2019. július 31., szerda

KÖSZÖNÖM

Nem tudom, miért épp ma jutott eszembe, pontosabban minden nap eszembe jut. Hiszen nem egyszer nézek tükörbe, fogat mosok, fésülködöm, és minden áldott nap többször is látom az arcomon a vágást, amit négy év alatt nem csupán elfogadtam és megszoktam, de valamennyire meg is szerettem. Ma késő este viszont váratlanul rácsodálkoztam, hogy ennek épp a napokban lesz négy éve, és egész komoly méretű hála töltött el, amiért ezt is túléltem, hiszen már négy éve semmi bajom, a kontroll minden alkalommal negatív. 
A hálát nem csak a testem túlélési képessége miatt éreztem, és nem csak a Gondviselés kedvességének szólt, hanem annak az orvosnak is újra és újra köszönetet mondok magamban, akinek személyesen nem nagyon lehet semmit mondani, mert nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni. Naponta nem tudom, hogy hány ember életét menti meg, emiatt tényleg nincs ideje egyetlen fölösleges szóra sem. Olyan, mint egy kapitány, ellentmondást nem tűrő, már-már mogorva, az embernek nem jut eszébe, hogy fölöslegesen kérdezősködjön (mert azonnal azt érzi, hogy valóban akadályozó akadékoskodás minden kérdés), de könnyen lehet átállni erre az üzemmódra, mert érezni, hogy annyira érti a dolgát, és hogy holtbiztos a tudása és a keze, amivel a szikét tartja. Annyira biztos, hogy az ember engedelmesen odatartja az arcát, és hagyja, hogy belevágjon.
Más választás ugyanis nincs, ha az embernek azt mondják, hogy az arcán újra és újra megjelenő sebet rák okozza. Ha baj van, én általában hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint egy viktoriánus ápolónő, fegyelmezetten teszem, amit épp tenni kell, ami persze nem jelenti azt, hogy nem voltam igenis nagyon megijedve. A spinalioma ugyanis ritkán képez áttétet, de ha arcon jelenik meg, könnyen átterjed a nyirokerekbe - amikkel az arc át- meg át van hálózva. Féltem és bizakodtam.
Hogy még hány embernek vagyok hálás, hogy ez a történet, csupán egy hősiesnek tűnő sebhellyel végződött? Először is a kozmetikus-barátnőmnek, aki - szintén ellenmondást nem tűrő hangon - közölte velem, hogy most aztán nincs tovább, újra menjek el egy bőrgyógyászhoz (Ugyanis a seb már legalább egy éve nem múlt el az arcomról. Több bőrgyógyásznál is jártam, de mindenki csak legyintett, hogy ez nem komoly.), és addig ne jöjjek ki a rendelőből, míg nem kapok egy beutalót az onkológiára. Így is történt, Németh Krisztina, aki azok közé a kozmetikusok közé tartozik, akik megtanulták a bőrgyógyászatot, nem ismer tréfát, komolyan vettem, amit kért. Az onkológiáról nem egyenes út vezetett a sebészetre. Az idő ugyanis csak telt, és ezeknél a betegségeknél minden hét számít. Egy másik barátnőm segítségével jutottam el ahhoz a bőrgyógyászhoz, aki végül a klinikára, dr. Bottlik Gyula főorvoshoz irányított az onkológiai beutalómmal.
Nem részletezem tovább. A sebhely ilyen, a kedvéért készítettem egy meglehetősen natúr szelfit. Nem tudom, hogy lehet ilyen szép alakú sebet vágni, ma már csak nyomnak tekintem, nincs sebhely nélküli élet, satöbbi. 
Azt azért még elmondom, hogy amikor az akkor tizenöt éves legkisebb fiam meglátta, azt mondta, hogy nem baj, anya, most olyan lettél, mint Ciri, a szörnyvadász, és azt hiszem, ennél vigasztalóbbat nehezen mondhatott volna.
De a szörnyvadász nem én vagyok, hanem a fentebb említett szereplők - akiknek köszönöm és köszönöm és köszönöm.




2019. április 4., csütörtök

FEHÉR GOMB


Április negyedike olyan dátum, amit azoknak, akik akkor voltak gyerekek, amikor én, a fejébe vertek. Már óvodás korunkban. Történelmi jelentőségét egész gyerekkoromban nyilván nem láttam át, de azt igen, hogy ez egy olyan nap, amikor véget ért a háború. Ami borzalmas.
Hogy borzalmas, azt nem az iskolában tanultam, azt a nagyszüleim mesélték újra és újra, egyre újabb részletekkel bővítve az évek alatt a fővárosban átélt ostrom, a bombázás, az éhezés, az óvóhelyen átélt hónapok történetét.
Ősszel, amikor majd Krakkóban leszek, többek közt erről fogok írni. A Gombosdoboz című regényt lassan három éve tervezgetem, egy-egy részletét már megírtam. De a Nagyapámról, az egyik legfontosabb gombról szólót még nem. Persze nem egy történet szól majd róla, az orvosról, aki gyerekkora óta gyógyítani készült, és akit orvostanhallgatóként ért a háború. Binzberger Györgynek hívták még akkor, és ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait ezzel a gyanús - egyébként elzász-lotaringiai - névvel, először azt kellett bebizonyítania, hogy nem zsidó. A háború után pedig azt, hogy nem német. 


