ABLAKOK

KERESZTLÉC

Meglesz. Ott lesz az ablakon.

Részekre szabdalt üresség.

Hogy én mit? Mit is szeretnék?

Nem érdekes. Vagy nem nagyon.

(Credo 2015/1)

A verset válaszképpen írtam  N.N.Á. Az üres ég című versére. 

Az üres ég. Az üres ég.

Én nem tudom, mit is szeretnék.

Talán más nem is kellene,

mint ablakomra egy keresztléc.

Most pedig mindkét vers azért jutott eszembe, mert megláttam Bódi Kati egyik legújabb alkotását. Ezt itt:

Bódi Kati Sziluett

Nem biztos, hogy ez a végleges címe, de én így gondolok rá. A festészetben és költészetben az idők során alaposan körbejárt toposzok közül jónéhány felfedezhető a képen, de épp csak érintve, épp csak felidézve mindazt, amit az ablakról, a kitekintésről, a befelé figyelésről, egyáltalán a  figyelemről, a fényről, az árnyékról, a fáról, a madárról (és halról) már régóta tudunk. Ha el nem felejtettük. Bódi Kati képe finom figyelmeztetés. Emlékszel? Emlékszel ezekre? - kérdezi a kép szelíden, nem számon kérőn, nem bűntudatot keltve és nem is sokkolva nézőjét. És szükséges is, elkerülhetetlen a figyelmeztetés, mert a kiüresedett, elhasznált képek sorsa gyakran a feledés. A triviális sokszor eltűnik, és újra felfedezésre, értékelésre vár. Valahogy úgy, mint a Só című népmese feledékeny királyának levesében a só. Mert az elfelejtés végül mulasztássá, valami fontos elmulasztásává válik, a szó eredeti értelmében: múltbelivé, nem létezővé tesszük, amire nem emlékezünk.

Bódi Kati képének középpontjában az ellebbenő függönyszárny mögül felfénylő (külső? belső?) világosság háromszöge melegbe vonja a tétova emberalak sziluettjét.

Zoltai Bea ablak-sorozatára már Bódi Kati hívta fel a figyelmemet. 

(Ld. a Librarius finnországi kiállításáról szóló élménybeszámolót:

http://librarius.hu/2017/01/28/epitesi-kontenerbol-mentette-meg-zoltai-bea-a-130-eves-zsalugaterpart-elmenybeszamolo/)

Zoltai Bea Kitekintés

(Forrás: http://librarius.hu/2017/01/10/zoltai-bea-gyonyoru-kiallitasa-nyilik-finnorszagban/)

El-Hassan Róza a fenti cikkében mutatja be Zoltai Bea ablakképeit (érdemes elolvasni), és felhívja a figyelmet a belső és külső táj nélküli határ-ábrázolásra. Az ablak - akár az ajtó vagy kapu - valóban több ezer éves szimbólumok, jelentésmezejük rendkívül tágas, nem okoz különösebb értelmezési problémát. Hálás tárgyai a művészetnek, de korántsem akarom azt állítani, hogy kimerített tárgyai. Zoltai Bea képeinek térbelisége (a valódi zsalugáterek felhasználásával), a vonalak egyszerűsége, "ragozatlansága" az, ami szemlélődésre, elmélyülésre készteti a nézőt. Nála nem jelenik meg az ablakban álldogáló ember, a vágyakozó - hiszen az ablakon kitekintés maga a vágyakozás, még ha csak egy röpke sétára, egy csöppnyi fényre is -, nála a kép nézője kerül az ablakba, bevon bennünket, a mi ablakunk lesz az az ablak, ami előtt megállunk - akkor is, ha jelenleg csak a képernyőn át lehetséges ez. Az ablak személynélkülisége azonban nem csak a befogadó bevonásának gesztusa a műalkotás terébe. Az emberábrázolás nélküli térhatár felmutatása a háttérben maradás képessége is egyúttal.

Nem állhatom meg, hogy két illusztrátorom egy-egy kedves ablak-képét ne citáljam ebbe a blogbejegyzésbe. Egyikük szemből, másikuk háttal ábrázolja az ablakon kitekintő alakját. Ágak, keresztlécek, párkányok - csukott vagy nyitott ablakszárnyak - mind olvasandó, apró üzenetek.

Schall Eszter illusztrációja (Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik)

Simonyi Cecília illusztrációja (Kréta-rajz)