2011. december 30., péntek

Csak lebbenés, csak csillanás a sötétben

Mindig azon a hintán szerettem volna lengeni, ott fönt a magasban. Meg pörögni a kupolából leengedett gyönyörű kék szalagon, átsuhanni a porond fölött könnyedén, elkapni a másik kezet, tudni, hogy megtart biztosan, a bokámnál fogva, a karomnál fogva, akárhogyan.
Cirkuszosnak állni, nem letáborozni, és lepányvázni a mindennapok megtartó köteleivel a kimért időt -- hányszor kívántam ezt.

Csak egyetlen szállal kötődni, nem a földhöz, az éghez.
Csak a megfoghatatlan lebbenés, egy csillanás a sötétben.
Minden fölösleges, ami nehezék.
Pányva helyett bár tartana minket a biztos a pókfonál.

2011. december 29., csütörtök

Lobogó felkiáltójelek

A patthelyzet érvek nélküli makacssága, az igen, de nem végtelensége az óvodások vitakultúráját jellemzi leginkább. De a óvodaudvar vitái is valahogy véget érnek, ha másként nem, jön az óvónéni, és mindenkit beterel a csoportszobába, mert uzsonnázni kell.
Felnőttek esetében az álláspontok mozdulatlansága a kétségbeejtő tehetetlenség megnyilvánulása. Aggasztó és elszomorító.
Menjetek innen, nem megyünk, lássátok be, hogy helytelen dolog meghamisítani a valóságot, nem látjuk, ez a mi területünk, akkor is maradunk, maradunk, maradunk.
De meddig? Hol az a pont, amikor még látszanak a prioritások, az, hogy az élet sokkal fontosabb egy igazságnál? Tényleg, fontosabb? Igen, azt hiszem.
De van olyan stádium, amikor már nem lehet elmozdulni, mert elgyöngül a test, elerőtlenedik a lélek, már csak azt az egyetlen igaz célt látja, ami miatt éhségsztrájkba kezdett, ami miatt úgy döntött, hogy feláldozza magát, nem törődik elveszített állásával, az éhséggel, a hideggel, a zajjal, a kordonépítőkkel, már a szeretteivel sem, igen, van, amikor már az sem fontos, hogy valahol valakik aggódnak érte, hogy van otthona, hogy van két kar, amelyik a nyaka köré szeretne fonódni.

Jan Palach sem törődött vele. Mielőtt lángba borult a teste, nem gondolt arra, hogy valaki meleg levessel várja, hogy valaki megölelné, hogy az életet ajándékba kapta. Nem gondolt, mert az ok, ami miatt úgy döntött, egyetlen hatalmas lobogó felkiáltójellé kell válnia, óriásira nőtt benne, minden kis rést kitöltött, és nem maradt egy porcikája sem a szeretet láthatatlan mozdulatai számára.

2011. december 28., szerda

Hóemberke

A Márton-napi liba csontja régi időjósló. Ha fehér a csont, havas lesz a Karácsony, ha szürkésbarna, fekete lesz az ünnep. A mi idei libánk homályos választ adott, egyik csont fehér volt, a másik sötétebb.
Luca-napi búzánk, ilyen sem fordult még elő, nem kelt ki.
A Borbála napján hajtatott ringlószilva-ág viszont három gyönyörű, sötétrózsaszín virágot bontott.
Az élet tehát tele van ellentmondásokkal. A hó esett, itt nálunk néhány napig meg is maradt, egyik nagyfiam meglepetésül apró hóembert állított a konyhaablak elé, ahányszor csak kinézek, melegedjen meg a kedvem a kedves, csálé diómosolytól. Még most is melegít, pedig répaorra a sárba pottyant, mosolya elolvadt.
Sic transit gloria mundi! 
Ez vár ránk.
De sebaj.
Amikor megláttam a havat kupacba kotró nagyfiút, az a pillanat múlhatatlan.

