Minden inog.
Foszló falak, málladozó oszlopok, elcsúszkáló tengelyek. A rémült világ jeges korlátok után kapkod, düledező, szúette kerítéseknek támaszkodik. Semmibe vesznek a jól bejárt utak, düledeznek a szilárd és erős épületek.
A stabilnak és öröknek hitt intézmények szemfényvesztő pompája oda.
Kapaszkodnánk, mint rémült kismajom a szőranyába, az újszülött reflex egy életen át működik.
Van is hova, csak az ész, a nagyokos, a szigorú szülő elgyávít, nem enged empíria nélkül sehová.
Kivel barátkozol, kisfiam? Nem láttam soha, nem hallottam soha, hogy engednélek el vele? Maradj nyugton szépen, jó neked itt, bízz a gravitációban.
Bizalomerősítő gyakorlatnak kezdetben az is megteszi, ha megpróbálunk beszélni a láthatatlanhoz, és közben nem gondoljuk azt, hogy megbolondultunk. Megmondhatjuk neki, nem hisszük el, hogy van. Hogy mi mindentől félünk. Mi mindenért haragszunk. Mennyi mindent nem értünk.
Aztán, ha van koszorúnk, meggyújthatjuk rajta a második gyertyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése