ÚJRANYÍLÓ ÉS ÖRÖK ZÖLDEK

   Hogy a zöldről írjak, még Húsvét ünnepének előestéjén kezdett körvonalazódni, halvány, pasztell vonalakkal, amikor a "Legkedvesebb Szembeszomszéd" címet már régesrég elnyert legkedvesebb szembeszomszédék váratlanul beállítottak egy csokor turbolyával. Hogy akkor ők most jöttek az erdei sétáról, és gondolták, nekem is hoznak a frissen szedett, illatos növényből. Hát. Ilyen illatot. Még nem ettem turbolyát, de hála az internetnek, gyorsan kiművelődtem. Megtudtam például, hogy az ókori görögök a turbolyát baráti áldás gyanánt ajándékozták - ez stimmel, gondoltam -, aztán határozott terveket kovácsoltam arra vonatkozóan, hogy hogyan is válhatna részévé az illat az ünnepi vacsorának.

De a zöldhöz való viszonyról előbb. García Lorcával kezdődött. García Lorcát egy életkorilag meglepő pillanatban szerettem meg egyszer s mindenkorra. Pontosabban nem csak őt, és nem is a költészetét, hanem a költészetet magát, bár addig is sok verset olvastak fel nekem, és olvastam egyedül is, főleg Weörest, Pilinszkyt is, de ez a könyv valami egészen más erővel hatott. Valószínűleg egyáltalán nem jutott el hozzám teljes mélységében (vagy csak abban), tekintettel arra, hogy hét-nyolc éves lehettem. "Kicsi fa, kicsi fa, korhadt és zöld az ága..." A Két esti hold című kötet elmerített, és amikor jóval később elém került az Alvajáró románc, felismertem a régről ismerős, messzeúszó spanyolgitár-hangot.

Remélem, hogy lesz García Lorca-reneszánsz, a balladái mindenesetre most újra élnek. Tavaly nyáron a Frida Kahlo balladája című, a mexikói festőművész életét bemutató színielőadásba építve hallottam egy-egy darabját, épp úgy megborzongatott az ereje, mint először. Az újraborzongatás képessége nem minden szerzőnek adatik meg, még szerelemben is ritka, azt hiszem, ha egy írás képes erre, már csak a borzongás miatt is érdemes újraolvasni.

"Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

 Zöld szél. Zöldbe borult ágak."

                                Federico García Lorca: Alvajáró románc 

                                           (Nagy László fordítása)

(A képen a szépen áttelelt babérbokor-lányka, miután elfoglalta nyári szálláshelyét a teraszon.)

Aztán nekiláttam az ünnepnek. A baráti áldásból lett turbolyás tojássaláta, 

meg zöld mártás a sonkához, medvehagyma-virágokkal díszítve.

És hogy teljes legyen az ünnep, készült egy tárkonyos bárányleves is ebben a zöld mázas cseréptálban, amit egy költészet napi felolvasásból hazafelé tartva Csákberényben vásároltam a fazekasműhelyben. 

A zöld ereje a tavaszban ellenállhatatlan, nem tudom, van-e olyan életkor, amikor ne ragadna magával. Az élet ácsingózása, a rügyek kitörése a kemény kérgek alól olyan győzelmes, maga alá temeti, eltemeti a holt reménytelenséget. Én hiszem a feltámadást, a mi éghajlatunkon nehéz nem hinni, legalább akkor, amikor előbújnak a hagymások, és tele lesz színnel, szirommal, levéllel a korhadó, barna kert.

Az újranyíló zöldek hirtelen eltakarják a fenyőt és a borókát, amik a hosszú, sötét hónapokban is hősiesen fotoszintetizálnak, szűrik apró tűleveleikkel a mérgeket a levegőből. Hálátlan sors az örökzöldeké, érdemes leporolni néha az ágakat, ha sokáig nincs eső, én tavaly, amikor fenyőrügyet szedtem a köhögés elleni sziruphoz, meglepődtem, hogy ennyire poros lehet egy fenyő ága. 

Ez jutott eszembe, amikor a könyvfesztiválon megláttam Kleist kötetét. 

