- Nem győzőm csodálni a magyar nők szépségét az erkölcsben.
Meghökkenve hallgatok, próbálom emészteni a mondatot. Az apró virágos pizsamát viselő, csíkos köntösét félkézzel zavartan összehúzó, barna hajú nő fogának kerítésén szökken ki. A kerítés foghíjas, düledező. A fehér csontok helyén fekete csonkok. A mondat rám vonatkozik, próbálom hát méltóképp fogadni.
- Mit jelent az, hogy erkölcs? - kérdezem zavartan, a pontosítástól remélem megérteni az ünnepélyes, axiómaszerű kijelentést.
- Az, hogy nem használnak ki senkit, hanem még ők adnak, ha tudnak.
A magyarázat helyreteszi a dikciót. Aha.
Ibolya elfogadja a kávét, amire azután hívtam meg, hogy visszautasítottam, vagyis nem engedtem, hogy megigya az én kávém felét az én poharamból. Miután visszatér az automatától, kávézunk. Nem issza meg a sajátját, csak a felét, a másik fél megmarad a szobatársnak. Vagyis gyakorolja a magyar nők szépségét az erkölcsben. Pedig saját rendszerelmélete szerint nem tartozik közéjük. Állunk a késő őszi napsütésben a kórházudvaron.
- Szép a neve - mondom én.
- Nem szeretem - mondja ő. - Halálvirág.
- Dehogy, dehogy - hárítok. - Az ibolya a remény, a tavasz, a bátorság.
Mosolyog. Nem győzöm csodálni a védtelen nők ártatlanságát a végtelenben.
