Még nem volt ilyen. Hogy szépen előszedtem a képeket, előtte pedig leültem és átgondoltam, hogy te jó ég, mi minden történt ebben a szépséges ötvenedik évben. Most is csak azért, mert a karácsonyi készülődésben egyszer csak annyira elfáradtam, már reggel, ébredés után, hogy csak ültem, ültem, ültem, és el sem tudtam képzelni, hogy honnan vegyek erőt a felálláshoz.
És akkor áthussant rajtam az év.
A tavasz, amikor kifestettük és átrendeztük a kissé lepukkant konyhát, aztán jöttek az ácsok, hogy a falat védő tető elkészüljön. Áprilisban Nagyváradra és Kolozsvárra utaztam vonattal - és milyen kedves ismerősökre tettem szert.
És a nyár, Kenézlő és még mindig a tavasz, az Arany-emlékév az OSZK-ban, Költészet napja Tomaji Attilával, aztán az Ördögkatlan Sinha Róberttel, a villányi pincekapuk, a nagy mázolás, amikor kékek lettek az ajtók, augusztusban pedig megérkezett Pemete, a szürke kismacska.
És a télbe érő ősz, a sok szárított gyógynövény, az út Duinóba, az 50. születésnapom és Lator László 90. születésnapja, a váratlan müncheni utazás, a kedves olvasók, a megjelent könyvek...
...az advent, a kobold érkezése, mézeskalács, karácsony.
Hű. És ez csak töredék, ahogy mindig minden az.
Hirtelen megteltem örömmel és hálával mindezekért. Mindazokért, akikkel együtt telt ez az év, a családomért, a barátaimért, a szakmai társakért.
Hogy voltak kemény és szomorú és szürke napok is? Hát persze. És lesznek is. De azokról a napokról nem készül fénykép.
