Mindig azon a hintán szerettem volna lengeni, ott fönt a magasban. Meg pörögni a kupolából leengedett gyönyörű kék szalagon, átsuhanni a porond fölött könnyedén, elkapni a másik kezet, tudni, hogy megtart biztosan, a bokámnál fogva, a karomnál fogva, akárhogyan.
Cirkuszosnak állni, nem letáborozni, és lepányvázni a mindennapok megtartó köteleivel a kimért időt -- hányszor kívántam ezt.
Csak egyetlen szállal kötődni, nem a földhöz, az éghez.
Csak a megfoghatatlan lebbenés, egy csillanás a sötétben.
Minden fölösleges, ami nehezék.
Pányva helyett bár tartana minket a biztos a pókfonál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése