A VILÁG VÉGÉRŐL

Most, hogy elérkezett az a hét, aminek a végén a maja naptár szerint elkövetkezik a világ vége, egyre többen kérdeztek, mit gondolok erről. Lesz világvége, tanárnő? A diákok körülbelül azzal a hangsúllyal kérdezik ezt tőlem, mintha csupán valami hétköznapi eseményre kérdeznének rá, de szemükben ott az éles fény, fontos nekik, hogy mit válaszolok, mert egy kicsit azért tartanak a lehetőségtől. A felnőttek egy része sincs ezzel másképp, csak jobban képes álcázni a tekintetét.
Mert a ráció-alapú világban kínos ilyet kérdezni. Mások pedig valamelyik nagy és biztos válaszokat nyújtó vallás alapjain állva mint eleve képtelen, eleve bűnös babonaságot kapásból elvetik a napra pontos világvége lehetőségét.
Bennem egy percre sem merült fel a világvége dátumhoz köthető gondolata, hidegen hagyott, kissé még bosszantott is az új hülyeség. Nyilván a média találta ki  az egészet, lehet róla írni, bulikat szervezni köré, remek árucikk a világvége, gondoltam. És gondolom most is.

De azt is gondolom, hogy kétségtelen, hogy vannak világvégék. Nem hatalmas külső kataklizmákra, árvizekre, vulkánkitörésekre, háborúkra gondolok, bár abból is jut elég a Föld lakóinak. Nem is arra, amikor a Nap végképp felperzseli a Földet, vagy a bolygók egymásba zuhannak.

Az egyes ember azonban annyi világvégét él át, annyi sérülést, veszteséget, gyászt, mélypontot, megzavarodást, csapdahelyzetet, hogy bizony, eljut ilyenkor a világ végére, felborul élete megszokott, talán szeretett rendje, úgy érzi, egyszál egyedül áll azon a végső, egészen elhagyatott mezsgyén, és belül éppolyan üres, mint körülötte a táj.
A világ végén gyakran nincs is egészen egyedül, talán emberek veszik körül, akik még szeretik, megtartják, mint a dőlni készülő facsemetét a karók, mégis, ennek ellenére időről időre átéli a magány tökéletes, halálos csendjét, amilyet csak csendszobákban hallani.
Hogy a világ vége hely- vagy időhatározó, szinte tökéletesen mindegy. Határozó, meghatározó, ijesztő, és véglegesnek tűnő.

Ugyanígy átélhetnek világvégéket kultúrák, társadalmi rendszerek, gondolkodásmódok is, a rémület, hogy a koordináták elmosódnak, az érzés, hogy úgy tűnik, minden másképp lesz, mint eddig volt, nem kevésbé szorongató, mint amit a szomorú, vizes síkon egészen egyedül üldögélő személy érez.
Kollektív rémület ez, amit nem enyhít a közösen átélés, a közös szenvedés.
De eddig még minden szellemi és gazdasági világvége után következett egy újabb világ. Hogy jobb vagy rosszabb, nem hiszem, hogy felmérhető, hogy megítélhető.

De akár a szomjazó ember lelke jut el a tökéletes ürességig, akár a közösség által évszázadok alatt felmagasodó szellemi erők és fizikai gyötrődés árán létrejött működő rendszerek, axiómaszerű elképzelések üresednek ki, biztos vagyok benne, hogy az üresség az egyetlen lehetőség az edények újratöltésére. Akkor is, ha átélni az ürességet, rosszabb, mint szakadékba zuhanni, rosszabbnak  tűnhet, mint eltelni haraggal, keserűséggel.

Hogy mindez hosszú folyamat, idáig nem egyetlen nap, vagy óra alatt jut se a türelmetlenül megoldást szomjazó lélek, se a lelkeket fojtogató világ, türelemre int.

Hasonlóképpen, mint Jézus Máté evangéliumban olvasható szavai:
"Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya."

Én már jártam a világ végén. Nem is egyszer. Jeges szél fúj ott, és jeges a víz is, ami lábamnál a vízkoptatta uszadékfákkal, halcsontokkal szórt partot mossa. A levegő szürke a víz fölött, madarak sem járnak arra. A világ végi tájnak nem látszik a vége, végtelen távolba fut a tekintet a felhők és a víz között.
Végtelen távolba, és ez a végtelenség szabadítja meg végül az embert.

 

(A kép forrása: http://kep.index.hu/1/0/341/3413/34135/3413558_32c76e956e07155c4201662d17c76dc4_wm.jpg)

 

SEBESÜLTEN ÉS DADOGVA

Advent első vasárnapja még soha nem ért ennyire váratlanul. A fosztóképző a lehető legvalóságosabb jelentésében áll itt, nem vártam, egyszercsak itt volt, és nem voltam rá felkészülve még. Pedig évekig olyan fontos volt számomra, hogy advent adventjét tartotta bennem a lélek már hónapokkal a tél beköszönte előtt.
Most pedig mint egy gyorsuló spirál, egy eszeveszett pörgettyű, úgy repített idáig az idő, észre sem vettem a tennivalók, a hosszú éjszakázások, a váratlan, de megkerülhetetlen feladatok vagy események és még váratlanabb belső történések között. Utolsó pillanatban készítettem koszorút, az utolsó percben megvett négy gyertyából egy elrepedt, egy kettétört.
Eddig mindig találtam békében tölthető időt, a készülődés idejét, a lelassulás idejét, a csendét, ahogy készülődni méltó.
Méltóságról már semmiféle szó nem eshet, ezt éreztem, amikor kezemben tartottam a kettétört gyertyát, átrendeződtek a dolgok bennem és körülöttem, ahogy a gyertya meggyújtásra alkalmatlanná vált, már egészen biztos voltam ebben. Abban is persze, hogy így is lesz ünnep, mert az ünnep fölötte áll tökéletes zaklatottságomnak, és hogy kerül majd másik gyertya is, égni fog a lángja, és semmi más nem lesz fontos akkor csak ez. Hogy most minden Karinthy terminológiája szerint működik, vagyis másképp van, próbálom elfogadni, megérteni, hogy mire való, elengedni eddigi hiedelmeimet a rendről, és mulatni magamon, mert annyira nevetséges tud lenni az ember, amikor azt hiszi, hogy sziklaszilárd ebben vagy abban. Kavics se.
De méltóság nélkül is kap az ember ajándékot, érdekes, most különösen sokat. Például azt, hogy arról beszélhet kéthetente, amiről akar, és még van olyan kedves, figyelmes közönség is, akit ez érdekel.

Ez volt az ősz ajándéka, és belenyúlik a legsötétebb napokba is a Kövek, macskák, angyalok, hogy végül sebesült, feledékeny, és dadogó angyalokról beszélhessek, remélve, hogy üzenetet sebesülten és dadogva is át lehet adni.

Az előadássorozat utolsó estjére szóló Meghívó itt olvasható: http://irodalmiklub.blogspot.hu/2012/12/meghivo-kovek-macskak-angyalok-angyalok.html

(Hugo Simberg finn festőművész Sebesült angyal című festményének forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_sebes%C3%BClt_angyal_(festm%C3%A9ny)

Északi utazás- Skandináv irodalmi délután

Szerb Antal írja valahol, hogy mennyire vágyakozik északra, a magas és jeges csúcsok közé, mert onnan még inkább tudna vágyakozni a meleg és napsütötte délre. A mondat tükrében remekül ki tudom nevetni magam, de most nem csupán ezért gondoltam, hogy északra hívok másokat is.
Csupán kétszer jártam a világnak ezen a hűvös és tiszta felén, Koppenhága és Izland azonban épp azt a hatást gyakorolta rám, mint általában az egyszerű, egyenes és tiszta dolgok, egy pohár friss víz, egy szelet vajaskenyér paradicsommal. Hortenzia egy dézsában egy apró ház még apróbb udvarán. A halárusnő szobra a híd lábánál. A sós, és irgalmatlan erejű szél. A vízesés, a fjord. Madarak a viharverte sziklán. Gyömbéres keksz. Biciklik. Tiszta utak.
De jó, hogy mindezt fel lehet most idézni!
És ennél csak az jobb, hogy van néhány elszánt civil barátom, aki mindent megtesz azért, hogy ez sikerüljön, süteményt süt, vagy azon gondolkodik, hogy lehetne mukla-párnát varrni, virágot vesz és székeket pakol, elkészíti Findusz karácsonyi puncsát, plakátokat tesz ki a szomszéd faluban, és nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy rendelkezésemre áll egy iskola is, ahol mindez megvalósítható.

