Április negyedike olyan dátum, amit azoknak, akik akkor voltak gyerekek, amikor én, a fejébe vertek. Már óvodás korunkban. Történelmi jelentőségét egész gyerekkoromban nyilván nem láttam át, de azt igen, hogy ez egy olyan nap, amikor véget ért a háború. Ami borzalmas.
Hogy borzalmas, azt nem az iskolában tanultam, azt a nagyszüleim mesélték újra és újra, egyre újabb részletekkel bővítve az évek alatt a fővárosban átélt ostrom, a bombázás, az éhezés, az óvóhelyen átélt hónapok történetét.
Ősszel, amikor majd Krakkóban leszek, többek közt erről fogok írni. A Gombosdoboz című regényt lassan három éve tervezgetem, egy-egy részletét már megírtam. De a Nagyapámról, az egyik legfontosabb gombról szólót még nem. Persze nem egy történet szól majd róla, az orvosról, aki gyerekkora óta gyógyítani készült, és akit orvostanhallgatóként ért a háború. Binzberger Györgynek hívták még akkor, és ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait ezzel a gyanús - egyébként elzász-lotaringiai - névvel, először azt kellett bebizonyítania, hogy nem zsidó. A háború után pedig azt, hogy nem német.
Pedig amikor a németek különvonatokkal akarták Németországba szállítani az orvostanhallgatókat az ostrom előtt, hogy az intelligenciát kimenekítsék az országból, huszonkétéves nagyapám úgy döntött, beoltja magát, hogy ne tudják magukkal vinni. Nem akarta a náci Németországot szolgálni. Előtte azonban elvette a nagymamát feleségül. Ha mégis, ha valamiképp mégis viszik, együtt legyenek, ne szakítsa el őket egymástól a beláthatatlan káosz, a háború. A baktériumfehérjéből készült Pyrago-vakcinától napokig magas lázzal, életveszélyes állapotban feküdt, de túlélte. És Budapesten maradt, hogy aztán a Horváth Mihály tér - akkor még Mária Terézia tér - egyik sarkán lévő Vöröskeresztes állomáson kötözze a sebesülteket. A nagyival együtt, persze.
A gombosdobozban elég sok a fehér gomb, orvosi köpenygombok, fehér inggombok elképesztő mennyiségben és persze néhány komoly, fekete férfikabátra való.
