CSENDÉLET 1. - Kenézlő örömei

  A Zemplén tövében, Bodrogzugban fekszik Kenézlő, ahová kedves meghívást kaptam egy hétre. Alkonyatkor érkeztem. Amikor elhagytam Apróhomokot és a Rózsás-tanyát, már tudtam, hogy mindjárt odaérek. A határban két őz bóklászott békésen, a falu csendes volt már, csak a molnárfecskék cikáztak. Mire a házhoz értem, Irénke kinyitotta nekem a kaput, aztán tálalta a húslevest és a töltött paprikát. Soha nem látott még, de úgy várt, mint egy közeli családtagot.

    A háztető

Másnap nagyot sétáltunk. Irénke megmutatta a legfontosabb látnivalókat, maga olvasta fel nekem Tompa Mihály Két íjász című mondafeldolgozásának részletét a faluház homlokzatáról, elmentünk a temetőbe és a boltba - minden kis falu boltjának kínálata és árai figyelemre méltók és alázatra intenek -, aztán a régi tanító háza előtti eperfáról belakmároztunk. 

 A falu legrégebbi temploma görög katolikus, parókiája 1793 óta létezik, magyar és rutén származású hívek számára alapították.
A homlokzatfreskót az utca felől hatalmasra nőtt fenyőfák takarják, a kőkerítés peremén billegve sikerült a kapuzat fölötti ikont megörökítenem.

A református templom tornya. 

Kenézlőn a reformált  gyülekezet vette használatba a mára már lebontott középkori templomot, majd 1699-ben fatemplomot építtetett. A kőtemplom 1813-ban készült el. 

A kertben mélylila mályva virít.

 Az 1933-ban épült katolikus templom pártfogója Szent Mihály arkangyal.
Lenyűgözött a homlokzat szoknyaszerű sziluettje a két barokk-emlékezetű hatalmas csigavonallal.

De Kenézlőn nem a három templom idézte meg számomra legerősebben a mindenek fölött álló egyetemes békességet. Hanem a tyúkok - mint bárhol, ahol meghallom vagy meglátom őket. A tyúkok csipegetnek, a kakas kukorékol, teszi mind a dolgát, tökéletesen függetlenül a hatalmi viszonyoktól, a szegénységtől, a fájdalmaktól. Persze mindaddig, míg le nem vágják. De addig - ahogy a költő ír, a macska miákol - a tyúk kapirgál, nem néz másra, csak a napi betevőre, melegre, fényre, egészen szerzetes-szerű lények a tyúkok. 

 Pedig Irénke történeteiből, amiket a héten mesélt, egy komplett szociográfiát lehetne megírni. És nem lenne nagyon vidám. Az az erő, ami az itt élőket mindennap megtartja, felkelti időben, kiküldi krumplit kapálni, tyúkot etetni, nem tudom, hol tanulható.

És nem csak a tyúkok együgyű életöröme lecke. Találkoztam egy beteg asszonnyal, az anyja megjárta és túlélte a gulágot, férjét épp a héten vitték be a mentők az intenzív osztályra, de olyan kedvességgel ajándékozott nekem egy hatalmas patisszont, és mutatta meg a hímzést, amivel elkészült - hát miféle nehézségek miatt nyavalygunk, miféle mesterséges bajokat generálunk -, csak dadog az ember és pironkodik. Persze az efféle elkényeztetett szociális érzékenység sem új a nap alatt - semmi, semmi új, Móricz, Tömörkény, József Attila, da capo al fine.                          

  

És néhány kép a bátor szólóállatokról. 

Például a kiskakas. Aki fogja magát és kirepül a csirkék közül. És a csirkék? Hát a csirkék csak nézik csodálattal a vitéz szabadságharcost, aki fütyül a kerítésre.

Vagy a fekete, világítószemű macska. 

Itt autentikus státuszban, nem ölbevaló kedvenc, a kukoricagórékban rengeteg az egér, a Tisza és a Bodrog közelsége miatt a patkány sem ritka. 

És egy művész.
A molnárfecske a G-re ült.



 És akik esetleg az észak-keleti kis falvakat szürkének és porosnak gondolják, nézzék meg jól, hogy milyenek a szarkalábak a kapor zöldes-sárga ernyőivel,

 meg a tarka rézvirágok a kerítések mellett.

 De ajánlhatom még ezt a frissen a konyhakertből szedett ehető csendéletet is, bár a húsleves ízét nem tudom elmesélni, és az uborkasalátáét sem,

csak azt, hogy a tyúkok mennyire örültek a maradék uborkának. 

Az egész hétért csak öröm és hála. Ez alatt a konyhaablak előtt ültem és írtam, és vártam, mint egy gyerek, hogy Irénke megkérdezze, nem szeretnék-e már ebédelni. Vagy vacsorázni. Ennél többet nehéz elképzelni.