„ÉSZAKI UTAZÁS”

SKANDINÁV GYEREKIRODALMI DÉLUTÁN

gyerekeknek és felnőtteknek

november 30. péntek, 17 óra

Telki, Pipacsvirág Általános Iskola

Kerekasztal-beszélgetés felnőtteknek a skandináv gyerekirodalom sajátságairól. Meghívott vendégeink: Dobos Éva műfordító, Bihari Zoltán, a Xantusz Könyv vezetője, Nyulas Ágnes, a Cerkabella Könyvkiadó, valamint Érsek Nándor, a Scolar Könyvkiadó vezetője
Mesekuckó gyerekeknek, ahová be lehet kuporodni mesét hallgatni
Kézműveskedés: északi fény, mukla-párna és muklafigurák készítése
Findusz és Pettson karácsonyi puncsa
Gyermekkönyv-vásár
Szeretettel várjuk a szülőket, gyerekeket, pedagógusokat!

                                                                                   KoKuKK Egyesület

FÉNY-KÉPEK

                                                     „Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető,
                                                     a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata.”
                                                                                                               (Nádas Péter)

Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2012. november 26-án, hétfőn, 19 órai kezdettel! Kortárs szerzők verseiből válogat Molnár Krisztina Rita költő, tanár:

 

"Nincs még egy lény az emberen kívül, amelyik tisztában lenne saját halálával. És az egyetlen, amelyik meg szeretné és képes megőrizni a tünékeny időt, miközben pontosan tudja, hogy amit megőriz, már a megragadás pillanatában szétfoszlik.
A permanens elmúlásból pontosan kivágott és megvilágított képek a megfoghatatlant állítják elénk különös módon. Különös módon, mert a képek, miközben a látvány fizikai létezésének illúzióját keltik a nézőben, egyúttal a memento mori katarzisát hozzák létre a lélekben.
A már megérinthetetlent ábrázoló fényképek újabb ihletői a költészetnek, sőt, a költészet képes nem létező fotográfiákat is létrehozni sajátos eszközeivel.
Legközelebb Lackfi János, Lator László, Kemény István, Mesterházi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Szlukovényi Katalin, Takács Zsuzsa, Turbuly Lilla és Várady Szabolcs fény-kép verseit nézhetjük meg közelebbről.

„Navigare necesse est, vivere non est necesse.”

VONAT, BUSZ, VILLAMOS

Az előadás anyaga az alábbi linkre kattintva meghallgatható:

http://irodalmiklub.blogspot.hu/


Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2012. november 12-én, hétfőn, 19 órai kezdettel!

Hajózni muszáj. A feladat nem kisebb, mint eljutni innen oda, visszajönni, elvinni, ezt, azt, ami ránk lett bízva, a célt elérni, viharba kerülni, megmenekülni, túlélni az utat.

Persze ma már nem vihar, sem Szkülla és Kharübdisz tartóztat minket, sokkal inkább dugók, piros lámpák és ellenőrök, és nem partot érünk, nem kikötőt, csupán végállomást vagy pályaudvart. Az utazás sem kiváltság vagy rendkívüli esemény, mindenki közlekedik, tömegek törnek céljuk felé – vonaton, villamoson, buszon vagy metrón, állandó mozgásban vagyunk, megannyi Szindbád és Odüsszeusz vág naponta viszontagságos útjának. Vagy rosszabb esetben várja, hogy végre útra kelhessen. Még rosszabb esetben – mint Bőrönd Ödön, az utazás újkori hőse – egy bőröndön ülve, hogy a tearózsa kinyíljon az aszfaltkövön.

A huszadik század egyik népszerű közhelye szerint: Az élet olyan, mint egy villamos. Remélem, ennél több is kiderül róla, ha az utazás mából ismerős képeit közelebbről is megvizsgáljuk Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Kemény István, Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Szlukovényi Katalin, Takács Zsuzsa, Tamkó Sirató Károly és Varró Dániel verseiben.

A MACSKÁKRÓL SZÓLÓ ELŐADÁS PEDIG ITT HALLGATHATÓ MEG:
http://irodalmiklub.blogspot.hu/2012/11/kovek-macskak-angyalok-macskak.html

MACSKÁK

„…s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
     kis aranydarabok szikrái csillagozzák."
                                                      (Charles Baudelaire)

Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2012. október 29-én, hétfőn, 19 órai kezdettel!

Az élettelen kövek, az üres csigahéjak után élő, titokzatos lények lesznek a következő irodalmi est középpontjában. A macskák, az ókori Egyiptom tisztelt állatai hosszú évszázadokon át a sötét erők megtestesítői voltak a keresztény Európában. A rejtélyes négylábút a modern költészet emelte újra szemmagasságba. A függetlenség, a szerelem, a harmónia, a szabadság szimbolikus – és magányos – alakja. Néha azonban nem más, csupán a szeretnivaló hétköznapok megtestesítője.

Ez alkalommal Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Szlukovényi Katalin, Tóth Krisztina, Varró Dániel és Vass Tibor versein keresztül kerülünk közelebb a macskákhoz.

                 Persze csak akkor, ha ők is úgy akarják.

 

 

Leányfalu, péntek

Kövek, kagylók, Lujza meg én

Az alábbi linkre kattintva meghallgatható a Pátyi Irodalmi Klub első két előadása.
Az egyikben kínos baki, amit ehelyütt is próbálok pironkodva javítani.
Nemes Nagy Ágnes és Illyés Gyula legendás párbeszédét emlegetve helytelenül idézem Illyést. Helyesen így hangzik az ominózus mondat és a szituáció, amelyben elhangzott:

"A beszélgetés során Nemes Nagy Ágnes ezt a kérdést tette fel a hagyatékból előkerült írás tanúsága szerint:
– De hát mit csináljon ilyen körülmények között az úgynevezett „polgári költő”?
Mire Illyés:
– A polgári költő akassza fel magát." (in:Kodolányi Gyula: ILLYÉS ÉS A „POLGÁRI KÖLTŐK”, HOLMI, 2008. július)

http://irodalmiklub.blogspot.hu/2012/09/kovek-macskak-angyalok-ko.html

http://irodalmiklub.blogspot.hu/

Itt pedig megtekinthető Lujza, amint kihasználva, hogy elaludtam Vass Tibor kötetével a kezemben, kényelembe helyezte magát az ölemben. Ez az első kép Lujzáról, az egyik nagyfiam készítette suttyomban. Az elalvásról pedig ne következtessen senki a kötetre! A róla írt recenzió a legújabb Pannon Tükörben lesz olvasható.

 

 

 

KAGYLÓK, CSIGAHÁZAK

 

 

 

Meghívó a

 

Kövek, macskák, angyalok

 

sorozat második előadására

 

„Csigahéjat hoztak énnekem.
A tenger mappája benne énekel…”

(Federico Garcia Lorca: Tengeri csigahéj)


Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2012. október 8-án, hétfőn, 19 órai kezdettel! 

A víztől, a partoktól a második alkalommal sem távolodunk el egészen. Vagy mégis? A végtelenről surrognak a fülünkhöz szorított kagylók vagy a pusztulásról? Biztonságos menedéket vagy bezártságot idéznek a fehérre tisztult csigaházak? Az aranymetszés titkát hordozó apró mészvázak kódolt üzeneteit ma is kortárs költők – Karafiáth Orsolya, Lator László, Péntek Imre, Szabó T. Anna és Szlukovényi Katalin – versei segítenek megfejteni.

