EGY ÍR, EGY SZLOVÁK ÉS EGY KÍNAI

   Vannak ezek a legszomorúbb kupacok. A félbehagyott könyvek esete lehetne a címe a könyvnek, ami erről szólna, ha Erle Stanley Gardnernek lett volna kedve erről írni, de ez már elkésett.

Marad nekik most ez a blogbejegyzés, bár a három könyvből csak kettő félbehagyott, a kínai szó szerint elcsábított a legklasszikusabb módszerrel, a címével. És persze az ír meg a szlovák kénytelen volt tovább várni.

Pedig Anne Enright A gyászoló gyülekezet című regényének lassan kilenc éves várakozása rekordot döntött az ágy mellett növekvő könyvgyűjteményben, sőt, átkerült a kosárba, ahol a reménytelenebb várakozók várják, hogy végre elolvassam őket, és visszakerüljenek a helyükre a polcon.

Aztán mellé került Daniela Kapitánová elképesztő könyve, a Könyv a temetőről, ami jó sokáig várt a magyar fordításra, de végül Mészáros Tündének köszönhetően 2016-ban nálunk is megjelent. Azon nyomban beszereztem, bele is vágtam, de valami eltérített. Egy másik könyv, nyilván. Különös, hogy ekkora korkülönbséggel egymás mellé kerültek - ez a két cím, ez a két sötét borító, bár más kapcsolatot nehéz találni a két figyelemre méltó regény között. De azért lehet.

   De akkor kezdjük a mindenki elé bevágó Zhang Jiajia-kötettel. A vonzó cím - Olyan átlagos embert szeretnék, mint te (Jelenkor, 2017. Ford.: Kiss Marcell) - megtette a magáét. 

"Olyan átlagos embert szeretnék, mint te. Olyan ragyogót és tisztát, mint a hegyek közti hajnal, mint a régi város útjain kergetőző napfény, meleget, de nem perzselőt, olyat, aki betakar teljesen. Reggeltől estig, a hegyektől a dolgozószobámig minden kérdésre egyszerű lesz a válasz. Olyan átlagos embert szeretnék, mint te, megvalósítható jövőt, utcatáblákat a sorsomhoz."

Egy minden ismert koordinátarendszeréből kifordult világban, amilyen a korai kétezres évek, ez a józan kívánság a titkos vágyak netovábbja. Műfaját tekintve nehéz lenne azt állítani, hogy a könyv regény, azt is, hogy novelláskötet - bár szép lassan összeáll az újra és újra felbukkanó szereplők és helyszínek szövevényéből valamiféle lineáris történet, pontosabban sok kis élettörténet, melyeknek legerősebb kohéziós eleme az, hogy ezek az emberek nagyjából egyszerre éltek egy helyen, ittak rendszeresen ugyanabban a kocsmában vagy jártak ugyanabba az iskolába. Nem csoda, hogy ilyen laza ez a sztorifüzér - lazák a kapcsolatok is, melyek a szereplőket összefűzik, egy-két kivétellel nem is tartósak, azok, amik mégis, általában egy életre szólnak. A másik ok a lazaságra, hogy a kötet a népszerű kínai tévés személyiség éjszakánként írt blogbejegyzéseiből lett összeszerkesztve. Az író fiatal, 1980-ban született, és az, hogy a kötet Kínában négymillió példányban kelt el, nyilván nem független attól, hogy elsődleges műfaja a képernyőhöz kapcsolja Zhang Jiajiát. Mondjuk ki, egy kínai celeb a szerző, ami nem jelenti azt, hogy a kötetnek semmilyen szépirodalmi értéke nincs. Sőt. Csak még jó sokat kellett volna gyomlálni a szövegből - elsősorban A Nagy Igazságokat kijelentő klisészerű, gyakran szépelgő stílusú mondatokat, a látványosan lélekrezgető közhelyeket. Mert közben a történetek magukban megállnak, érdekesek és fájdalmasak - kár azért a sok levont következtetésért. A könyvet mindezek ellenére már azért is érdemes elolvasni, mert a mai - és húsz évvel ezelőtti - Kína hétköznapjait ebből a közelségből szerintem nem nagyon ismerjük, a történetek valóságábrázolása pedig meglehetősen érzékletes és részletes. Persze egy húszéves olvasó mást is kaphat ettől a keleti igazmese-gyűjteménytől, a felnőttéválás stációinak pontos felismeréseit is dokumentálják egyes darabjai.