2011. december 21., szerda

Schlézingeréknél már esik

Micsoda nap! Mondtam is a fiúknak, igazi csoda, hogy épp ma, amikor végre elkezdődik a szünet, esik a hó. És esett, esett egész délután.
A városban is, ahol feladatról feladatra kujtorogtam, mint egy akadályversenyen.
A Mozgó Világ estjére, ami ezen a különös télen egy lakásban volt megtartva, már az időközben kényszerből vásárolt sapkában érkeztem. Mert mikor hagyja otthon a sapkáját az ember?
De a Mozgó-esteken hamar átmelegszik. Nevével ellentétben hibátlan állandóságot képvisel ez a lap, ami idővel kályha lett, origó. Ahol még tizenéves koromban az első versem megjelent, ahol valaha Berkes Erzsébet fogadta szerkesztői szobájában a költőket, hogy aztán ízekre szedje kincsként odahordott verseiket. Minden egyes jelzőért csatát kellett vívni. Erzsi egyszemélyes iskola volt. Jó tanító, nem szívbajos, nem érzelgett.
Volt nívódíj-átadás és libatöpörtyű, barátkozás barátokkal és mandarin. És P. Szűcs Julianna laudációja, Rippl-Rónai Schlézingeréknél már esik című festménye köré szőtt mondataival. Tökéletes cím. A nyakoncsípett pillanat. Sőt. A nyakoncsípett következő pillanat. Ez több, mint impresszionizmus. Ez a prófétálás finom tudománya.

Hazafelé kiszállították az embereket a metróból, műszaki hiba, csak ennyit mondtak. Sejthettem ebből, hogy nem lesz egyszerű hazajutni, és nem is volt. Budakeszin lovat váltottam, és némi hótakarítás után autóba ültem. Az erdei út maga volt a rémület. A hó szakadt, a tisztítatlan út szinte láthatatlanná vált. Bevallom, hangosan imádkoztam. Haza kell érni, ha az embert a gyerekei várják. Egy autó, amelyik megelőzött, az árokban kötött ki. Egy kicsit még most is remeg a lábam, de itthon vagyok.

Rég volt, hogy bársonycipőben, harisnya nélkül lehetett utcára menni. De ha már Horváth Ildikó textilművész ilyen kedves volt, és elküldte a képeket, amelyek a szeptember 18-án Zsámbékon megnyitott kiállításon készültek, lássuk, milyen volt télikabát nélkül az élet! (A ruha, amiben a kiállítást megnyitottam, szintén Horváth Ildi műve.)


További képek itt:
http://www.zsambek.hu/tart/index/41/1

És még egy kép, ami időközben érkezett. Szegedi Katalinnal beszélgettem november 25-én, Katalin-napkor, a Kokukk Egyesület gyerekirodalmi rendezvényén Telkiben.

2011. december 19., hétfő

Nénike csokorral

Hóbogyó, csipke, galagonya. Gondosan körbebugyolálva borostyánnal.
Ezt árulta a nénike, az ünnepi asztal dísze lesz, mondta nekem, meglátja, a piros az ünnep színe.
A másik néni még délelőtt szólított meg, jól öltözött, ápolt, nem is néni, inkább idős asszony, adnék-e akármennyi pénzt, ha lehetne, befizette a csekkeket, most élelemre gyűjt, így fogalmazott.
A Deák téren, a templom mellett ősz férfi, egy furulyát fúj, nem dallamot, csak a hangszert, nem is próbálkozik, csak hangot ad, figyelemfelkeltő, riasztó hangot, riadjunk, nincsenek szavai, erre nincsenek szavak, bajban van, itt kell neki állni, különben ki tudja, mi történik. Előtte dobozban fekete kiskutya.

Az életbenmaradás megannyi kísérlete egész áldott nap, küzd a török vendéglős, a benzinkutas, a csuporárus, a képkeretező. A remény, hogy most, még az ünnep előtt, mert aztán, aztán már senki nem fog vásárolni.
Az egyszemélyes partizánharcok a Karácsony ilyetén alakulása ellen épp olyan reménytelenek, mint a partizánharcok általában.

De szombat délután, amikor a gyerekek mézeskalácsot sütöttek, és aztán kiderült, hogy az érkező anyuka csomagtartójában ott egy tangóharmonika és egy tambura, váratlan hangverseny kerekedett a nappalinkban, még egy hegedű, még egy furulya, törökülésben zöld és kék párnákon a hallgatóság, és mindegy volt, hogy az egyik természettudós, a másik kínai tolmács, mert mindenki éppúgy ült teával a kezében sütőtököt majszolva, mintha még nem nőtt volna meg, és legalább fél óráig nem jutott eszébe, hogy csekkeket kell befizetnie, és hogy kinek az ajándékát nem vette még meg.