                                                                                 Molnár Krisztina Rita

KÖVEK

                Meghívó - Kövek, macskák, angyalok

                        

                             „…mindig talál a kavicsok közt egyre…”
                                                           (Pilinszky János: Egy szenvedély margójára)
 

Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2012. szeptember 24-én, hétfőn, 19 órai kezdettel!

Első alkalommal köveket, kavicsokat keresünk együtt, mint Pilinszky tengerpartot járó kisgyereke. A tengerpartot járjuk együtt mi is, és távoli – vagy éppen nagyon is közeli – tájakat, ösvényeket, sziklahasadékokat kutatunk fel, hogy megtaláljuk a saját zsebbe dugható kavicsunkat, vagy éppen kősziklánkat, amire alapot lehet építeni. A vidék, természetesen a költészet vidéke, társaink pedig élő és holt költők:

Pilinszky János, Weöres Sándor, Lator László, Mesterházi Mónika, Turbuly Lilla, Péntek Imre, Szlukovényi Katalin – és jómagam.

 

KÖVEK, MACSKÁK, ANGYALOK

A Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubja

 

Szeretettel hívjuk és várjuk

KÖVEK, MACSKÁK, ANGYALOK

című irodalmi sorozatunk estjeire!

MOLNÁR KRISZTINA RITA költő, tanár előadásain kortárs szerzők tematikusan válogatott verseivel ismerkedhetünk meg. A versek boncolgatása során olyan, egymástól sokszor nagyon különböző alkotók lírai eszköztárában is fel-felbukkanó tárgyakat járunk körül, melyek hétköznapiságukban is erős szimbolikát hordoznak és gyakran vonzzák azokat is, akik a lírában talán kevésbé járatosak. Mindeközben a költészet néhány műhelytitkára is fény derül.


Az előadásokat 19 órai kezdettel az alábbi időpontokban tartjuk:

szeptember 24.

október 8.

október 29.

november 12.

november 26.

december 10.

Kő

Kagylók, csigaházak

Macska

Vonat, busz, villamos

Fényképek

Angyalok

Az előadó elsősorban a következő szerzőktől válogat verseket: Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kiss Judit Ágnes, Lackfi János, Lator László, Mesterházi Mónika, Nagy Gáspár, Péntek Imre, Szabó T. Anna, Szlukovényi Katalin, Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina, Turbuly Lilla, Varró Dániel, Vass Tibor.

Emlékbefőtt, Pozsonyi Piknik

A piknikeket mindig is szerettem.
Sokáig persze egyáltalán nem tudtam, mi az, de egy szót is lehet szeretni, a hangzását, a ritmusát vagy dallamát, búvalbéleltségét vagy derűjét. A piknik derűs szó volt értelem nélkül is, pattogó, mint egy labda, fürge, mint azok az emberek, akiket mindig is ámulattal néztem, mert nem hajlottak a bámészkodásra, és hiányzott belőlük a tétovázás, amire magam meglehetősen hajlamos vagyok. A piknik az olyan pikk-pakk, sitty-sutty, ripsz-ropsz szó, és miután megismertem a jelentését, nem változott a véleményem.
Nem ám csak úgy vendégségbe megyünk ünneplősen, egy csokor virág, egy doboz bonbon, egy üveg ital, billegünk illendően a cipőnk sarkán, nem. A piknik intenzív részvételt kíván a résztvevőktől, alapvetősen demokratikus intézmény, közös élmény, te hozod a süteményt, ő a salátát, én meg mosogatok.

Kamaszkoromat a Lipótvárosban töltöttem, a szálak oda vezetnek, visszavezetnek. Ritkán járok arra, havonta egyszer-kétszer, de az éppen olyan, mint vasárnapi ebédre hazamenni a szülői házba, ami sajnos nem adatott, lévén a szülői ház, na jó, lakás, már rég el lett cserélve, vagyis adva, még a nagyszülői is, mindkét oldalról, nincsenek koragyerekkor óta ugyanott álló kredencek és sublótok, nincsenek ismerős illatok, meghitten zörgő konyhai hangok, nincs fiók, ahonnan csukott szemmel is kihúzza az ember az ünnepi szalvétát, nincs meg a Singer-varrógép sem, aminek vászonnal letakart tetejére otthonosan elhelyezi a kardigánját az előszobában. Na, legyen erről itt ennyi elég, más is van ezzel így. Vagy még ígyebb.
Végülis nem is akartam én mást elmesélni, mint hogy olyan jó, hogy van Pozsonyi Piknik, évente eggyel több ok, hogy az ember a Pozsonyi út házai közt kóvályogjon. Nosztalgiára nincs idő és mód, annyian vagyunk, lépni is alig lehet, de nincs is szüksége nosztalgiára annak, ami él. És az élet, mint valami ősóceánban olyan sűrűséggel lüktet itt ilyenkor.
Az árusok egy része ismerős, egy része ismeretlen, a legtöbben önkéntesként tesznek-vesznek itt, könyvkiadók, folyóiratok sátrai, a Pozsonyi Pagony párnacsatája és zenei játszóháza, a Palatinus Patikában süteménnyel kínálják a betérőt, megmérik a vérnyomását, a vércukorszintjét, és mennyei flódni, Ráhel flódnija, csak az ember hozzájusson a tömegtől, legkisebb fiam korongozhat is, a jótékonysági turkálóban lelek egy babarózsaszín pólót és egy kályhameleg pulóvert télire, és itt vannak az osztálytársak a gimnáziumból, csoporttársak a könyvtárszakról, az őstanúk, a soha el nem cserélhető Ulpius-ház lakói.
És persze vásárfia is kell mindig, pedig nem akarjuk már gyűjtögetni a tárgyakat, de a vásárfia a piknik megtestesülése, hazavinni ebből a napból, jaj, csak egy morzsát, egy emlékbefőttet.



(A kép forrása: http://www.urban-eve.hu/tag/beszelgetos-befott)

http://pozsonyipiknik.hu/

Tüntetés helyett

Kányádi Sándor

Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

1982     (A kép forrása:

http://www.mozgasvilag.hu/hir/9napos-erdely-kortura)