(Heinrich von Kleist: Próza, Kalligram, 2013.) 

A töméntelen új kiadvány mellett miért épp az övét? Nem tudom, de ráesett a választásom. És este az ágyban, amikor a jobbágyfelszabadításról írt gondolatait olvastam, arra gondoltam, ezt kellene óriásplakátokra nyomtatni, szórólapokon az emberek kezébe adni. Evergreen. Köz- és magánéleti szabadságkorlátozás ellen. Kár, hogy nem lehet szirupban beadni senkinek kanállal. Ezt így kell, keserűen, ahogy van. Különben nem használ.

"A szabadság minden korlátozásának szükségszerű következménye, hogy a korlátozott személy egyfajta kiskorúság állapotába kerül. Aki erőit nem használhatja, használatuk képességét is elveszíti, sőt, szellemi erők esetében még gyorsabban és biztosabban, mintha a korlátozás pusztán a testi erőkre vonatkozna. Ha mármost az ezen erőket gátló korlátok lehullanak: ebből vajon azonmód, mintegy varázspálca érintésére kipattan a célszerű felhasználásukat lehetővé tevő képesség is? Korántsem! Sokkal inkább az történik, hogy az ilyen korlátozás hosszú ideje alatt az illető annyira visszaesik, hogy erre irányuló képességét teljességgel elveszíti, s a kényszer megszűnte sokkal boldogtalanabbá teszi, mint maga a kényszer. Kezdetben a jobbágy is kétségtelenül visszahőköl majd, ha, mint eddig, a szükségben nem talál támogatásra uránál, és a szolgálatoktól megszabadulván azt az időt, amelyet mindeddig robottal töltött, most kenyere megkeresésére kell fordítania. Röviden, ha valakit, akinek bizonyos erői használata olyan sokáig tiltva volt, ismét felhatalmaznak azok szabad használatára, akkor annak először azt kell megtanulnia, hogyan használhatja ki ezt a szabadságot, amiként egy vakon születettnek is, ha az orvos jótékony beavatkozása révén visszanyeri látását, fokozatosan kell látni megtanulnia."

Részlet Heinrich von Kleist (1777-1811) A jobbágyi viszonyok megszűntetéséről című írásából

                                                                                       (Forgách András fordítása)

LILA

   Még zöldcsütörtök van, a nagyhét napjai közül ennek a legreménytelibb a neve. Gyerekkoromban ilyenkor spenótot ettünk tükörtojással. Az utolsó vacsora napján. Háromnapos gyászt jelent ez a keresztény hagyományban, így a harangok elhallgatását is. A csend három napja. Hogy hogy lehet a gyász a reményteli, talán nem kíván magyarázatot. Halál nélkül nincs újjászületés. Pont. 

   Minden héten kétszer megyek Biatorbágyra, értelem szerint így aztán kétszer jövök is, és hazafelé a városka határában a mezőn már jó három hete minden alkalommal meglátom a juhászt. Pontosabban nem is őt, hanem a kisbárányokat, akikkel kijön a friss fűre. Hétköznapi rohangálás közben kisbárányokat megpillantani nagy öröm és kivételes. Ma hazafelé megálltam, hogy megnézhessem őket közelebbről. A juhász a fűben hevert, pont úgy nézett ki, mint egy juhász. Szakállas, ruhája időtlen és meghatározhatatlan, botja van, és két kiskutyája. Egy fekete és egy fehér, nem nagyobbak a kisbárányoknál, csak kutyák, így a habitusuk is feltűnően különböző. Érkezésemre azonnal hozzámrohantak, vad ugrálással ijesztgettek és csaholással jelezték a juhásznak a bárányokra személyemben leselkedő veszélyt. A juhász egyetlen mordulással megfékezte őket, aztán egy másikkal az út felé bóklászó bárányokat térítette vissza a legelőre. A juhászok nem bőbeszédűek, rövid találkozónk alatt azonban megtudtam, hogy születtek mostanában kiskecskék is. Búcsút vettünk. Jólesett ez az időn kívüli standard jelenés, a mindentől független működés. Egy juhász hat kisbáránnyal és két kiskutyával megnyugtatóan egyetemes.