2011. december 15., csütörtök

Gyur-mama-rad-vány

Egyfolytában csinálok valamit, de mindig az az érzésem, hogy mást, mint amit kellene. Ha a mesét írom a Pagonynak, eszembe jutnak a versfordítások, ha a tiszta ruhákat rakom el, akkor az, hogy még mennyi a tennivaló Karácsonyig, hogy minden olyan kerek és békés legyen, mint egy hógömb.
Az öröm is kerek, és nem szabadna, hogy kényszerek nyomorgassák jobbról és balról, alulról és felülről, míg olyan nem lesz, mint egy nyamvadt, koszlott gyurmamaradvány.
(Ez olyan, mint egy ősi, kihalt nyelv titkos szertartásszava, jól lehetne kórusban mondogatni a törzsfőnökkel: gyur-mama-rad-vány, gyur-mama-rad-vány...)
De annyi a kényszer, hogy már nincs kedvem elkészíteni az ajtódíszt sem, pedig visszakértem a ragasztópisztolyt is. Reggel mindig nagy svunggal nekilátok, ezer tennivaló gondolatával, és aztán eljön az este, persze nagyon korán, egyre korábban, és tessék, már megint megmaradt a feladatlista fele.
Pedig próbálok egyszerűsíteni, időt beosztani, megtanulni egyes dolgokra nem-et mondani, de mégis. Illetve mégse.

És szégyenszemre mit szeretnék a legjobban?
Befeküdni az ágyba egy teával, és a könyvvel, amit Mártától tegnapelőtt kaptam ajándékba. Most jelent meg, az Európa adta ki, és igazi téli csemegének ígérkezik: krimi egy könyvkiadóban, pontosabban egy lexikon szerkesztőségében! A gyilkos a katalóguscédulák között lapul...
A szerző Emily Arsenault, a könyv címe Az eltört teáspohár.
Fordította Siklós Márta.

Nos, a naplopás valódi  kísértés. Reméljük, nem kísértetünk erőn felül!:)

2011. december 13., kedd

S HÁLTAK AZ UTCÁN

Amikor József Attila Hazám című versének ezt a sorát életemben először olvastam, nem is tudtam elképzelni, kik, miért hálnak az utcán. Kamaszok egy forró nyári éjszakán? De ezt azidőtájt nem is nagyon engedhette meg magának az ember, könnyen igazoltatták, mit művel közterületen éjnek idején.

https://wmn.hu/ugy/36251-igy-lesz-hajlektalan-fel-ev-alatt-egy-18-eves-allami-gondozott-elet-egy-gyerekotthonban


Az alábbi levelet kaptam ma:

Kedves Barátaink!

2011. december 13-án kedden a Csepeli Önkormányzat kb. 30-35 kunyhóban, sátorban és egy üres épületben lakó ember kilakoltatását tervezi a helyi közterület-felügyelet és a rendőrség segédletével. Az önkormányzat semmilyen elhelyezést nem ajánlott fel az érintetteknek és a helyi szociális munkások erőfeszítései ellenére sem biztosított, hogy a most még (a legtöbb esetben fűtött!) otthonnal rendelkező emberek ne az utcára kerüljenek.

Tiltakozz a csepeli hajléktalan emberek kilakoltatása ellen!

Mivel a kunyhók Csepel különböző részein helyezkednek el, a sikeres tiltakozáshoz legalább 40 ember jelenlétére van szükség. Kérjük, részvételi szándékodat jelezd az avarosmindenkie@gmail.com email címen vagy a 06 20 381 89 96-os telefonszámom sms-ben a neved, email címed és telefonszámot megadásával. Üzenetedben jelezd azt is, hogy melyik találkozási helyre mész.

Fontos, hogy dokumentáljuk az eseményeket minden helyszínen, így kérjük, ha tudsz, hozz magaddal fényképezőgépet vagy videókamerát.

A találkozó időpontja: 2011. december 13. (kedd) 9h

A találkozó helyszínei:

1. Szabadkikötő úti HÉV-megálló
2. Weiss Manfréd út (volt Szabadkikötő út)/Corvin út MOL kút


Kapcsolat:
1. helyszín: Bende Anna: 06 30 984 47 22
2. helyszín: Udvarhelyi Tessza: 06 20 381 89 96


Térkép
A Város Mindenkié csoport: www.avarosmindenkie.blog.hu

Képek a csepeli kunyhókról és lakóikról: https://picasaweb.google.com/117299540206589838227/Csepel