Borkóstoló

Kedves meghívást kaptam néhány napja.
Az esemény a Klotild-palota gyönyörű épületébe szólt, melyről utolsó emlékeim abból az időből származtak, amikor földszintjén még lepukkant menza működött.
Klotild Főhercegnő erősen meghökkent volna, ha látja a szocreál állapotokat,
de a jelenlegi felújítás eredményét látva is valószínűleg felhúzná szépen ívelt szemöldökét.
A műemléképületben jelenleg az ötcsillagos Buddha-Bar Hotel működik, beltéri építészeti megoldásai egyfelől a minimalista stílust képviselik, másfelől egy óriási ázsiai templombelsőt idéznek. Az emeleteket összekötő közel 6 méter magas, ülő Buddha-szobor bizonnyal váratlanul érné a Habsburg hölgyet.
http://budapestcity.uw.hu/03-muemlekek/05/Klotild-palota/index-hu.htm
Az alkalom, amire a meghívást kaptam, A 100 legjobb magyar bor című kiadvány megjelenését megelőző borkóstoló, ahol a négy csoportban tevékenykedő komoly szakmai zsűri mellett egy-egy kortárs költő és író is részt vesz. A feladat, borok ízéről, illatáról írni, kellemesnek ígérkezett.
Társaim - Csaplár Vilmos, Kerékgyártó István és Márton László - prózaírók és a borhoz nálam biztosan jobban értő férfiak voltak.
A borral való viszonyom eddig nem volt jelentősnek mondható. Először voltak a kamaszkori világmegváltó beszlgetéseket kísérő gyári lőrék. Másnapi fejfájások emlékével. Aztán hosszú szünet után, ahogy megélénkült a minőségi magyar borkultúra, finomabb borokkal koccintottunk a születésnapokon, de őszintén szólva nem vált komoly igényemmé a borfogyasztás. Idővel az is kiderült, hogy allergiás vagyok a vörösborra. A fehérbor - az Úrvacsorák tiszta íze - közelebb állt hozzám. Végül maradt a rozé, mint szép és üdítő kompromisszum, a ritka, de kedves gyertyafényes vacsorákra. Vagy olykor egy pohár görög mazsolabor.
Borkóstolón, ilyen igazin, még soha nem voltam, csupán a Pannonhalmi Apátság pincéjében voltunk egyszer, ahol bemutatták a helyben készült fajtákat.
Arra, hogy egy álló napon keresztül negyvenegynehány bort kóstolgassak, és értékeljek - persze a költészet sajátos eszközeivel -, álmomban sem gondoltam. Különös, élmény volt. A borkóstoló előtt pompás reggeli várt bennünket, a bor mellé finom sajtfalatokat kaptunk, a napot remek ebéd zárta. A hangulat - milyen is lehetne egy borkóstolón? - kellemes, mindenki derűs.
Tóth Adrienn, a Vinoport főszerkesztőjének jelenléte csoportunkban (még egy nőnemű!) megnyugtató.  Fülbevalója piros, írott betűkkel virító"kadarka". Apró tanácsokkal lát el, megmutatja, hogyan forgassam meg finoman a pohárba töltött bort, hogy igazán érezzem az illatát, és ő maga olyan elmélyülten szagolja meg, mint akinek egy illat komponensei betűnként olvasható jelkészletből állnak. Az ízek összetevői nemkülönben. Hozzáértése elkápráztatott a nap folyamán.
Csodálattal figyeltem a borszakértők döbbenetes szakmai ismereteit, kihegyezett érzékenységét, ahogy azt mondják, gombaillat, ásványosság, birs, égetett karamell, egyszerűen utánozhatatlan. Arra gondoltam, tulajdonképpen költőkkel ülök az asztal körül, az illatok és ízek költőivel, a szavak, amiket az értékelőlapra írtak, legalábbis a költészet eszköztárából valók.
Persze szigorú pontszámokkal is értékelik a megízlelt, bársonyzsákocskába rejtett, csupán számmal jelölt, így anoním borokat, és nem kisebb a tét, mint bekerülni a száz legjobba.
A pohárban hol aranyló, hol izzó, a legjobbak közé pályázó borok elkápráztattak. Először gondoltam el, micsoda rejtély is ez a folyadék, hányféle fortély, hány és hány körülmény - a talaj összetételétől ai időjáráson át a hordó fájának anyagáig - kell hozzá, hogy az az egyetlen, éppen így megismételhetetlen íz előálljon.
Hogy a teremtett föld ásványi anyagaiból táplálkozó szőlő, ami növekedéséhez ajándékba kapja a napsugarakat és az esőt, és az ezekhez az adományokhoz hozzáadott emberi munka eredményeképp létrejövő különleges ital nem véletlenül szimbolizálja a keresztény áldozatban Jézus vérét.
"Ez az én vérem" - mondja az utolsó vacsorán az emberré lett Isten.
Hát a bor igazán megérdemli, hogy méltóképp éljünk vele.

Utóirat: Az ajándék, amit a nap végén kaptunk, Az 50 legjobb magyar étterem című kiadvány, melyet hazafelé, kissé pilledten, a buszon lapoztam át. Úgy felvidultam, amikor megláttam, hogy a közelünkben működő Walter vendéglő is bekerült a legjobbak közé. Kertjében már üldögéltünk egyszer-kétszer, az emlékidézés, de a szűkebb pátriárkának kijáró öröm is jóleső volt.
Az ajándékzacskóban két üveg bor is lapult. Egyikük a gyönyörű nevű, édes fehér Holdvölgy Tokajból. A másik üveg - mindig is mondtam, hogy nincsenek véletlenek! - abból a nevezetes szőlészetből származik, amelynek egyik alapítójával, Kamocsay Ákossal igen kellemes beszélgetést folytattunk ebéd közben. A Neszmélyben készült Szöllősi rozét majd akkor bontjuk fel, amikor hazaér a gyertyafényes vacsorához illő párom a konferenciáról. Úgyis épp akkor lesz a születésnapja.

(A utolsó két kép forrása: http://www.hilltop.hu/cms.php?id_cms=12)

Narancsriasztás, Versudvar, Kapolcs

Úgy tűnik, mindenről egyre később adok számot, most is két hete már, hogy a Művészetek Völgye visszatért az álmos hétköznapokhoz. Az én napjaim viszont meglehetősen zsúfoltak voltak, de legalább nem fecseg annyit az ember, két hét után csak a legfontosabbak maradnak meg.
A Versudvart mesélem el.

A Völgy egyéb örömeiről beszámoltak már annyi blogban és más helyen, például a Völgyfutárban. Karafiáth Orsi is ebbe az orgánumba írt, akivel Mesterházi Móni Misztrál együttessel közös estje előtt futottunk össze.
http://www.muveszetekvolgye.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1282:termekleltar-fogtoemes-tranzisztor-voelgyfutarhu-augusztus-2&catid=2353:voelgyfutar&Itemid=29

A Misztrált még Balassi-CD-jük megjelenésekor szerettem meg, és kíváncsi voltam Móni rögtönzésére is, legalább tudom, mi vár rám, gondoltam. Mint kiderült, ő előzőleg Várady Szabolcs estjén edzett a Versimpro-ra, Lackfi János találmányára, ahol nyílt színen kell a költőknek verset írni a közönség örömére az általuk megadott szavakból, aztán parafrázist egy magyar népdalra, amit az aznap felkért együttes játszik el. János maga is részt vesz az improvizációban, így a költő nem magányosodik el, miközben rágja a tollát és csiholja az elméjét. Móni könnyed volt és természetes, na, nem is olyan nehéz ez, godolhatta a néző, pedig. Úgy pattintotta a remek Balassi-strófát, mint kacsázó gyerek a követ a vízbe, csinálja utána bárki, ha tudja.
Lackfi János, aki talán a legtöbbet teszi a kortársak közül a líra népszerűsítéséért, gyakorlottan és szélvésztempóban rögtönöz. Persze könnyű neki, élőbeszédben is úgy jár az agya, mint a motolla, az ember beleszédül, úgy gombolyítja, gömbölyíti a szavakat, mint. Hogy még. És azon is túl.
Két nappal később következett Ferenczi Györggyel közös estünk. Illetve csak következett volna, mert Kapolcs utcáin hangosbeszélő figyelmeztette a lassan ide-oda hullámzó tömeget, árusokat és nézelődőket, vegyék komolyan, narancssárga riasztás van érvényben, nem tréfadolog, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás. Jaj. Akkor most mi legyen. Legyen vagy ne legyen. Lefújjuk, ne fújjuk. Hát, akkor fújjuk, fújtak az estnek, ne kockáztassunk, Tóth Kriszta körül is villámok csapkodtak múlt vasárnap, bőrig ázott mindenki.
Gondos kezek leszerelik a hangfalakat és mikrofonokat, leborogatják a padokat. Hát, ez van, tanácstalanul várjuk a vihart, de csak nem jön, csak nem akar megindulni az ég. Úgy jó fél óra múlva Virág Zsóka és János összenéznek, mi lenne ha, ha mégis, csak úgy unplugged, megtartanánk. Nem kell ide erősítő, üljünk körbe, próbáljuk meg.

Ferenczi György még nincs itt, János bemutatja a zenekar jelenlévő tagjait, akikhez csatlakozik az épp jelenlévő Tóbisz Tinelli Tamás a Misztrálból. Még a tétovázás félórájában beszélgettünk egy kicsit, most ismerkedtünk meg, kölcsönösen kíváncsiak vagyunk egymás munkájára, na most, most lesz rá alkalom. Tamás tapintatosan nem közéjük, velük szemben ül le, még soha nem látott, hallott formáció kezd együtt zenélni.