A legizgalmasabb a kötetben többször is előforduló körkörös szerkesztésű szöveg, melyben egy-egy bekezdés tér vissza rondószerűen, akár egy zeneműben, minden újabb előfordulásakor újabb jelentésrétegeket hordozva.

"Rengeteg esti mesét írtam... Én szépnek találom őket. Gyorsan elillannak, eggyé válnak a határtalan éggel, könyvjelzők lesznek, melyeket érdemesnek találunk az idő hasadékaiba csúsztatni..." 
                                                                                                                                        Zhang Jiajia

                                                                       *

   Aztán végre sorra került az az ír regény (Anne Enright: A gyászoló gyülekezet, Gondolat, 2008. Ford. Mesterházi Mónika), amit egy régebbi karácsonyra kaptam - mert kértem, és teljesült a kívánságom. De hiába, mert valahogy képtelen voltam akkor végigolvasni annak a se egészen szétesni, se egészen együttmaradni nem tudó nagycsaládnak a történetét, amelyiknek egyik tagja, Veronica a mesélő. 

Vagyis nem ő, hanem Anne Enright, akinek egyik kritikusát azért idézem a kötet fülszövegéről, mert a hasonlat, amivel az író stílusát jellemzi, annyira kifejező, és most, hogy elolvastam A gyászoló gyülekezetet, magam is megtapasztaltam: 

"írásai hűvösek és tiszták, mint a pillanat, amikor a migrén csak épp, hogy elszállt, de a fájdalom még ott bujkál." Aidan Matthews

A történet elmondását Veronica bátyja, Liam halála indukálja, az elbeszélő legközelebbi testvére a sokból, és ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a veszteséggel, a gyász és a felnőttkor perspektívájából kénytelen átgondolni mindazt, ami gyerekkorában körülvette, történeteket a múltból és a még régebbi múltból, sőt a jelenből, házassága válságából is. Ráadásul el kell mesélnie a titkot, amiről bátyja haláláig nem beszélt soha, és amit spoilerezés nélkül én sem írhatok le. Annyit talán mégis, hogy a zárt katolikus család szőnyeg alá söpört, egymást közt is elhallgatott, utcára végképp ki nem kerülő titkaiban a bántalmazás legkülönbözőbb formáinak jelenléte mérgezi a család tagjait - a mesélő szerint Liam haláláig vezetve az okozatokat.

A szöveg sodrása különös erejű, lökései olyanok, mint a tengerparti sziklákat hol gyengédebben, hol erősebben meg-megcsapó hullámoké. Ugyanezek a hullámok nem csak a szöveg mondatszerkezeteire, hanem az elbeszélt idő mélységeire is elérnek, hol egyre mélyebbre jutva, majd váratlanul újra csak a közeli eseményeket megérintve. A szöveg dallamát, a tenger ár-apály mozgását  magyar nyelven visszaadni különös fordítói feladat lehetett.

A regény kulcsfigurája, a halott fivér halálának végső oka, a már szintén halott nagymama, a titokzatos és megfejtendő Ada.

"Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni, eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző. Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van."

Szerettem ezt a könyvet. Vártam, akármilyen későn kerültem ágyba, és sajnáltam, hogy véget ért, amikor véget ért.

"A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott - legalábbis én úgy gondolom."

                                                                       *

   Harmadikként került ki a kosárból a Könyv a temetőről. (Magvető, 2016. Ford.: Mészáros Tünde) Daniela Kapitánová a  törpe növésű 44 éves szellemi fogyatékos Samko Tále nevében írt regényéről sok méltatás született már, érthető, a kötet szintén a letehetetlen kategóriába tartozik. 

Samko egyetlen célja az életben, hogy ne lógjon ki a sorból. Testi és szellemi adottságait figyelembe véve nem tűnik ez olyan egyszerű feladatnak, ám neki bizonyos értelemben annyira sikerül, hogy esszenciává válik. Tökéletesen megtanult mintái tökéletesen modellezik a kommunista idők Csehszlovákiájának Komáromát, majd a szétválás utáni évek társadalmi és emberi torzulásait. Az érzelmi szempontból szinte autista Samko tökéletes szolgalélek, öntudatos szolgája az árulásnak, semmit nem ért - nem is lenne képes rá -, felnőtt teste infantilis, folyamatos megfelelési kényszerben élő, gyűlölködő személyiséget rejt. Triciklijével járja a várost, gyűjti a papírt és az érte kapott pénzt, de élete sajnos nem pusztán hiábavaló - besúgóként, tetteinek következményeit fel sem mérve a hozzá legközelebb állók életét is tönkreteszi. Másoktól hallott, megtanult, üresen, de indulattal szajkózott mondatai döbbenetes sűrítései a "normális" világ nézeteinek. Az olvasó fel-felnevet, de inkább csak kínjában, tehetetlenségében - te jó ég, ebben éltünk, nevelkedtünk, hogy lehetett ezt kibírni.

