2017. május 17., szerda

MÁJUSI ÉGBOLT

                                                                                             ÚJSZÜLÖTTEK

                                                                                                      Fényévek fénye
                                                                                                      arcukon. Megpihen
                                                                                                      az elfutó idő.
                                                                                                      
                                                                                                      (Közelkép, 1998)

   Van egy bokor rózsa a kertemben, amelyik tudja az időt. Pontosabban csak egyetlen időpontot ismer, a május közepét. És ez nagyon kedves tőle, mert pontosan május közepén történt meg velem a legfontosabb dolgok egyike. Méghozzá huszonegy évvel ezelőtt, május 18-án. Az új időszámítás. Igen fényes nap volt, felhőtlen nap, az időjárás is kedvező, olyan nap, amikor valóban napvilágra jön, aki aznap születik. Méghozzá a nap kellős közepén, fél egy tájékán. Tíz perc ide vagy oda, két csöpp gyerek, 9/10-es apgar, fény, fény, fény.


Nem szoktam írni erről, verset is csak egyetlenegyet írtam róla, bár sokan és sokszor kérdezték, hogy miért nem írok a gyerekeknek, a gyerekekről, de csak később tudtam, korábban nem ment, fel sem merült, ez mélyebben van a szavaknál. Csak amikor már nem voltak olyan közel. Azt, hogy távolodnak, az első pillanatban tudtam, amikor végre kezembe adták az elsőt. Nem azonnal, mert a klinika az klinika, vigyázó szigorral veszi körbe az újszülötteket. Ott születtek, ahol az édesapjuk, és ott, ahol egyszer régen az édesanyám is. Azon az első estén, ahogy néztem azt a pólyába bugyolált kicsit, akivel néhány órával korábban még közös volt a vérkeringésem, és akinek a csuklója nem volt vastagabb, mint a hüvelykujjam, tudtam, hogy akkor most elkezdődött, elkezdődött a távolodásunk. És hogy egyszer majd egészen messze kerülünk, és hogy ezt soha nem szabad elfelejtenem. A második fázott még kint, csak később, másnap reggel engedték oda hozzám. Aztán, ahogy elkezdődtek a kórházi napok, és reggel menetrendszerűen megérkezett a fehérre mázolt kerekes kocsi a fakkokba sorolt, nyiszorgó kenyérkékkel a szobába, ahol legalább nap közben együtt lehettünk, én kettőt kaptam. Két becsomagolt baba feküdt a lepedőmön. Az ajándékok.


A rózsák akkor kerültek a kertbe, amikor ideköltöztünk. Három bokor. Rózsaszín, sárga, piros. Három gyerekünknek szántuk őket. A rózsaszín tudja az idők járását. És még  nem fordult elő, hogy május 18-án ne virágzott volna. Azért különös ez, mert épp ez az elsőn nyíló az elsőszülötté, hát ki tudta ezt, amikor elültettük?


Aztán ontja egész nyáron a virágokat, és persze utána sorban a sárga és a piros is, nagyon derekas bokrok lettek. Most is tele vannak bimbóval. És tüskével is, még jó, ez a dolgok rendje.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp az események kezdete után huszonegy évvel írok minderről. Hát csak azért, mert huszonegy év igazi határkő, nem olyan, mint a jogi tizennyolc, a huszonegy mégiscsak háromszor hét, azóta mindannyiunk háromszor cserélte a sejtjeit is már. Huszonegy évesen az ember tényleg felnőtt, huszonegy év alatt megtanul járni-kelni a világban. Huszonegy év alatt az ember megtanulja, hogy semmi nem állandó. És azt is, hogy ez nem baj. Hogy minden elmúlás után következik valami.


Hálás vagyok ezért a huszonegy évért. Minden bajával, örömével. Köszönöm.
Hogy kinek? Hát csak úgy egyáltalán. Mindenkinek, akinek köszönhető.
És kívánom, hogy ennél a májusi égboltnál felhősebb napja, ha lehet egyikünknek se legyen.