Megtelik a lelkem, Istenem, ezt nem így terveztük, de nem is tudtuk volna, mégis így lesz a legtökéletesebb. Aztán megérkezik Ferenczi György is. János arról kérdez, mennyire fontos az, hogy férfi a költő vagy nőnemű lény, néhány verset olvasok, Gyuri végül elkéri a kötetemet, lapozgat, sejtem, mire gondol, odalapozok, ahhoz a vershez, ami szerintem leginkább alkalmas ebben a pillanatban.
Song a fénynyalábról

Már a függöny összehúzva,
és itt állok egyedül.
Figyelj, kérlek, most csak énrám,
dalom bátran penderül.

Ahogy látod, smink lemosva,
jelmezem kinn lóg, szögön,
arcom tiszta, mint az égbolt.
Adj egy percet. Köszönöm.

Olyan szép így, várni egymást,
jó egy kis hatásszünet.
Majd a végén ezt megérted,
lehetsz vak vagy töksüket.

Mert a csöndben, amíg még itt
ülsz a zsöllye bársonyán,
könnyűvé válsz, mint a lélek,
testet old a látomás.

Nézel engem, várod, hogy mit,
mit is mondok én neked,
és amíg vársz, csodaváró,
saját filmed nem pereg.

És ha holnap visszagondolsz,
látni fogsz engem, ahogy
csak neked, a függöny előtt
anyaszülten dalolok.

Nem megváltás, nem katarzis,
de nyalábnyi fénysugár,
bevilágít, be a szívbe,
bejárja zegét, zugát.

Kamrát, pitvart összekószál,
végül táncra perdül ott,
és te, kedves jóbarátom,
hogy ki járt ott, nem tudod.

Nem tudod, és így van ez jól,
búcsúzom, későre jár.
Ballagjunk most haza szépen.
Világít a holdsugár.

Gyuri énekel, szájharmonikázik, Tamás és a két Rackafiú, Pintér Zsolt és Apáti Ádám hihetetlen érzékenységgel követik, de ez pontatlan, mert nincs időeltolódás, közös minden pillanata itt a teremtésnek, az énekelve elhangzó szavak és a zene egyszerre tölti be finoman a teret, ahol csönd van, mindenkinek eláll a lélegzete, a tökéletes figyelem kézzel tapintható.
Nehéz utána megszólalni, értelmes szavakat mondani is, nemhogy írni, ez volt ugyanis a tökéletes improvizáció, a műsorszámon kívüli másorszám, mégis a legigazibb rögtönzés, amit valaha halottam.

Pedig a mi feladatunk még hátravan, írjuk a verset,  az ellentengernagy, a rotációs kapa, a békababa, a kovakő és az áfonyalekvár a közönség kedvenc szavai, mit tegyünk, ezek jutottak, közben Gyuriék zenélnek, félfüllel hallgatom, továbbra is fantasztikus, de most verset kell írni, nosza.

A születő versek nem a magyar irodalom remekei, de kb. nyolc perc alatt erre futotta, jót mulattunk, az biztos, János rímeitől mindenki gurul (ld. motolla), de itt most csak az én verzióm olvasható. A népdalátirat a Tavaszi szél vizet áraszt nyomán született - Freddy Mercury gyűjtéséből, ahogy Gyuri  megjegyezte -, álljon itt ez is a Jegyszedő dala mellett.

A JEGYSZEDŐ DALA

Egy napon eltűnt a rotációs kapa,

épp akkor történt, mikor eltűnt apa.

Lelépett, elvitte a fügelekvárt,

ám a kikötőben mégiscsak megvárt.

Azt mondta, fiacskám, elég nagy legény vagy,

lehetne belőled már ellentengernagy,

nem maradhatsz mamánál békababa,

fügétől, lekvártól duzzad a hasa!

Tengerre szálltam hát, mert ezt mondta ő,

zsebemben iránytű és kovakő!

KAVAFISZ ÉL

Kavafisz él, mert feltámadt, virágom, virágom!

Hiába hát már a bánat, virágom, virágom!

Hát ne ordíts, csukd be szádat, virágom, virágom,

könnyes szemed legyen száraz, virágom, virágom!

Mellékdal a narancssárga riasztáshoz:

Nem lett eső, pedig vártad, virágom, virágom!

Elkergettük, te is láttad, virágom, virágom!

A Tavaszi szél-Kavafisz él magyar-görög népdalként szólal meg, amikor meghallom Zorba dallamát, elnevetem magam, legszívesebben táncra perdülnék, jó ez a játék.
Aztán vége lett, és tócsnival tele hassal hazabóklásztunk, hónunk alatt a vásárfiával.

Tűzijáték a rókának...?

Tizenkét év telt el az életünkből macska nélkül. Nem voltak rossz évek, de ennyi idő kellett hozzá, hogy Cirmi után el tudjunk képzelni egy másik macskát magunk mellett. És nem csak az évek kellettek, hanem az apokalipszis halvány előképe is. Az apokalipszis pusztulást hozó lovasai hozzánk nem lovon, hanem egerek hátán érkeztek, méghozzá a garázsba. Garázsunkba, ami nem is autók, hanem biciklik, madáreleség, hagyma, dió, takarítórongyok, csavarhúzók, labdák, horgászbotok, nyári székek és párnák, bőröndök, hálózsákok tárolására szolgál. Meg emlékekére. Ásvány- és szalvétagyűjtemény, régi tanszerek, a szekrényben karácsonyfadíszek, befőttesüvegek, kinőtt gyerekruhák, régi jelmezek.
Aztán jöttek az egerek, fittyet hánytak a Margó nénitől kölcsönkapott egérfogóra, a benne illatozó sajtra és dióbélre. Margó néni egérfogója a humánus fajtából való, nem csapja agyon a kedves rágcsálót, csak foglyul ejti, mi meg kitessékeljük a mezőre. De nem tessékeltük, mert ezek az egerek nem diót és sajtot esznek, hanem nejlonzacskót és minden mást, amivel a kor rendelkezik.
A garázs utolsó szögig való kipakolására egy esős és hideg hétvégén került sor, ennek során nem csak az anyaegeret űztük ki, hanem a szekrény mélyén nejlon- és rongyszövedékből készült fészekben megtaláltuk a kölyköket is. Öt egérfiókát a fiókban. Tragédia. Gumikesztyűs kezemben a fészek, benne a háromcentis egerek, Marci könnyei potyognak, neveljük fel őket üvegben, Peti komoly hangja a mezőt ajánlja egerek számára egészséges lakhelyül. A mezőre kerülnek egy nagy befőttesüvegben. A garázs büdös, minden elképzelhető zugban egérürülék.
A halálhozó hantavírus láthatatlan réme lebeg a levegőben, maszkban takarítunk.
Két napba telt, hogy minden a helyére kerüljön, mindannyiunkat megviselt ez a két nap, belázasodtam, derekam nem mozdult.
Aztán elhangzott a tizenkét évi böjtöt feloldozó mondat: Lehet, hogy akkor mégis tarthatnánk egy macskát.
A macska már egy hónappal az esemény előtt jelentkezett, Éva óvónéni ajánlgatta, akkor visszautasítottam, ó, nem, nekünk csak egy macskánk volt ebben a földi létben. Aztán felhívtam telefonon. Mégis. Mégiscsak megnéznénk azt a kismacskát.
Az alom legkisebb macskája, lány, és meghatározhatatlan színű. Talán a nyirkos őszi avar, amire leginkább hasonlít, feketés, barnás, puha. Lujza lett, és ma érkezett. Az egész napos nevelés, hogy a kertből a konyhába nem léphet, az elhatározás, hogy macskánk igazi vidéki macska lesz, kint él, télen bundát növeszt, és egereket fog, estére veszélybe került. A paradicsomokat locsoltam épp, amikor szomszédunk figyelmeztetett, minden éjjel itt járkál egy róka, a kutyája megőrül ilyenkor. Meg fogja ölni.
Tűzijáték a rókának. Hát mi más juthat az ember eszébe ilyenkor, mint Sven Nordqvist meséje? (http://www.pagony.hu/tuzijatek-a-rokanak)
Kismacska és róka, ajjaj, ott is egy szomszéd, a gonosz Gustavsson figyelmeztet a veszélyre. Igaz, a mi szomszédunk egyáltalán nem gonosz, sőt, nagyon kedves és segítőkész. De a róka, tényleg veszélyes. És ha veszett...? Tessék. Kitessékeljük az egeret, beszerzünk egy macskát, és máris egy rókával állunk szemben. Én már kerültem testközelbe rókával, öt éve megharapott, védőoltás, miegymás, hát vigyázni kell. De mégsem riaszthatom el tűzijátékkal, nem öltöztethetem Lujzát szellemruhába, hogy elriasszam.
Vagyis Lujza alszik a garázsban, szuszog, jó éjszakát.