Nyilván nem tudok odamenni, a levelet később olvastam, mint amikor az akció kezdetét vette. Nem tudok mást tenni, mint hogy felhívom ezen a kis olvasottságú felületen az olvasók figyelmét, és arra kérem őket, nézzék meg a képeket. Van, aki még emlékszik az általános iskolai történelemkönyvéből a Mária Valéria telepre? Ha nem, keressen rá. Vannak a neten képek is. Mit lehet tenni? Gyűjti az ember a segélycsomagokat, de legyünk őszinték, a feleslegünkből adunk.

https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/megrazo-fenykepek-az-egykori-budapesti-nyomorteleprol/

Ki fogadna be jól berendezett nappalijába, életébe akár csak egyetlen hajléktalant?
De nem akarok igazságtalan lenni. Évek óta munkanélküli barátnőm épp a napokban vesz magához két kis elárvult gyereket, két potenciális hajléktalant.
Cseppben a tenger, de egy csepp víz is mennyit jelenthet.

Másról is szerettem volna írni, de ma nem. Legyen ma csak ennyi az üzenet.





2011. december 10., szombat

Áldott szalagok

Lássuk csak, hány szalagavatón is voltam már életemben? Ha tanár az ember, meg sem tudja rendesen számolni. 
A kis kék szalagok csupán fél évig libegnek büszkén a kabáthajtókán vagy a hátizsákon mint megannyi könnyű boglárkalepke. Aztán eltűnnek, a következő éveket szárnyak nélkül kell átvészelni.
Különös ez az újkori felnőttéavatás. A szertartásnak mára már-már olyan hordereje  lett, mint egy esküvőnek. Elképesztő költségekkel jár, a két táncruha -- mert ma már a legtöbb osztály két táncot táncol, a keringőn kívül egy osztálytánc is dukál -- kölcsönzése kisebb vagyon, nem beszélve a terembérletről, a meghívók áráról. Mindezzel nehéz azonosulni, nem ez kéne legyen a lényeg, mégis.
Mégis minden alkalommal meghatódva üldögél az ember, nézi, hogy diákjai most, most egyetlen pillanatra boldogok és szépek, és elhiszik, hogy a keringő andalító dallamával együtt lépkedve a felnőtt életbe kerengnek lassan.

Az, hogy a szalagavatóra tartó buszon akkorát zuhantam, mint egy ólajtó (mekkorát esik egy ólajtó?), csak azt mutatja,  hogy az ember -- szárnyak nélkül -- mennyire esendő. Egészen szó szerint.

2011. december 8., csütörtök

Székek Párizsban

A kedves költőtárs, Szlukovényi Kata hívta fel figyelmemet a Nemzeti Múzeum André Kertész kiállításához kapcsolódó Irodalmi Pályázatra. Nagyon kellemes pályázat, terjedelmi megkötésen kívül azt ír az ember, amit akar a szabadon választott Kertész-fotókhoz.
Sokáig böngésztem a képek között, aztán egyszercsak nyilvánvalóvá vált, melyik az a három kép. A három kép, ami egy ívre felsimult, és összeállt, mint egy triptichon. Ez is lett az alcíme: André Kertész triptichon. Az igazi címe pedig: A magány íve. A többi maradjon titok a szilveszteri eredményhirdetésig.
Azért a harmadik vers ihlető képe álljon itt mindenki örömére (Az Interneten találtam, és remélem, nem számít lopásnak, hogy itt is megtekinthető...):



Azt viszont elárulom, hogy mekkora öröm volt ezekhez a képekhez írni. Lehet, hogy azért is, mert Kertész fekete-fehér képei nosztalgiát ébresztenek bennem, hiszen amikor kisgyerek voltam, ritkaságszámba ment a színes fotó. Másfelől a fekete-fehér és árnyalatai a valóságban nem létező tisztaságot, egyértelműséget idézik. Ami végtelenül megnyugtató.

(Képekhez írni amúgy is nagy élmény, legutóbb a Műcsarnok Bizottság Kiállításában lévő négy festményhez írtam verseket.)

