Nem tudom, miért épp ma jutott eszembe, pontosabban minden nap eszembe jut. Hiszen nem egyszer nézek tükörbe, fogat mosok, fésülködöm, és minden áldott nap többször is látom az arcomon a vágást, amit négy év alatt nem csupán elfogadtam és megszoktam, de valamennyire meg is szerettem. Ma késő este viszont váratlanul rácsodálkoztam, hogy ennek épp a napokban lesz négy éve, és egész komoly méretű hála töltött el, amiért ezt is túléltem, hiszen már négy éve semmi bajom, a kontroll minden alkalommal negatív.
A hálát nem csak a testem túlélési képessége miatt éreztem, és nem csak a Gondviselés kedvességének szólt, hanem annak az orvosnak is újra és újra köszönetet mondok magamban, akinek személyesen nem nagyon lehet semmit mondani, mert nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni. Naponta nem tudom, hogy hány ember életét menti meg, emiatt tényleg nincs ideje egyetlen fölösleges szóra sem. Olyan, mint egy kapitány, ellentmondást nem tűrő, már-már mogorva, az embernek nem jut eszébe, hogy fölöslegesen kérdezősködjön (mert azonnal azt érzi, hogy valóban akadályozó akadékoskodás minden kérdés), de könnyen lehet átállni erre az üzemmódra, mert érezni, hogy annyira érti a dolgát, és hogy holtbiztos a tudása és a keze, amivel a szikét tartja. Annyira biztos, hogy az ember engedelmesen odatartja az arcát, és hagyja, hogy belevágjon.
Más választás ugyanis nincs, ha az embernek azt mondják, hogy az arcán újra és újra megjelenő sebet rák okozza. Ha baj van, én általában hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint egy viktoriánus ápolónő, fegyelmezetten teszem, amit épp tenni kell, ami persze nem jelenti azt, hogy nem voltam igenis nagyon megijedve. A spinalioma ugyanis ritkán képez áttétet, de ha arcon jelenik meg, könnyen átterjed a nyirokerekbe - amikkel az arc át- meg át van hálózva. Féltem és bizakodtam.
Hogy még hány embernek vagyok hálás, hogy ez a történet, csupán egy hősiesnek tűnő sebhellyel végződött? Először is a kozmetikus-barátnőmnek, aki - szintén ellenmondást nem tűrő hangon - közölte velem, hogy most aztán nincs tovább, újra menjek el egy bőrgyógyászhoz (Ugyanis a seb már legalább egy éve nem múlt el az arcomról. Több bőrgyógyásznál is jártam, de mindenki csak legyintett, hogy ez nem komoly.), és addig ne jöjjek ki a rendelőből, míg nem kapok egy beutalót az onkológiára. Így is történt, Németh Krisztina, aki azok közé a kozmetikusok közé tartozik, akik megtanulták a bőrgyógyászatot, nem ismer tréfát, komolyan vettem, amit kért. Az onkológiáról nem egyenes út vezetett a sebészetre. Az idő ugyanis csak telt, és ezeknél a betegségeknél minden hét számít. Egy másik barátnőm segítségével jutottam el ahhoz a bőrgyógyászhoz, aki végül a klinikára, dr. Bottlik Gyula főorvoshoz irányított az onkológiai beutalómmal.
Nem részletezem tovább. A sebhely ilyen, a kedvéért készítettem egy meglehetősen natúr szelfit. Nem tudom, hogy lehet ilyen szép alakú sebet vágni, ma már csak nyomnak tekintem, nincs sebhely nélküli élet, satöbbi.
Azt azért még elmondom, hogy amikor az akkor tizenöt éves legkisebb fiam meglátta, azt mondta, hogy nem baj, anya, most olyan lettél, mint Ciri, a szörnyvadász, és azt hiszem, ennél vigasztalóbbat nehezen mondhatott volna.
De a szörnyvadász nem én vagyok, hanem a fentebb említett szereplők - akiknek köszönöm és köszönöm és köszönöm.