Kapolcs, Versudvar

Azt hiszem, ez igazán érdekes délután lesz. És a különös egybeesés: anyai nagyapámat Ferenczi Györgynek hívták, bár ő tüdőgyógyász volt, nem zenész... Kaláka Versudvar augusztus 3. (péntek) 17:00

Zenés versimpró - Molnár Krisztina Rita és Ferenczi György

Kattintson a képre! Közreműködő(k): Ferenczi György - előadó Molnár Krisztina Rita - előadó

Kötelező olvasmány: Mikszáth

Az első szabad választások idején legalább olyan erősen hittem a szép új világ eljövetelében, mint a tiszta szerelemben. Mentségemre legyen mondva, huszonhárom éves korában még annyi mindenben hisz az ember. (A tiszta szerelemben egyébként még mindig hiszek, de kétségtelenül mást gondolok róla, mint akkoriban.) Hittem benne, hogy a Parlamentbe csupa makulátlan, a honért epedő lelkű, okos, szép fia kerül a hazának, hogy ott küzdjön ereje szerint a legnemesbekért a szellemharcok tiszta sugaránál. Hogy az előtte heverő nemzetet a mély süllyedésből kiemelje, apolgassa, megmosdassa, végül pedig gyönygykoszorút rakjon a homlokára.
Hittem abban is, hogy ha az irodalom az okulni vágyó emberiség számára holmi kerülendő visszásságot felmutatott már a maga szerény, de mégis művészi eszközeivel, akkor az emberiség (de legalábbis az emberiségnek a Parlamentbe kerülő számos, epedő lelkű, okos, szép fia) törekszik majd elkerülni ama visszáságokat, ha pedig gyengeségénél fogva mégis beléesne egyik-másik kísértő csapdájába, felismerve a haszontalan cselekedetet, pironkodó orcáját a bűnbánat sós könnyei mardossák majd.
Akkoriban olvastam Mikszáth Parlamenti karcolatait is, és borzadva gondoltam arra a letűnt, provinciális, önérdekekért lobbizó, korrupcióra erősen hajló világra, ami (hála Istennek, örvendeztem) nem jöhet vissza többé. Vissza soha többé.

Nyilvános "+1" hozzáadva. Visszavonás

Hiszen kiszabadulva a diktatúra mákonyos dunsztosüvegéből, beszippantjuk a szabadság friss, mondhatni ózondús levegőjét, és kijózanodva végre, végre, VÉGRE a tatártörökosztrákorosz elnyomatásból, megépítjük a saját jó kis országunkat.
Nos, nem így alakult. Ez viszonylag hamar kiderült. Lehet, hogy addigra már huszonhárom és fél éves is voltam. Az is, hogy a képviselők egy része több, mint valószínű, hogy még nem olvasta az idézett kedves palóc szerző idevágó írásait. Hát ez lehet a baj.
Ha olvasta volna, akkor bizonyára kerülné ama visszásságokat, de ha ez nem is sikerülne neki, akkor pironkodó orcáját, stb. lásd fenn.
Ezért szerény javaslattal élek:
Nem lehetne, hogy a mindenkori képviselők beiktatásuk előtt egy rövid olvasmánylistát kapjanak kézhez, és mielőtt megkezdenék szolgálati idejüket, annak mintegy előfeltételeként számot adjanak az olvasottak értő befogadásáról? (Műveket bizonyos helyzetekben újraolvasni sem haszontalan, érdekes újabb jelentésekkel gazdagodhatnak korábbi olvasmányélményeink.)
Mikszáth Kálmán említett művén kívül Balzac, Csehov, Móricz, Ady egyes írásait is javaslom még felvenni a listára.
Cserébe szívesen eltekintek a gyöngykoszorútól.

(A kép Szabó Krisztina textilrestaurátor honlapjánról származik:
http://szabokriszti.hu/wp/?p=80, )

Mindenkit várunk szeretettel

Dobogókő, a derűs manréza

Manréza, igen, mert nem csak szakmai közösséget tart össze az évente megrendezett Műfordító szakmai hétvége. Lelkigyakorlat is a szűk három nap, amennyiben lelkigyakorlat kiszakadni (elgépeltem, először azt írtam, kiszaladni, és igaz is, mindenki szalad, ahogy tud, Hévvel, busszal vagy autóval, hogy végre odaérjen) a tevékenység magányából, találkozni a társakkal, megtapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül.
Töltődés, aprómunka, közös szöszmögés egy szövegen, és nagyobb ívű áttekintések a fordítószakma kérdéseiről.
Bizonyos értelemben nyilván luxus-problémának tűnhet, ha egyetlen angol nyelvű szöveget hatan is lefordítanak, és szinonímák árnyalatnyi különbségeit, hangzásbeli eltéréseit, ritmikáját vitatják. Még nagyobb luxus Vihar Judit matcha-teáját kortyolgatva egy japán novella magyar fordításait vetheti össze az ember, japán nyelvet hallgató egyetemisták, magyar költők és műfordítók társaságában.
De ez a luxus mégiscsak a szerzetesség fényűzése, a "Ne sokat tégy, de azt jól!" teljessége. A részletekre időt szánás, az elmélyülés zavartalansága olyan ritkán adatik meg. Még azoknak is, akik teljes magányban tudnak dolgozni, elterelik figyelmét napi teendők. De Dobogókőn nincs más napi teendő, mint egymásra figyelni, megismerni a műhelytitkokat, tapasztalt előadóktól tanulni, jegyzetelni, mint diákkorunkban. A köztes idők, az étkezések (pompás étkezések!) alatt folytatódnak a beszélgetések, olyanokkal találkozik évente egyszer itt a magamfajta, akikkel különben csak egy-egy ritka e-mailt vált. A hasonló prioritások kapcsai azonban erősek, nem gyengít rajtuk sem életkor, sem különböző nyelvterületen vagy műfajban való jártasság. Ritka közösség ez, az egymás munkája iránti tisztelet feltétlennek tűnik, mindenki megleli szakmai társait, és valamiféle feltétlen bizalom is működik ebben a közegben. Valahogy úgy, ahogy egy gyülekezetben, ahol senkiben nem merül fel, hogy ellophatják a táskáját, míg Úrvacsorázni megy.