Még idemásolom a Credo-est linkjét, bár néhány fotó soha  nem tudja igazán visszaadni egy alkalom hangulatát. Kivéve persze, ha André Kertész a fotós.

http://www.evangelikus.hu/aktualis/credo-est-az-eszaki-evangelikus-egyhazkerulet-puspoeki-hivatalanak-kapolnajaban

2011. december 6., kedd

Inség-szikla

Alakulhatnak úgy a dolgok, hogy az ember, annak ellenére, hogy nem vonzódik a kutyákhoz, mégis egy számára ismeretlen, nagytestű, fiatal, fekete kutyával focizik, aki apró, kék labdáját reménykedve ejti a lába elé. Mindezt egy vadszőlőindákkal beszőtt falú, idegen ház kertjében, miközben fia hegedűjét, amiről letört az ében, magához öleli, és reméli, egyszer csak meghallják hangos hahó, hahó kiáltásait.
Úgy is alakulhat, hogy a kutya bánatára el kell indulnia, és az értékes hangszert, mely édesapjáé volt gyerekkorában, az idegen ház teraszán lévő asztalra helyezi egy dióval rakott kosár takarásába, és bízik benne, hogy a hangszerkészítő lel rá előbb, nem pedig egy alkalmi tolvaj, miután a kedves és játékoskedvű eb őt is beengedi a kertbe.
Alakulhat úgy is, hogy az ember kedves ismerőse azért nem válaszol a levelére, mert váratlanul a szívambulanciára kerül, és ugyanezen a napon, bár kevésbé váratlanul, szeretett, öreg kutyája elpusztul.

Az, hogy a jól sikerült Credo-lapszámbemutató és felolvasás után -- ahol csupa olyan emberrel ismerkedik meg, akivel szívesen eltöltene néhány hetet egy lakatlan szigeten, békében elmélkedve a világ folyásáról és Isten dolgairól -- pompás bundáskenyér-vacsorát költ el, narancsos teát iszik, és örvendezik három gyereke jó étvágya láttán, nos, mindez nem változtat azon, hogy a Gellért-hegy alatt az Ínség-szikla száraz, és azon sem, hogy az ígérkező szűk esztendő mekkora baj, ha üresek a csűrök.

2011. december 5., hétfő

Lúzer

Lúzer. Megszerettem ezt a jövevényszót, annyira jól fejezi ki a hangalakja, milyen is az, aki nem visz magával ernyőt, amikor hónapok után végre először esik, akinek kintmarad a táskája, amikor a busz becsukja az ajtót, és aki képtelen védekezni bármiféle váratlan gonosz és piszkálódó szóval szemben.

Pedig örültem az esőnek, és még csak nem is bántam, hogy elázik a hajam. De nyomasztott annyi más, és a tegnap este megnézett Lars von Trier film, a Melankólia sem egy Hollywoodi történet. De nagyon jó. A szerző mindent elpusztító bolygómetaforája persze nyilván nem az apokalipszisről szól elsősorban, de annak sem utolsó. Igazi dán film, mint az Ádám almái vagy a Babette lakomája.
Ha megnéz az ember egy dán filmet, valahogy világossá válik, hogy Shakespeare miért egy dán királyfiról írt.
A couleur locale elképesztő. Hamlet, Ádám vagy Claire lelkiállapotában valószínűleg komoly szerepe van a dániai fényviszonyoknak.

Hogy a lúzerek végül zseniálisnak bizonyulnak-e egy másik színtéren, mint ahol csetlenek-botlanak? Woody Allen ezzel biztat minket. Szerinte lehet vakon filmet rendezni, és miért ne hinnénk neki?

2011. december 4., vasárnap

Mi mindentől félünk

Minden inog.
Foszló falak, málladozó oszlopok, elcsúszkáló tengelyek. A rémült világ jeges korlátok után kapkod, düledező, szúette kerítéseknek támaszkodik. Semmibe vesznek a jól bejárt utak, düledeznek a szilárd és erős épületek.
A stabilnak és  öröknek hitt intézmények szemfényvesztő pompája oda.
Kapaszkodnánk, mint rémült kismajom a szőranyába, az újszülött reflex egy életen át működik.
Van is hova, csak az ész, a nagyokos, a szigorú szülő elgyávít, nem enged empíria nélkül sehová.
Kivel barátkozol, kisfiam? Nem láttam soha, nem hallottam soha, hogy engednélek el vele? Maradj nyugton szépen, jó neked itt, bízz a gravitációban.

Bizalomerősítő gyakorlatnak kezdetben az is megteszi, ha megpróbálunk beszélni a láthatatlanhoz, és közben nem gondoljuk azt, hogy megbolondultunk. Megmondhatjuk neki, nem hisszük el, hogy van. Hogy mi mindentől félünk. Mi mindenért haragszunk. Mennyi mindent nem értünk.

Aztán, ha van koszorúnk, meggyújthatjuk rajta a második gyertyát.

