azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Tényleg, a váratlan szépség néha egészen elgyengít, magam is meglepődöm, hogy milyen erős fizikai hatást gyakorol rám. A decemberi égbolt derűje és bárányai nem egyszerűen megleptek, szóhoz sem jutottam a lenyűgöző nyáj láttán. 
Aztán azonnal eszembe jutott Kemény István verse, az Éjjel a nyájaknál. És olyan öröm fogott el, legszívesebben elújságoltam volna neki, nézd, nézd, ha így egyben a nyáj, akkor a pásztorok sem tűnhettek el egészen. Persze ez csak afféle kora reggeli (kora=kávézás előtti) naiv ujjongás lehetett, aztán jött a kávé, és különben is ebédet főztem. 
A vers azok közé a versek közé tartozik, amiket nagynak szoktak hívni a szakemberek. És tényleg nagy, ha nagy az, ami főbe kólintja az embert, összeszorítja a mellkast, nehezebben vesszük tőle a levegőt, aztán egyszer csak mélyebben és könnyebben, a még gyengébbeknek könnybe lábadhat a szeme is. Akárhányadik olvasásra is fizikai hatást vált ki, akár a reggeli bárányfelhők. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány, miért nincs a szöveggyűjteményekben (ha már bennük van, akkor elnézést, most nem tudok utánanézni).


Az ég aznap később is váratlan maradt, kora délután, a tavaszi kékség közepén felkelt a dagadó hold, és benézett az ablakon.


Még ebédnél gyújtottuk meg a harmadik gyertyát, aztán a helyi sajtó újságírója, Szilágyi Balázs érkezett, hogy interjút készítsen velem, így került a koszorúk elé a két idén megjelent könyv, a Kréta-rajz és A víz ösvénye. Mindkét könyvet Cili illusztrálta, Simonyi Cecília, ő is itt él, így is ismerkedtünk meg, és remélem, végig tudjuk csinálni együtt a Térforgó mind a négy kötetét, nem sodor egyikünket sem sehova az a sok szövevény, ami talán az elbitangolt pásztoroknak is köszönhető.


Aztán nekiláttam a mézeskalácsnak, egy kiló lisztből szoktam sütni, semmi különös, egy ideje már nem ragaszkodom se mérleghez, sem állandó receptekhez, a fűszereket is kedv szerint, most épp kardamom, gyömbér, fahéj, díszítésnek tökmag, áfonya, mandulaforgács. A végén sütöttem meg a három bárányt, a nagyapámtól örökölt fekete korondi tálba tettem asztali dísznek az öt teli doboz mézes mellé. Eszembe jutott újra a reggel, a nyáj, de rég volt, már éjszaka van, fél kettő, ebben a korai sötétedésben nem tűnik fel, mikor lesz a délutánból hajnal. 
Na tessék, gondoltam, itt az éjjeli nyáj, még ha kicsi is, ha nyomába se jön a felhőknek. De ennyit a szépségről, másnap reggel az egyik fiam azon nyomban bekebelezte az asztaldíszt, nem mintha különben nem lenne érzékeny a szimbólumokra.   A szépség belőlem is gyakran váltja ki az atavisztikus vágyat, néha bekebelezésre késztet akár egy vonatablakból hívogató táj is.


Elalvás előtt pedig újraolvastam a verset, idemásolom, nem lehet elégszer ismételni.

KEMÉNY ISTVÁN: ÉJJEL A NYÁJAKNÁL

Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.

Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
- együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.

Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.

Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.



2016. november 18., péntek

A VÍZ ÉVE

Ez az év különösképpen a vizek éve lett számomra. Nem terveztem, mégis így alakult. Holnap lesz a Térforgó című négykötetesre tervezett sorozat első kötete, A víz ösvénye című kisregény bemutatója. A négy elem hagyományosan személyiségjegyeket, érzelmeket, karaktereket, anyagi és lelki minőségeket szimbolizál. Az első könyvben a minden élőlény számára legtermészetesebb közeget akartam megjeleníteni. A víz mint őselem ölel körül bennünket az anyaméhben, és később azokban a kapcsolatainkban is így érezzük magunkat, amelyek nem sebeznek. A Térforgó eseményei egy folt-család (Mondunk ilyet...? A folttakaró mintájára én most mondok.) különböző tagjaival történnek. 
A víz ösvénye főszereplője Tamás és Eszter. Tamás árvának születik, Eszter és férje, Balázs a fiukként nevelik őt saját gyerekeik mellett. A szeretet, ami összefűzi anyát és fiát, abban az egy hétben válik olyan békéssé, akár a csobogó patakvíz, amit kettesben töltenek Lillafüreden. Ahol Tamás, az asztmával küszködő fiú egy barátra is lel. Mert nem csak a családban akadnak víztiszta kapcsolataink, hanem a világban is. A könyvben a valóság fölötti síkban egy másik kapcsolat is szövődik. Herman Ottó és József Attila között. De többet már tényleg nem árulok el.


Aztán, amikor nyomdába került a könyv, váratlan öröm ért. John J Muth amerikai grafikusművész zen-sorozatának első kötetét fordíthattam a Betűtészta Kiadó kérésére. Az ősrégi zen koanokat keretbe foglaló és jelenbe ágyazó könyv magyarul a Zen üzenetek címet viseli, és napok kérdése, hogy kézbe vehessem. Már nagyon várom. Az akvarellek a jelen, a tusrajzok az időtlen síkjába helyezik a tanításokat, melyeket Víztükre, az óriáspanda ad tovább. A könyv gyerekeknek éppúgy érvényes üzeneteket visz mint felnőtteknek. És biztos vagyok benne, hogy hozzájárul, hogy a víz tükréhez hasonlított lélek kisimuljon. Hogy a víz ne zavaros, hanem tiszta tükörképet mutasson, ha belenézünk. Külön érdekessége a könyvnek, hogy Rjókan Taigu XVIII. századi zen szerezetes és haiku-költő is szereplőjévé vélik. Rjókan Taigu verseit pedig Kosztolányi Dezső fordította magyarra először.


És még egy víz, a Rejtőzködő tó. A kortárs japán haiku-kötet már egy éve megjelent magyarul, méghozzá nem akármilyen fordításban. Vihar Judit és Bakos Ferenc kettős fordításaiban, az eredeti szövegeket és magyarul olvasható átirataikat is feltüntetve. Azt hiszem, ez az első interaktív verseskötet, amit ismerek. Papír és ceruza nélkül ne is üljön le az olvasó, azt ajánlom, mert nehéz megállni, hogy azonnal ne kezdjen haikufordításba az ember. A könyvről a Győri Műhely számára írtam recenziót, valamikor a jövő évben olvasható majd. De addig is szeretettel ajánlom. Bár rejtőzködő, felettébb figyelemre méltó kiadás.