Bővebben a szakmai hétvége programjáról, az előadásokról és szemináriumokról:
http://www.litera.hu/hirek/a_forditasban_a_vilagon_minden_problema
http://www.litera.hu/hirek/nadori_lidia_nem_bermunkasok_vagyunk

Kik között, hol üldögél

Először is a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi közgyűlése alkalmából rendezett hangversenyen. Már ez sem ma történt, május 7-én, egy szokásosan zsúfolt nap végén. Ünnepi, ha az ember kipenderül az uzsonnakészítés, leckekikérdezés, fűmaglocsolás hamuszürke délutánjából, odahagyja a kiválogatott kölest, fekete csipkével bevont masnis cípőbe bújik, háromszor átbucskázik a fején, egy díszteremben találja magát, és jeles tudsok közt ülve a félhomályban, egyetlen derengő gyertya fényénél Bogányi Gergely zongorajátékát hallgatja. Pedig hétfő van. Előtte az az aprócska, okos filozófus, akitől olyan gyakran idézi, "Nem mindegy, hogy ki veregeti az embert vállon!", és akinek kiskorában Berzsenyit olvasott fel esténként az ágya mellett az apukája. Mögötte valahol a magyar gyógyszerkémia emblematikus alakja, akinek Repkényszaggatás című emlékiratait a Holmi is bemutatta tavaly ősszel. Jó itt. A délutánból kiszakadt koraeste ajándéka a Pathétique szonáta, Isten áldja Beethovent, és Liszt Sóhaj-a, a Gnomenreigen, a Nocturne.
De a legjobb az, hogy ki mellett ül. Kémikusnak kémikus, nagy is, jóval magasabb nála, nem beszélve az aprócska filozófusról, de legfőképp társ, könnyebb felsorolni, hogy miben nem, mint azt, hogy mi mindenben. És akkor is fogja a kezét, ha Debussy szól, és akkor is, ha éjszaka rátör a szívdobogás. De most nem tört, csak az éhség, úgyhogy el is vitte a vegetáriánus étterembe, de hogy mit ettek annak a neve maradjon titok. Az íze úgyis feledhetetlen.

A másik üldögélés még csak egy hetes, a Szépírók Társasága közgyűlésén. A helyszín legalább annyira fényes, a Károlyi-palota díszterme, merthogy az elnökválasztásnak a PIM adott helyet. Az esemény korántsem annyira művészi élmény, mint az Akadémián, zsúfoltság, némi izgalom, kisebb konfliktusok és ügyrendi viták, de a társaság, akik közt helye van, akár előtte, akár mellette, akár mögötte ülnek, na, az aztán szívmelengető. És vidám. Similis simili gaudet.

http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=138190:meszaros-sandor-a-szepirok-tarsasaganak-uj-elnoeke&catid=76:hazai-vonatkozasu-hirek&Itemid=113

Tartozások 3. Hernádkakon a múzsák ligete

A Spanyolnátha nem csak egy szörnyű betegség, tudja ezt mindenki, aki olvassa a Vass Tibor által kilenc éve létrehozott internetes művészeti folyóiratot. Vass Tibor nem csak költő és képzőművész, ő a hajó kapitánya, Vassmacska, a bátor tengerész, okos macska egyébként, mi mindent kitalál...!
Például a Kertfesztivált is, évente négyszer, és ahová végre végre eljutottam április 22-én. (Te jó ég, mintha ezer év telt volna el azóta.)
A Kertfesztiválon süt a nap, minden virágba borulva, és a fákon képek ringanak, de még milyen képek, Kiss Tanne István Rozsdazóna című fotóalbumából valók egyfelől, az ember szíve vásik, ha nézegeti a csipesszel rögzített képeket a lugasban, sic transit gloria mundi, így múlt el ez a vasgigász, és mi  minden múlt még vele. A többi lenge kép alkotója Bibók Bea, a női börtönben készült fotóktól eláll a lélegzet.
(A lélegzetem addigra amúgyis akadozott már, a háromheti nemalvás összegyűrt, mint egy elrontott kéziratpapírt, de azóta ez a váratlanul érkezett éjszakai pánikroham-sorozat, ahogy jött, elmúlt.)

A Könyv utóélete sorozat vendége voltam jómagam, a nagyon kedves Berka Attila beszélgetett velem, és közben jöttek-mentek a tyúkok, hányféle tyúk van! Versek, tyúkok, szürke kismacska, akit sajnos nem hoztam haza (legkisebb fiam bánatára, és a hársfa odújában épp most kikelt tíz cinkefióka örömére), és hatalmas bográcsban gőzölgő leves, Nóri kávéja, igen, van méz is, persze,  jól van, jól van, ha túl idilli, mellékelem a képeket, hogy hihető legyen, Hernádkakon van egy múzsák ligete.

Hazafelé eredt csak el az eső, Kéri Piroskával kuporgunk az autó hátsóülésén, két elégedett macska.
Vass Tibor (feketefehér) Séllei Zsolt és Repászki Ferenc képei a Spanyolnátha alábbi linkjéről származnak, ahol további képek is megtekinthetők:
http://www.spanyolnatha.hu/projektek/onok-kertek/hernadkak-2012-aprilis-22-/112/

Tartozások 3. Egy másik lovag és a rossz szerzetes

Ez egy szép este volt, kicsit hűvös, de a vacsora és a társaság remek.
Az nem derül ki a beszámolóból, hogy ketten nem vittük magunkkal a felolvasandó verset. Horváth Viktor és én. Kínos hülyeség, bár Viktor később, amikor Vörös Istvánnal beszélgettünk,  azt állította, hogy ő elhozta, csak amikor kiderült, hogy én nem, akkor apró darabokra tépte a sajátját, és megette. Lovagiasságból. De csoda ez egy trubadúrköltészettel foglalkozó költő-műfordító esetében...?
Nem tudom, Viktor szokott-e vágyakozni a szerzetesi életre - attól tartok, nem. Én igen.
De bárhogy szeretném a hallgatásban és magányban meglelni Istent, nem lennék jó karthauzi.

Részletek itt:
http://www.litera.hu/hirek/en_mem_fogom_be_az_elso_harom

Tartozások 2. Tiller, a tündérének és a norvég konferencia

Hogy miként kerültem a Könyvfesztiválhoz kapcsolódó rendezvényre, az Elte Rákóczi úti épületében megrendezett norvég konferenciára?
Minden a Műfordítók Egyesülete levelezőlistájának köszönhető. Illetve a Műfordítók Szakmai Hétvégéjének. Két éve itt ismertem meg Dobos Évát, az Oslóban élő fordítót, aki Carl Frode Tiller Bekerítés című regényét magyarra fordította. A különös szerkezetű regény, amit most esténként elalvás előtt olvasok,  2009-ben az Európai Unió Irodalmi Díját kapta. A szerző a fesztivál vendégeként maga is részt vett a konferencián, amire Éva költői minőségemben hívott meg engem. Egy norvég nyelven zajló beszélgetés valakinek, aki egy kukkot sem tud norvégul, nagy kalandnak ígérkezett. És az is volt. A meglepően pergő (lassabbra számítottam!) norvég elképesztően dallamos, de egészen másképp, mint az olasz vagy a francia. Mintha a távolból hallatszó tiszta és mély tündéréneket hallgatna az ember. És vágyat érez, hogy megszólalhasson ezen a nyelven.
Különös élmény volt, és persze azért próbáltam érteni belőle valamicskét, és mint később a remek ebéd közben kiderült, volt is egy-két apró részlet, amit valóban jól értettem. Hiába no, az angolszász az angolszász.
Az Ibsen-újrafordításokról zajló, és izgalmas fordítási kérdéseket felvető kerekasztal beszélgetés Rakovszky Zsuzsa részvételével azért hála Istennek már magyar nyelven zajlott.
Az irodalom mostohagyerekeit, a krimi- és gyerekirodalomat norvégból magyarra ültető fordítókkal való beszélgetést már csupán félig tudtam meghallgatni, mert el kellett sietnem. De megerősödött bennem az az elképzelés, hogy az őszi gyerekirodalmi est témája Telkiben a nálunk még mindig tabunak számító kérdéseket olyan könnyedén kezelő skandináv mesekönyvek lesznek. Köztük a szintén Dobos Éva által fordított Rém Rozi-sorozat (szerzőpáros: Unni Lindell és Fredrik Skavlan), melynek szellemhősei "a filozófia, a kultúra és a történelem útvesztőiben" bolyongva keresik az igazságot.

Tartozások 1. Mesterházi Móni költői estje

Annyi mindent szerettem volna elmesélni, de épp mert annyi minden történt, mesélésre nem maradt idő.
Most adósságtörlesztésbe kezdek. Mestreházi Móni költői estje lesz az első részlet. Valójában nem is est, inkább tavaszi késődélután volt. A Telkiben működő Kokukk Egyesület minden évben meghív egy kortárs költőt Költészet napja alkalmából, idén másodszor a Szépírók Társaságával együttműködve.
A helyszín rendkívül békés, a Harangvirág utcai óvoda alulája. Teát kortyolgatunk, és mindig kerül sütemény is. A közönség száma változó, hol többen, hol kevesebben jutnak el ezekre az alkalmakra, de aki eljön, mindig pompásan érzi magát.