Az alábbi idézetből talán érzékelhető, hogy micsoda fordítói bravúr a szellemi fogyatékos elbeszélő sajátos beszédmódját visszaadni.

"Én egész életemben minden temetésen ott maradtam egész végig, mert én nem akartam megsérteni a halottat, mert én nem vagyok debil, és én tudom az illemet.

Mert én nem vagyok debil.

Mert én olyan vagyok, mint mindenki más, ezért is becsül engem mindenki más, mert én olyan vagyok, mint mindenki más. Csak az Ótata mondta, hogy a Gyerek az Ómamától örökölte a vérét, és egyszer, amikor felidegesítette magát az Ómama tekintetében, akkor azt mondta, hogy az Ómama nagymamája nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is, és ezért hívták Csonka Eszternek.

Csakhogy ez egyáltalán  nem igaz, én útálom, hogyha olyant mond valaki, hogy a Csonka Eszter nem csak félig magyar volt, hanem félig cigány is, mert az nem igaz, mert senki a világon meg Szlovákiában se mondhat csak úgy olyant, hogy a Csonka Eszter nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is.

Az ilyent be kellene tiltani.

Az ilyenre kellene lenni egy igazolásnak az Okmányokban, hogy én rendes szlovák vagyok, és aztán senkise mondhatna többet olyant a Csonka Eszterről. Mert akkor meg lenne mondva és kapna a fejére pénzbüntetés tekintetében."

"Akkor a legjobb írónak lenni, amikor esik az eső..."

"Azért nagyon nehéz írónak lennie az embernek, mert fáj tele a keze az embernek. Csakhogy ez nekem meg lett jósolva. Hogy: "Ír egy Könyvet a temetőről."

És hogy a gyászon és a temetőn kívül mi a kapcsolódási pont a két remek, de egymástól rendkívül távol keletkezett regény között? A lappangó, mérgező őstitok, ami mindkét történet mélyén lapul, és mindkét esetben halálos.

PATERSON, AVAGY A VERS SZÜLETÉSE

 Tegnap este elmentem moziba. Kihalt volt a nyárvégi város, ritkán ennyire nyugodt, és ez annyira illett Jim Jarmusch Paterson című filmjéhez, aminél nehéz lett volna jobb filmet választani.

 Paterson buszsofőr. Patersonban él. Viccesnek tűnhet, de mi más ez, ha nem a tökéletes önazonosság és a jelenlét a térben? Paterson tehát Paterson utcáin vezeti a 23-as járat egyik autóbuszát. 

Körbe-körbe jár, akár a napok, a karórája, az évszakok. Mintha mindig minden ugyanúgy, de persze nem. Mert Paterson költő is. Csöndben figyel. Például reggel a gyufásdobozra az asztalon.

Amiből lassan kibújik egy szerelmes vers. 

 Aztán hallgatja a felszálló utasok hangját, figyel a szavaikra, a járókelőkre és a szerelmére, aki maga is olyan kirobbanó és gyönyörű, akár a városszéli vízesés. 

 Nehéz ennek a filmnek a kapcsán spoilerezni, hiszen alig történik valami, vagyis csupa kicsi és fontos dolog, és nincs lelőhető poén, bár a filmnek remek és finom a humora.

 Ha elmondható lenne, miről szól ez a film, akkor talán azt kellene mondani, hogy a vers születéséről, ami nem tűnik tipikus filmtémának. A figyelemről, a valóság apró részleteinek rakosgatásáról, a szavakkal való csendes babrálásról. Ahogy a valóságdarabok kiválnak az egészből, és megfényesednek. 

