MÁJUSI ÉGBOLT

                                                                                             ÚJSZÜLÖTTEK

                                                                                                      Fényévek fénye
                                                                                                      arcukon. Megpihen
                                                                                                      az elfutó idő.
                                                                                                      
                                                                                                      (Közelkép, 1998)

   Van egy bokor rózsa a kertemben, amelyik tudja az időt. Pontosabban csak egyetlen időpontot ismer, a május közepét. És ez nagyon kedves tőle, mert pontosan május közepén történt meg velem a legfontosabb dolgok egyike. Méghozzá huszonegy évvel ezelőtt, május 18-án. Az új időszámítás. Igen fényes nap volt, felhőtlen nap, az időjárás is kedvező, olyan nap, amikor valóban napvilágra jön, aki aznap születik. Méghozzá a nap kellős közepén, fél egy tájékán. Tíz perc ide vagy oda, két csöpp gyerek, 9/10-es apgar, fény, fény, fény.

Nem szoktam írni erről, verset is csak egyetlenegyet írtam róla, bár sokan és sokszor kérdezték, hogy miért nem írok a gyerekeknek, a gyerekekről, de csak később tudtam, korábban nem ment, fel sem merült, ez mélyebben van a szavaknál. Csak amikor már nem voltak olyan közel. Azt, hogy távolodnak, az első pillanatban tudtam, amikor végre kezembe adták az elsőt. Nem azonnal, mert a klinika az klinika, vigyázó szigorral veszi körbe az újszülötteket. Ott születtek, ahol az édesapjuk, és ott, ahol egyszer régen az édesanyám is. Azon az első estén, ahogy néztem azt a pólyába bugyolált kicsit, akivel néhány órával korábban még közös volt a vérkeringésem, és akinek a csuklója nem volt vastagabb, mint a hüvelykujjam, tudtam, hogy akkor most elkezdődött, elkezdődött a távolodásunk. És hogy egyszer majd egészen messze kerülünk, és hogy ezt soha nem szabad elfelejtenem. A második fázott még kint, csak később, másnap reggel engedték oda hozzám. Aztán, ahogy elkezdődtek a kórházi napok, és reggel menetrendszerűen megérkezett a fehérre mázolt kerekes kocsi a fakkokba sorolt, nyiszorgó kenyérkékkel a szobába, ahol legalább nap közben együtt lehettünk, én kettőt kaptam. Két becsomagolt baba feküdt a lepedőmön. Az ajándékok.

A rózsák akkor kerültek a kertbe, amikor ideköltöztünk. Három bokor. Rózsaszín, sárga, piros. Három gyerekünknek szántuk őket. A rózsaszín tudja az idők járását. És még  nem fordult elő, hogy május 18-án ne virágzott volna. Azért különös ez, mert épp ez az elsőn nyíló az elsőszülötté, hát ki tudta ezt, amikor elültettük?

Aztán ontja egész nyáron a virágokat, és persze utána sorban a sárga és a piros is, nagyon derekas bokrok lettek. Most is tele vannak bimbóval. És tüskével is, még jó, ez a dolgok rendje.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp az események kezdete után huszonegy évvel írok minderről. Hát csak azért, mert huszonegy év igazi határkő, nem olyan, mint a jogi tizennyolc, a huszonegy mégiscsak háromszor hét, azóta mindannyiunk háromszor cserélte a sejtjeit is már. Huszonegy évesen az ember tényleg felnőtt, huszonegy év alatt megtanul járni-kelni a világban. Huszonegy év alatt az ember megtanulja, hogy semmi nem állandó. És azt is, hogy ez nem baj. Hogy minden elmúlás után következik valami.

Hálás vagyok ezért a huszonegy évért. Minden bajával, örömével. Köszönöm.
Hogy kinek? Hát csak úgy egyáltalán. Mindenkinek, akinek köszönhető.
És kívánom, hogy ennél a májusi égboltnál felhősebb napja, ha lehet egyikünknek se legyen.