Egy Lyukasóra után
Hét végén Debrecenben jártam, az Antal-Lusztig gyűjtemény - fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett - kiállításán.
(A kiállítás február 17-ig látogatható, és minden Debrecenben, közelben és távolban élőt biztatok, hogy menjen, csodálja meg, ami látható - ráadásul a város támogatásával csupán 50 Ft-ért, ami elképzelhetetlen, mondhatni szimbolikus ár a belépőért.)
De nem a kiállítás, pontosabban nem ez a kiállítás az apropója ennek a blogbejegyzésnek. Kiindulópontja viszont mindenképpen. Antal Péter, a szenvedélyes gyűjtő maga vezetett körbe bennünket, anekdotákkal fűszerezett, művészettörténeti alapozottságú tárlatnézésben lehetett részünk. Hogy a Gulácsyk, Csontváryk, Országh Lilik, Ámos Imrék és Anna Margitok között ezen a múlt szombaton miért épp Schaár Erzsébet szobra nem hagyott nyugodni, nem tudom. Hazáig kísért, és napokig kísértett, újabb és újabb képeket mentettem a gépemre, olvastam a neten róla fellelhető írásokat.
Nem ez volt az első találkozásom Schaár Erzsébet szobraival - de ki tudja megmondani, min múlik az igazi első találkozás? Mikor tölti be az embert az a bizonyos "aha!", a művel való azonosulás élménye?
 |
| Lány az ajtóban, 1969 |
Gondolom, egész mély azonosság-érzés, a belső érintkezés felismerése kapcsolta össze Pilinszkyt, a költőt és Schaár Erzsébetet, a szobrászt. Olyannyira, hogy azt a bizonyos Utca című székesfehérvári kiállítást, aminek látható és elhangzott anyagából könyv is készült, maga Pilinszky János nyitotta meg 1974-ben. Annak ellenére, hogy egy évvel a kiállítás megnyitója előtt megfogadja: "Nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek, vagy sehogy." És nem csupán megnyitja, hanem külön versciklust szentel a szobroknak, pontosabban a Schaár Erzsébet által felépített borzongató és tiszta tereknek. Hogy ezeket a verseket nem csupán az alkalomnak szánja, bizonyítja, hogy egytől egyig felveszi őket a Kráter (1974-1975) című kötetébe.
 |
| TÉR ÉS KAPCSOLAT, Magvető, 1975 |
Kórkép és hattyúdal
Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.
 |
| Belső tér 1969 |
Aztán eldöntöttem, hogy a következő Lyukasórára Pilinszky Schaár Erzsébet szobraihoz írt ciklusából viszem el a Terek címűt.
Így kezdődik: "A pokol térélmény. A mennyország is."
A szoros fegyelmű, már-már szarkofág-szerű szobrok és Pilinszky pedig eszembe juttatták Nemes Nagy Ágnes szobor-verseit - és tulajdonképpen őt magát. Ahogy nem engedett magának. Ahogy kiszedte az életművéből azokat a verseket, melyek nem csupán esztétikájának, de szemérmességének, rejtőzködésének sem feleltek meg. Például azt A szobor című 1941-ben írt versét, melynek semmi köze még a Szobrok-hoz, az Ekhnáton-ciklushoz, annál több az élethez és a fájdalomhoz.
A szobor
A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőívén
vidáman áll a lány.
...
Bár nyílna óriásivá
a finom ívű száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj."
Hogy jó vers-e? Valószínűleg középszerűnek ítélné az irodalomértő. De a háború harmadik évében a tizenkilenc éves költő versének központi képe, a szökőkút szoboralakja, a sor: "sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.", azt hiszem, mindenképp előzménye Nemes Nagy Ágnes hosszú évekkel később megfogalmazott, híres, vers-definíciójának.
"A vers folyékony szobor vagy szilárd szökőkút."
 |
| Utca 1974 |