 A nem tipikus buszsofőr persze kapitány. Nem látványos hős, de van-e nagyobb bátorság, mint egy titkos füzetbe verseket írni ebédszünetben? Az éjjeliszekrényen álló fényképek egyikén egyenruhában, tengerészsapkában látjuk, persze ez csak afféle elfutó részlet a háttérben, de ennek a filmnek épp az elfutó részletek megragadása a főszereplője. A költészet hajózás-toposza a körbejáró 23-as busz profánságától cseppet sem sérül. Paterson a hétköznapokban hajózik, és minden reggel útra kel, hogy este Laurája - zárójel: újabb költészet-toposz, hát hogy máshogy hívhatnák Petrarca óta egy költő szerelmét? - mellett partot érjen. Még akkor is, ha szerelme, a libegő-lobogó, kreatív kitörésekben izzó lány legkevésbé sem unalmas és hétköznapi biztonságot nyújt. 

                                                                                                                                                                   

  Az útrakelés, az út, a megérkezés - a mindennapos Odüsszeia volt a tárgya William Carlos Williams Paterson című elbeszélő költeményének is, aminek megírásába a modern amerikai költészet különleges, minimalista verseket író alakja Joyce Ulyssesének elolvasása után fogott. 

William Carlos Williams (1883-1963), aki hétköznapjaiban Paterson városának orvosa volt, éjjelente írta verseit. A főhős legkedvesebb költője természetesen William Carlos Williams. Laurának felolvasott versei Várady Szabolcs fordításában hangzanak el a filmben. Például az alábbi remek szilva-vers:

CSAK AZT AKAROM MONDANI

Várady Szabolcs fordítása

megettem
a hűtő-
szekrényből
a szilvát

pedig
alighanem
a reggelihez
tetted el

Bocsáss meg
felséges volt
olyan hűs
olyan édes

 Paterson titkos füzetébe írt versei Mesterházi Mónika műfordításai - csodálatos feladat lehetett egy fiktív költő verseit átültetni! - és már csak azért is képes lettem volna tovább nézni a filmet, hogy elhangozzon még néhány Paterson-saját. A gyufásdobozról, a vízesésről, vagy a futásról, aminek a záróképében az eső is eláll, és a sarkon sárga esőkabátban áll egy fiú.

 Még akkor is, ha a film végén egy japán költő ezt a szomorú megállapítást teszi a versfordításról.

LILA

   Még zöldcsütörtök van, a nagyhét napjai közül ennek a legreménytelibb a neve. Gyerekkoromban ilyenkor spenótot ettünk tükörtojással. Az utolsó vacsora napján. Háromnapos gyászt jelent ez a keresztény hagyományban, így a harangok elhallgatását is. A csend három napja. Hogy hogy lehet a gyász a reményteli, talán nem kíván magyarázatot. Halál nélkül nincs újjászületés. Pont. 

   Minden héten kétszer megyek Biatorbágyra, értelem szerint így aztán kétszer jövök is, és hazafelé a városka határában a mezőn már jó három hete minden alkalommal meglátom a juhászt. Pontosabban nem is őt, hanem a kisbárányokat, akikkel kijön a friss fűre. Hétköznapi rohangálás közben kisbárányokat megpillantani nagy öröm és kivételes. Ma hazafelé megálltam, hogy megnézhessem őket közelebbről. A juhász a fűben hevert, pont úgy nézett ki, mint egy juhász. Szakállas, ruhája időtlen és meghatározhatatlan, botja van, és két kiskutyája. Egy fekete és egy fehér, nem nagyobbak a kisbárányoknál, csak kutyák, így a habitusuk is feltűnően különböző. Érkezésemre azonnal hozzámrohantak, vad ugrálással ijesztgettek és csaholással jelezték a juhásznak a bárányokra személyemben leselkedő veszélyt. A juhász egyetlen mordulással megfékezte őket, aztán egy másikkal az út felé bóklászó bárányokat térítette vissza a legelőre. A juhászok nem bőbeszédűek, rövid találkozónk alatt azonban megtudtam, hogy születtek mostanában kiskecskék is. Búcsút vettünk. Jólesett ez az időn kívüli standard jelenés, a mindentől független működés. Egy juhász hat kisbáránnyal és két kiskutyával megnyugtatóan egyetemes.

Hasonló érzést váltott ki belőlem Marilynne Robinson Lila (Magvető, 2016) című regénye is. 

Vártam már, hogy elolvassam, az ágy melletti kupacban várta a sorát, mióta megjelent tavaly magyarul Mesterházi Mónika fordításában. De még annyian vártak, Pamuk és Ulickaja, meg a napi ez meg az, cikkek, lapok, véleményt váró kéziratok. Aztán eljött a nagy hármas ideje, ezt csak most mondom, de tényleg így alakult. A legrégebbi adóssággal kezdtem, még megjelenésekor kaptam ajándékba kedves barátnőmtől. Azt, hogy Orhan Pamuk Hó című műve alapvetés, akkor is tudtam, de annyira mélyen voltam, hogy abbahagytam, húzott még lejjebb, nem ment. De maradt a kupacban, és most eljött az ideje. Az édesanyja temetésére hazalátogató költő, Ka története abbahagyhatatlan. Egy török író Kafka-parafrázisa. Egészen különös a bezártság-élmény alakulása a könyvben. Ka, akárcsak A kastély Kája, koncentrikus körei közepén ül magában, minden kapcsolódási kísérlet ellenére végképp egyedül - és nem menekül a hóval elzárt városból, a hagyományoktól, a gyökerektől, az ideáloktól és végül önmagától sem, és miközben a hatalmas példázat elvont síkjait bebolyongjuk vele, lassacskán azt is megértjük, mi történik velünk és körülöttünk a valóságban. Éppen most. Európában és Ázsiában.

Aztán következett Ulickaja, a Jákob lajtorjája. A Daniel Stein, tolmács óta elköteleződtem. Nem olvastam Ulickaja minden sorát, és nem állítom azt sem, hogy néha nem érzem úgy, hogy van, ami már sok, túlírt és túlmagyarázott, de mégis. Mégis megnyugtat a hangja, valahogy úgy hat rám, mint a biztonságot nyújtó okos, kicsit zilált hajú nagynénik, akiknek ugyan vannak apróbb bosszantó szokásaik, de mégis árad belőlük a megbízhatóság, valamiféle örökbéke bármilyen körülmények között. De hát erről szól Ulickaja minden írása. Hogy fenekestül felfordulhat a világ száz év alatt akár többször is, nem kér engedélyt, csak hányja-veti magát, ide-oda az emberiséget, de akkor is maradnak helyek, ahol lehet inni egy kávét, ahol rá lehet csodálkozni egy tájra, egy szeretett arcra, hogy lehet élni egyáltalán. A fájdalmak életjelek, a kapcsolódások pedig tértől és időtől függetlenül tartósak vagy szakadnak el. A regény párhuzamos történetei egymásba fonódva példázzák, hogy nincs új a nap alatt, díszletek, jelmezek változnak, míg végül eltűnnek, de a lényeg díszletek és jelmezek nélkül, testetlenül is megmarad - ahogy a Jákob lajtorjája utolsó darabját megtekintő díszlettervező főhősnő, Nora maga is ráébred erre. 

"A nagy hármas" harmadik kötete a Lila. Hálát adok az égnek, hogy ismerhetem Mesterházi Mónikát, különben nem biztos, hogy hallok a könyvről, szerényen elbújt a tavalyi feltűnő kínálatban. És egyáltalán a folyamatosan áradó könyvtengerben, amiből olyan nehéz mindent elolvasni, ami arra érdemes. Ha egész nap olvasnék, akkor sem érném utol magam. Azért is hála, hogy lefordította ezt a lenyűgöző szöveget. Szeretem a tudatfolyam-regényeket, a fejemben is van egy állandóan, a végtelen monológ mindannyiunk meghitt terepe. Az, hogy költő a fordító, nyilván jót tesz a szövegnek, ennek a szövegnek feltétlenül, hiszen a Lila főszereplője, akinek a perspektívája igazán nem irigylésre méltó, minden tanulatlansága ellenére finom lélek, árnyalatai azonban tekintettel sajátos életkörülményeire, szintén sajátosak. Minimál-szereplős ez a könyv, a két főhős nem is találkozhatna kisebb valószínűséggel, de hát a valóság is tele van meglepetéssel, pedig hányszor érezzük azt, hogy előre látjuk, belátjuk mi is történhet még velünk. És nem. Lila Dahl, aki vezetéknevét egy tévedésnek, keresztnevét pedig egy hirtelen jött ötletnek köszönheti, társadalmon kívüli vándor-munkások laza csapatában nő fel. Vér szerinti családjából ellopják, Doll, a csavargónő, aki felneveli, az egyetlen, akitől gondoskodást és figyelmet kap. Már amennyire ez a teljesen elvadult körülmények között lehetséges. Élete egy pontján aztán végképp magára marad, vándorol, alkalmi munkákból él minden háttér-egzisztencia, konkrétan otthon nélkül, míg rá nem talál Gilead (!) város határában az élete vége felé járó Ames tiszteletes. A kettejük közt kibontakozó kapcsolatot, párbeszédeiket, levelezésüket, a bizalom csigalassúsággal és óvatosan kibontakozó csíráját erős gravitációjú szöveg mutatja be, nehéz elszakadni tőle, és nem feledhető.

Kedvenc mondatom is van, ha újraolvasnám, több is lenne, de ennek megjegyeztem az oldalszámát. 204. oldal legalul, és 205. oldal teteje. Amúgy soha nem vezettem idézetes-füzetet, ez volt az első könyv, amelyiknél felmerült bennem, hogy ki-ki kellene írni ezt vagy azt a mondatot, de a hussanó tervet legyőzte a hajnalban ágyban olvasás lustasága. A lüktető mondat így hangzik: 

"A kígyó, a kés, az idegen, az ég elsötétedése - bizonyos dolgokat az ember az egész testével érez."

A koldusirodalom hagyományaihoz kapcsolódó történet nem válik se Dickens-, se Steinbeck-utánérzéssé, se édeskés érzelgés (az olvasó fájdalmainak csillapítására) , se sültrealizmus (érezze csak az olvasó a bűntudatot) , a Lila egyszerűen tiszta és szép. És fájdalmas is persze.

A Lila - a főhős keresztneve és a könyv címe szépsége mellett magával cipeli a bűnbánat liláját is, a főhőssel együtt egyébként, aki, ahogy az már kivetetteknél szokásos, nem is érezheti máshogy, minthogy bizonyára méltó a büntetésre. Hogy ebből a "Miért nincs bűnöm, ha van?"-életérzésből van szabadulás, annak a regénye a Lila, és azt hiszem ennél több megírására nem nagyon vállalkozhat író. Békességszerző szerző Marilynne Robinson, és mivel a Lila egy trilógia egyik darabja, beszerezem majd a többi részt is.

A könyv olvasása közben egyszer csak az az érzésem támadt, hogy tulajdonképpen jóideje egyetlen nagy szöveget olvasok, vannak szerzői, és különböző címeket adnak a nagyobb szövegrészeknek, például azt hogy Hó vagy Jákob lajtorjája, ez itt most épp a Lila című szövegrész, de sorolhatnám tovább a végtelen szöveg szerzőit, és ez elég megnyugtató. Időn kívüli és egyetemes, mint a juhász a bárányokkal Biatorbágy határában.

Az idézett mondat amúgy már időszerű, a kígyó és az ég elsötétedése, közben nagypéntek lett, jó sokáig készül ez a bejegyzés. 
Jézus is tudta, hogy el fogják árulni, érezte a kígyót, a kést, hogy egyvalaki idegen a tanítványok közül. Aztán "Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön." Mk 27, 44
   A lila egyébként nem csupán a bűnbánat színe, az egyensúlyé is, a föld és ég közti egyensúlyé, hajnalban és alkonyatkor tapasztalhatjuk, hogy az ég a földdel összeér, nem hosszú ideig, de mégis, a látvány általában megállítja az időt.

Tartozások 1. Mesterházi Móni költői estje

Annyi mindent szerettem volna elmesélni, de épp mert annyi minden történt, mesélésre nem maradt idő.
Most adósságtörlesztésbe kezdek. Mestreházi Móni költői estje lesz az első részlet. Valójában nem is est, inkább tavaszi késődélután volt. A Telkiben működő Kokukk Egyesület minden évben meghív egy kortárs költőt Költészet napja alkalmából, idén másodszor a Szépírók Társaságával együttműködve.
A helyszín rendkívül békés, a Harangvirág utcai óvoda alulája. Teát kortyolgatunk, és mindig kerül sütemény is. A közönség száma változó, hol többen, hol kevesebben jutnak el ezekre az alkalmakra, de aki eljön, mindig pompásan érzi magát.

Azt hiszem, a költők is így vannak ezzel, ücsörgünk az ovi erre a célra beszerzett karosszékeiben, előttünk mécses és virág, beszélgetünk, hallgatjuk a verseket, mintha nem is lenne más fontos dolgunk a világon. Talán nincs is, ilyenkor tényleg hihető, mert van idő a részletekre, megvitatni, az epigramma férfias vagy nem férfias műfaj, miért épp az ír költők kerültek Mónikához közel, hogyan lesz vers egy eltűnt betűből, és milyen érdekes, mit hogyan olvasunk félre, és hogy vajon miért olyan fontos ezekben a versekben a víz. Csupa lényeges kérdés. Vagyis a lényeg maga.