Azt hiszem, a költők is így vannak ezzel, ücsörgünk az ovi erre a célra beszerzett karosszékeiben, előttünk mécses és virág, beszélgetünk, hallgatjuk a verseket, mintha nem is lenne más fontos dolgunk a világon. Talán nincs is, ilyenkor tényleg hihető, mert van idő a részletekre, megvitatni, az epigramma férfias vagy nem férfias műfaj, miért épp az ír költők kerültek Mónikához közel, hogyan lesz vers egy eltűnt betűből, és milyen érdekes, mit hogyan olvasunk félre, és hogy vajon miért olyan fontos ezekben a versekben a víz. Csupa lényeges kérdés. Vagyis a lényeg maga.

Te vagy Magyarország

Ha másik országba utazunk, nagy szigorúan fiaim szemébe nézek, és azt mondom nekik: Fiúk, úgy viselkedjetek, hogy tudjátok, aki rátok néz, azt gondolja, te vagy Magyarország.
Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik, és túl komolynak, de hiszek benne.
Mert sajnos hiába tudjuk, hogy vannak ilyen franciák meg olyanok, ilyen lengyelek meg olyanok, mégis ítélkezünk, ha egy külföldről érkezett olasz diák hangosabban beszélget a metrón vagy egy németül beszélő idegen harsányan nevet a szomszéd asztalnál. Micsoda bunkók ezek! És mit nekünk Fra Angelico, mit nekünk Bach.
Ha valaki nem vesz jegyet, ha szemetel, ha lökdösődik vagy nem köszön, ha lop a boltban, ha belóg a koncertre, az hozzájárul ahhoz, hogy a magyarokról forgóajtós anekdoták kerengjenek a világban.
Szent-Györgyi ide, Kertész oda.
Ha valaki csal, és álruhában jár, ha valaki mást mond magáról, mint az igazság, felmérhetetlen kárt okoz. Ha valaki úgy biggyeszti neve elé a doktori címet, hogy valószínűleg fogalma sincs, mekkora munka, mekkora alázat annak valódi megszerzése, az hitelromboló. És nem csupán saját hitelének rombolója.
Mert hogy igazolhatná magát a világ előtt az a sok valódi doktor, Doktor és PhD, aki nem másolt, nem fordított, hanem kutatott és írt és tudja mi az az irodalomjegyzék? Hogy jelenhet meg egy nemzetközi konferencián? Hogy publikálhat tudományos folyóiratokban? Hogy kerülheti el a gyankvó tekinteteket?
És én hogy magyarázzam el a diákjaimnak, hogy az innen-onnan összemásolt szövegeket nem adhatják be nekem mint saját esszéjüket? Miért ne? - kérdeznek vissza ők, és én hiába mondom, hogy azért, mert a lopás akkor is bűn, ha nem kézzelfogható dolog lapul a markukban.

Babette kezében hal és kenyér

Úgy adódott, hogy felkértek, tartsam meg a helyi filmklub egyik alkalmát. Én ajánlhattam filmet is. Ritka lehetőség, és öröm, ha az ember átadhat valamit, ami neki nagyon fontos, és mégsem érzi úgy, hogy tukmálja a portékát.
Persze, hogy a Babette lakomája volt az a film. Igazi, nagyböjtre való lassú mulatság.
Ha elolvassa az ember Karen Blixen kisregényét, érdemes hosszan ízlelgetni a mondatokat, a szépség, az egyszerűség és a humor különös harmóniája így élvezhető a legtökéletesebben.
Mert a gondosan szőtt történet apró részletei is mind ajándékok. Gabriel Axel ritka hű a szöveghez, és hagyja, hogy a néző elidőzzön a képeken. Mert példázat ez a történet, a finomabb fajtából, nem didaktikusan akarja szánkba rágni a tanítást.
Arról, hogy a szeretettel és méltósággal adott és vett érzéki örömök nem kárhozatra viszik, hanem Istenhez emelik az embert. Aki ezektől elfordul, nem áldozatot hoz, hanem elfordul a kegyelemtől. A félelemből való lemondás, a gyávaság biztonsága pedig megfosztás. Megfosztás az örömtől, a felemelkedés lehetőségétől.
Igazi áldozatot a történetben egyedül Babett hoz, mert az igazi alázatot egyedül ő ismeri. Ő, aki tehetsége ellenére éveken át szárított halből és száraz kenyérből kénytelen elkészíteni a mindennapit. Az öt kenyér és a két hal csodája mégis megtörténik, hiszen az ünnepi vacsora elkészítésekor hatalmas dolgot művel. Visszaadja a szeretetben és kegyelemben igencsak soványka, a veszélyesnek tűnő spirituális élmény ellen kézzel-lábbal tiltakozó gyülekezetnek a kegyelmet.
Persze nyilván Isten segedelmével, mert valódi műalkotás, akarom mondani teremtés - ha tudja az alkotó, ha nem -, azt hiszem, csak így jöhet létre.

A kép forrása: http://www.google.hu/imgres?um=1&hl=hu&sa=N&biw=1366&bih=605&tbm=isch&tbnid=ooC9vwQpQAZaEM:&imgrefurl=http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20090120-kulinaris-filmek-babette-lakomaja-etel-ital-ferfi-no-csokolade.html&docid=HvB6grKqd7ygZM&imgurl=http://static3.origos.hu/i/0901/20090120babettesf.jpg&w=500&h=333&ei=pslqT6eWO8bJtAby0PCeAg&zoom=1&iact=hc&vpx=93&vpy=23&dur=6596&hovh=183&hovw=275&tx=178&ty=129&sig=112544596942477481509&page=1&tbnh=119&tbnw=144&start=0&ndsp=24&ved=1t:429,r:0,s:0

Védtelen, világvégi kislány

Van egy fénykép. Utoljára évekkel ezelőtt láttam. Egy barátom készítette. Nepálban.
A képen egy tíz-tizenkét év forma, tiszta tekintetű lányka, mosolyától hirtelen zavarba jön az ember. Zavarba jön, elszégyelli magát. A képen a védtelen, világvégi kislány, hátán hatalmas kosár, ebben cipeli naphosszat a falevelet, az állatok alá alomnak. Ez a dolga. Így telnek a napjai. Fel és alá a kosárral a hátán.
Nem jár iskolába, nincs iskola, ahova járjon. Hiányérzete sincs, nem tudja, hogy kéne lennie hiányérzetének, nem hiányozhat valami, amiről nem tudjuk, hogy van, amiről nem tudjuk, hogy milyen.
Ma eszembe jutott a falevélhordő lányka.
Ma sírni kezdtem az évekkel ezelőtti tekintetétől.
Ma olvastam a hatástanulmányt, mennyit pénzt lehet megtakarítani, ha bevezetik a tizenhat éves kori tankötelezettséget.
Fog-e hiányozni a tizenhat éves múlt gyereknek, hogy nem lesz több lecke, ha nem akarja, nem lesz több csöngetés, évnyitó, tanárszigor. Hogy nem lesz francia szimbolizmus, Jedlik Ányos, szódolgozat és négyjegyű függvénytáblázatok.
Persze, messze van ez a falevélhordástól, tudom. Azt is, hogy kellenek szobafestők, vízvezetékszerelők, fodrászok. De tizenhat éves korig még egy szakma sem sajátítható el tisztességesen. És a közismereti tárgyak tanulása nem azért fontos, mert érettségi után mindenkinek tovább kell tanulnia.
De a lélek, még mindig hiszek benne, igenis más lesz, ha olvasta valaki az Ivan Iljics halálát, mintha nem. A leendő parkettázó lelke is.