2011. december 1., csütörtök

Köd, kamra

Micsoda ködben tétovázó nap. Az aggodalom, hogy valahogy elveszíti az ember nem csak éleslátását, de azokat is, akiket szeret. Mintha a nyirkos pamacsokban végleg feloldódhatna minden és mindenki, a biztonságos kikötők.
Szorongást leküzdeni Candide konklúziója ideális eszmény: Műveljük kertjeinket! Vagy rég nem látott barátnőnk segítségével tegyük rendbe a kamrát. A ködből, a pókhálók fogságából menekülni kell.
Hogy a mindent megrágó molyoktól megszabadulni mekkora szükségünk, hogy a rend öröm, csak akkor derül ki, mikor helyre kerül só, liszt, eperlekvár.
Milyen egyszerű lenne, ha a rendbetett kamra makettje lehetne a nagyobb rendnek. De annyi kamra üres, hogy már kamrákról írni is arcpirító.
Ma viszem a cipőket Zsámbékra. Legalább száz pár összegyűlt. Csak minél hamarabb eljusson oda, ahol akkora szükség van rájuk.
Azért az is öröm, mekkora öröm, amikor a ködben fürkésző tekintet megpillant végre egy piros, egy zöld és egy kék dzsekit, amiket úgy hátrahúz a jól megrakott iskolatáska.

2011. november 30., szerda

Jézus metaforái és a csillagok

Ma vettem át a Luther Kiadóban a Credo tiszteletpéldányokat. Ha valaki nem ismerné: a Credo egy evangélikus folyóirat. Versekkel, teológiai, képzőművészeti, zenei tanulmányokkal, könyvajánlókkal.
Már alig várom, hogy este legyen, vagyis az este véget érjen, és végig tudjam olvasni Kövecses Zoltán írását, amibe a 6-os villamoson kezdtem bele. Kognitív nyelvészeti szempontból vizsgálja Jézus jól ismert  metaforáit (a metaforát itt a példázatokra is kiterjesztve). A magvetőt, a szőlősgazdát. Eljutva az áldozati bárány képéig arra keresi a választ: Miért kellett Jézusnak meghalnia?
Méltó párja lesz az esti olvasnivalók között Vonnegut Bajnokok reggelijének, amibe tegnap este kezdtem bele mohón, miután hazaértem a Marczibányi térről, ahol Vonnegut Emlékest volt a Momentán társulat, valamint a Maecenas Kiadó vezetője, a Vonnegut-fordító Szántó György Tibor és Borbás Mária, a szerző talán legismertebb magyar fordítója közreműködésével. Pompás este volt.
A könyv első oldalán kedves kriksz-kraksz csillagok.
Az, hogy a Vonnegut által annyira kedvelt motívum, amit ő egyszerűen csak segglyuknak nevez, valójában csillag, azt hiszem, nem más, mint szokásos tréfáinak egyike.
A fölnőtteknek kalap, a gyerekeknek óriáskígyó, amelyik lenyelt egy elfántot. Tudjuk, hogy megy ez.

2011. november 28., hétfő

Látni a didergőket

A csigaházakról akartam még. A csigaház, a látszólagos rokonság ellenére sem elefántcsonttorony. De a bokrok alján vagy a vízparton heverő apró mészváz, mely jó búvóhelynek tűnik, roppant törékeny.
Az onnan kitekintő remete perspektívája sem olyan elegáns. Alulnézetből jól látni a viharos szélben földig hajló fűszálakat, a csigaház nélkül didergőket, a mindent elsodró hullámokat, a közönyös talpakat.
Látni és érezni, ahogy a vacogás úrrá lesz a tájon.
Mikor lesz ez a táj szelíd? Mikor simul el a part homokja? A várakozás elviselhetetlen, ha csonttá fagytak a kezek, a lábak, a lelkek.
Vagy mégsem? Nagymamám az óvóhelyen szült és szoptatott. Honnan volt ereje reménykedni? Belekapaszkodott a láthatatlanba, és az megtartotta őt.

Advent

Cinkék, napsütötte délelőtt.
Egy kövér macska a rózsabokor előtt. Meglehetősen különös pózban, mintha karosszékben ücsörögne ráérős nagypapa.
Advent van, ami régen akkora várakozással töltött el, de most csömör vesz erőt rajtam, ha a zsúfoltság eszembe jut. Csigaházba kéne bújni.
Megyek is.
A hírek elérnek így is.