Pedig amikor a németek különvonatokkal akarták Németországba szállítani az orvostanhallgatókat az ostrom előtt, hogy az intelligenciát kimenekítsék az országból, huszonkétéves nagyapám úgy döntött, beoltja magát, hogy ne tudják magukkal vinni. Nem akarta a náci Németországot szolgálni. Előtte azonban elvette a nagymamát feleségül. Ha mégis, ha valamiképp mégis viszik, együtt legyenek, ne szakítsa el őket egymástól a beláthatatlan káosz, a háború. A baktériumfehérjéből készült Pyrago-vakcinától napokig magas lázzal, életveszélyes állapotban feküdt, de túlélte. És Budapesten maradt, hogy aztán a Horváth Mihály tér - akkor még Mária Terézia tér - egyik sarkán lévő Vöröskeresztes állomáson kötözze a sebesülteket. A nagyival együtt, persze.
A gombosdobozban elég sok a fehér gomb, orvosi köpenygombok, fehér inggombok elképesztő mennyiségben és persze néhány komoly, fekete férfikabátra való.

2019. január 29., kedd

SZOBOR ÉS SZÖKŐKÚT


                                                                                                             Egy Lyukasóra után

Hét végén Debrecenben jártam, az Antal-Lusztig gyűjtemény - fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett - kiállításán. 
(A kiállítás február 17-ig látogatható, és minden Debrecenben, közelben és távolban élőt biztatok, hogy menjen, csodálja meg, ami látható - ráadásul a város támogatásával csupán 50 Ft-ért, ami elképzelhetetlen, mondhatni szimbolikus ár a belépőért.)
De nem a kiállítás, pontosabban nem ez a kiállítás az apropója ennek a blogbejegyzésnek.  Kiindulópontja viszont mindenképpen. Antal Péter, a szenvedélyes gyűjtő maga vezetett körbe bennünket, anekdotákkal fűszerezett, művészettörténeti alapozottságú tárlatnézésben lehetett részünk. Hogy a Gulácsyk, Csontváryk, Országh Lilik, Ámos Imrék és Anna Margitok között ezen a múlt szombaton miért épp Schaár Erzsébet szobra nem hagyott nyugodni, nem tudom. Hazáig kísért, és napokig kísértett, újabb és újabb képeket mentettem a gépemre, olvastam a neten róla fellelhető írásokat. 
Nem ez volt az első találkozásom Schaár Erzsébet szobraival - de ki tudja megmondani, min múlik az igazi első találkozás? Mikor tölti be az embert az a bizonyos "aha!", a művel való azonosulás élménye?

Lány az ajtóban, 1969
Gondolom, egész mély azonosság-érzés, a belső érintkezés felismerése kapcsolta össze Pilinszkyt, a költőt és Schaár Erzsébetet, a szobrászt. Olyannyira, hogy azt a bizonyos Utca című székesfehérvári kiállítást, aminek látható és elhangzott anyagából könyv is készült, maga Pilinszky János nyitotta meg 1974-ben.  Annak ellenére, hogy egy évvel a kiállítás megnyitója előtt megfogadja: "Nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek, vagy sehogy." És nem csupán megnyitja, hanem külön versciklust szentel a szobroknak, pontosabban a Schaár Erzsébet által felépített borzongató és tiszta tereknek. Hogy ezeket a verseket nem csupán az alkalomnak szánja, bizonyítja, hogy egytől egyig felveszi őket a Kráter (1974-1975) című kötetébe.

TÉR ÉS KAPCSOLAT, Magvető, 1975


Sokan elemezték már kettejük lehetséges találkozási pontjait, érdemes az erről szóló cikkeket elolvasni. Én most nem kezdek a XX. század borzalmas bugyrait megszenvedő két művész kettős analízisébe. Csak felmutatni szeretném a műveket, néhány szobrot, néhány szöveget. Egyetértve Pilinszkyvel: önmagukért beszélnek. Elég csak a szobrok és a Pilinszky-versek maguktól feltörő kulcsmotívumait kimondani - tiszta kontúrok, csönd, befelé figyelés, beszorítottság, időn túli létezés. És nem tudni, hogy a fájdalomtól vagy a kifejezés tökéletességétől akad el a lélegzet.

Kórkép és hattyúdal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.


Belső tér 1969


Aztán eldöntöttem, hogy a következő Lyukasórára Pilinszky Schaár Erzsébet szobraihoz írt ciklusából viszem el a Terek címűt.
Így kezdődik: "A pokol térélmény. A mennyország is."
A szoros fegyelmű, már-már szarkofág-szerű szobrok és Pilinszky pedig eszembe juttatták Nemes Nagy Ágnes szobor-verseit - és tulajdonképpen őt magát. Ahogy nem engedett magának. Ahogy kiszedte az életművéből azokat a verseket, melyek nem csupán esztétikájának, de szemérmességének, rejtőzködésének sem feleltek meg. Például azt A szobor című 1941-ben írt versét, melynek semmi köze még a Szobrok-hoz, az Ekhnáton-ciklushoz, annál több az élethez és a fájdalomhoz. 

A szobor

A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőívén
vidáman áll a lány.
...

Bár nyílna óriásivá
a finom ívű száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj."

Hogy jó vers-e? Valószínűleg középszerűnek ítélné az irodalomértő. De a háború harmadik évében a tizenkilenc éves költő versének központi képe, a szökőkút szoboralakja, a sor: "sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.", azt hiszem, mindenképp előzménye Nemes Nagy Ágnes hosszú évekkel később megfogalmazott, híres, vers-definíciójának.

"A vers folyékony szobor vagy szilárd szökőkút."


Utca 1974