Hasonló érzést váltott ki belőlem Marilynne Robinson Lila (Magvető, 2016) című regénye is. 

Vártam már, hogy elolvassam, az ágy melletti kupacban várta a sorát, mióta megjelent tavaly magyarul Mesterházi Mónika fordításában. De még annyian vártak, Pamuk és Ulickaja, meg a napi ez meg az, cikkek, lapok, véleményt váró kéziratok. Aztán eljött a nagy hármas ideje, ezt csak most mondom, de tényleg így alakult. A legrégebbi adóssággal kezdtem, még megjelenésekor kaptam ajándékba kedves barátnőmtől. Azt, hogy Orhan Pamuk Hó című műve alapvetés, akkor is tudtam, de annyira mélyen voltam, hogy abbahagytam, húzott még lejjebb, nem ment. De maradt a kupacban, és most eljött az ideje. Az édesanyja temetésére hazalátogató költő, Ka története abbahagyhatatlan. Egy török író Kafka-parafrázisa. Egészen különös a bezártság-élmény alakulása a könyvben. Ka, akárcsak A kastély Kája, koncentrikus körei közepén ül magában, minden kapcsolódási kísérlet ellenére végképp egyedül - és nem menekül a hóval elzárt városból, a hagyományoktól, a gyökerektől, az ideáloktól és végül önmagától sem, és miközben a hatalmas példázat elvont síkjait bebolyongjuk vele, lassacskán azt is megértjük, mi történik velünk és körülöttünk a valóságban. Éppen most. Európában és Ázsiában.

Aztán következett Ulickaja, a Jákob lajtorjája. A Daniel Stein, tolmács óta elköteleződtem. Nem olvastam Ulickaja minden sorát, és nem állítom azt sem, hogy néha nem érzem úgy, hogy van, ami már sok, túlírt és túlmagyarázott, de mégis. Mégis megnyugtat a hangja, valahogy úgy hat rám, mint a biztonságot nyújtó okos, kicsit zilált hajú nagynénik, akiknek ugyan vannak apróbb bosszantó szokásaik, de mégis árad belőlük a megbízhatóság, valamiféle örökbéke bármilyen körülmények között. De hát erről szól Ulickaja minden írása. Hogy fenekestül felfordulhat a világ száz év alatt akár többször is, nem kér engedélyt, csak hányja-veti magát, ide-oda az emberiséget, de akkor is maradnak helyek, ahol lehet inni egy kávét, ahol rá lehet csodálkozni egy tájra, egy szeretett arcra, hogy lehet élni egyáltalán. A fájdalmak életjelek, a kapcsolódások pedig tértől és időtől függetlenül tartósak vagy szakadnak el. A regény párhuzamos történetei egymásba fonódva példázzák, hogy nincs új a nap alatt, díszletek, jelmezek változnak, míg végül eltűnnek, de a lényeg díszletek és jelmezek nélkül, testetlenül is megmarad - ahogy a Jákob lajtorjája utolsó darabját megtekintő díszlettervező főhősnő, Nora maga is ráébred erre. 