2017. május 3., szerda

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT

   Nem akarok semmi olyasmit írni, ami publicisztika-szerű. Nem hiszem, hogy az összes magát írástudónak gondoló lénynek azonnal reagálnia kell mindarra, ami nap mint nap esik a világban. Mert az borzalmas, szétszedi mindenki eszét, lelkét. De melyik korban nem volt ez így? És nem a lapító hallgatás, ami a reflexió-kényszerrel szemben áll. A figyelem, a rögzítés, az ellenszegülés mind méltó feladatok. Csak a mindenhez-értés, a mindent-tisztán-látás pökhendisége, a magamutogató okoskodás annyira könnyű csapda, és annyian esnek bele.
   Most mégis írok, talán nem is az író ír most, hanem a tanár, mert nem érti, hogy miféle regresszió zajlik, miért kell rombolni mindazt, amit már sikerült - korántsem tökéletes minőségben, korántsem gördülékeny működéssel - valamennyire kialakítani. A részképesség-zavarokkal küzdő, a sajátos nevelési igényű tanulók kárára javasolt törvény-tervezetre gondolok. Mely szerint 2018 augusztus 31. után ne lehessen ezeket a diákokat felmenteni egyes tantárgyak osztályzása alól.
Miért? Kinek jó ez? Kinek segít?
Számos diákom küzdött hasonló tanulási nehézséggel. Többségük rendelkezett egy sereg más remek képességgel, kreativitással. Az, hogy nem "gyépés"-nek lettek kezelve, az, hogy nem kellett külön osztályba járniuk, mint az én gyerekkoromban a hasonló, gyakorlatilag fogyatékosnak tekintett gyerekeknek, hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen érettségizzenek és megtalálják az érdeklődésüknek, habitusuknak megfelelő szakmát.
Nem tudom belátni, ennek a tervezett intézkedésnek az értelmét.
Tudom, hogy Nepálban közoktatás sincsen, de nem szeretném hinni, hogy ezekhez a viszonyítási alapokhoz képest kellene nyugodtnak maradnunk.
Az országban folyamatosan megfigyelhető visszafejlődést nehéz jó szemmel néznie egy tanárnak. Nem csak az intézményrendszer leépülésére gondolok, hanem arra is, hogy hogyan fejlődik vissza egy, a konszenzust, a szakmaiságot épp csak tanuló társadalomban a döntéshozatal a dzsungel-törvények szintjére. Ahol az erősebb győz. 
Az erősebb az, aki nagyobb, akinek több pénze van, aki hatalmon van, aki Sir Kan. 



De a civilizáció már annyiszor túljutott a dzsungelen. Hosszú távon már annyiszor igazolódott, hogy az erőfitogtatás - gyengeség.
Ahogy az is, hogy a dzsungelben élnek Akelák és Bagirák is. A dzsungel archetípusai közt vannak más erőket demonstráló lények is. Megbízhatóak. 
  

Tanítottam egy fiút. Diszlexiás volt. Nem tudott elolvasni egy tízsoros bekezdésnél hosszabb szöveget. Kedveltem, bár nem volt könnyű eset, és pusztán a jelenlétemmel, azzal, hogy irodalmat tanítok neki, én is frusztráltam őt. Természetesen nem írhatom ide a nevét. Nincs semmilyen felhatalmazásom. De ha olvasná ezt a néhány szomorú sort, arra kérném, szóljon az édesapjának. Hogy mondja el neki, mennyire rossz megalázottnak lenni egy iskolában valamiért, amire a legjobb szándékai ellenére képtelen egy gyerek. Miközben okos, jó humorú, kedves lélek.  Ha olvasná, azt kérném tőle, segítsen, ha módjában áll. Segítsen annak a több tízezer gyereknek, akinek a jövője múlhat azon, hogy ezt a törvényt megszavazzák-e.
Köszönöm.