"A nagy hármas" harmadik kötete a Lila. Hálát adok az égnek, hogy ismerhetem Mesterházi Mónikát, különben nem biztos, hogy hallok a könyvről, szerényen elbújt a tavalyi feltűnő kínálatban. És egyáltalán a folyamatosan áradó könyvtengerben, amiből olyan nehéz mindent elolvasni, ami arra érdemes. Ha egész nap olvasnék, akkor sem érném utol magam. Azért is hála, hogy lefordította ezt a lenyűgöző szöveget. Szeretem a tudatfolyam-regényeket, a fejemben is van egy állandóan, a végtelen monológ mindannyiunk meghitt terepe. Az, hogy költő a fordító, nyilván jót tesz a szövegnek, ennek a szövegnek feltétlenül, hiszen a Lila főszereplője, akinek a perspektívája igazán nem irigylésre méltó, minden tanulatlansága ellenére finom lélek, árnyalatai azonban tekintettel sajátos életkörülményeire, szintén sajátosak. Minimál-szereplős ez a könyv, a két főhős nem is találkozhatna kisebb valószínűséggel, de hát a valóság is tele van meglepetéssel, pedig hányszor érezzük azt, hogy előre látjuk, belátjuk mi is történhet még velünk. És nem. Lila Dahl, aki vezetéknevét egy tévedésnek, keresztnevét pedig egy hirtelen jött ötletnek köszönheti, társadalmon kívüli vándor-munkások laza csapatában nő fel. Vér szerinti családjából ellopják, Doll, a csavargónő, aki felneveli, az egyetlen, akitől gondoskodást és figyelmet kap. Már amennyire ez a teljesen elvadult körülmények között lehetséges. Élete egy pontján aztán végképp magára marad, vándorol, alkalmi munkákból él minden háttér-egzisztencia, konkrétan otthon nélkül, míg rá nem talál Gilead (!) város határában az élete vége felé járó Ames tiszteletes. A kettejük közt kibontakozó kapcsolatot, párbeszédeiket, levelezésüket, a bizalom csigalassúsággal és óvatosan kibontakozó csíráját erős gravitációjú szöveg mutatja be, nehéz elszakadni tőle, és nem feledhető.

Kedvenc mondatom is van, ha újraolvasnám, több is lenne, de ennek megjegyeztem az oldalszámát. 204. oldal legalul, és 205. oldal teteje. Amúgy soha nem vezettem idézetes-füzetet, ez volt az első könyv, amelyiknél felmerült bennem, hogy ki-ki kellene írni ezt vagy azt a mondatot, de a hussanó tervet legyőzte a hajnalban ágyban olvasás lustasága. A lüktető mondat így hangzik: 

"A kígyó, a kés, az idegen, az ég elsötétedése - bizonyos dolgokat az ember az egész testével érez."

A koldusirodalom hagyományaihoz kapcsolódó történet nem válik se Dickens-, se Steinbeck-utánérzéssé, se édeskés érzelgés (az olvasó fájdalmainak csillapítására) , se sültrealizmus (érezze csak az olvasó a bűntudatot) , a Lila egyszerűen tiszta és szép. És fájdalmas is persze.

A Lila - a főhős keresztneve és a könyv címe szépsége mellett magával cipeli a bűnbánat liláját is, a főhőssel együtt egyébként, aki, ahogy az már kivetetteknél szokásos, nem is érezheti máshogy, minthogy bizonyára méltó a büntetésre. Hogy ebből a "Miért nincs bűnöm, ha van?"-életérzésből van szabadulás, annak a regénye a Lila, és azt hiszem ennél több megírására nem nagyon vállalkozhat író. Békességszerző szerző Marilynne Robinson, és mivel a Lila egy trilógia egyik darabja, beszerezem majd a többi részt is.

A könyv olvasása közben egyszer csak az az érzésem támadt, hogy tulajdonképpen jóideje egyetlen nagy szöveget olvasok, vannak szerzői, és különböző címeket adnak a nagyobb szövegrészeknek, például azt hogy Hó vagy Jákob lajtorjája, ez itt most épp a Lila című szövegrész, de sorolhatnám tovább a végtelen szöveg szerzőit, és ez elég megnyugtató. Időn kívüli és egyetemes, mint a juhász a bárányokkal Biatorbágy határában.

Az idézett mondat amúgy már időszerű, a kígyó és az ég elsötétedése, közben nagypéntek lett, jó sokáig készül ez a bejegyzés. 
Jézus is tudta, hogy el fogják árulni, érezte a kígyót, a kést, hogy egyvalaki idegen a tanítványok közül. Aztán "Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön." Mk 27, 44
   A lila egyébként nem csupán a bűnbánat színe, az egyensúlyé is, a föld és ég közti egyensúlyé, hajnalban és alkonyatkor tapasztalhatjuk, hogy az ég a földdel összeér, nem hosszú ideig, de mégis, a látvány általában megállítja az időt.