Vannak ezek a legszomorúbb kupacok. A félbehagyott könyvek esete lehetne a címe a könyvnek, ami erről szólna, ha Erle Stanley Gardnernek lett volna kedve erről írni, de ez már elkésett.
Marad nekik most ez a blogbejegyzés, bár a három könyvből csak kettő félbehagyott, a kínai szó szerint elcsábított a legklasszikusabb módszerrel, a címével. És persze az ír meg a szlovák kénytelen volt tovább várni.
Pedig Anne Enright A gyászoló gyülekezet című regényének lassan kilenc éves várakozása rekordot döntött az ágy mellett növekvő könyvgyűjteményben, sőt, átkerült a kosárba, ahol a reménytelenebb várakozók várják, hogy végre elolvassam őket, és visszakerüljenek a helyükre a polcon.
Aztán mellé került Daniela Kapitánová elképesztő könyve, a Könyv a temetőről, ami jó sokáig várt a magyar fordításra, de végül Mészáros Tündének köszönhetően 2016-ban nálunk is megjelent. Azon nyomban beszereztem, bele is vágtam, de valami eltérített. Egy másik könyv, nyilván. Különös, hogy ekkora korkülönbséggel egymás mellé kerültek - ez a két cím, ez a két sötét borító, bár más kapcsolatot nehéz találni a két figyelemre méltó regény között. De azért lehet.
De akkor kezdjük a mindenki elé bevágó Zhang Jiajia-kötettel. A vonzó cím - Olyan átlagos embert szeretnék, mint te (Jelenkor, 2017. Ford.: Kiss Marcell) - megtette a magáét.
"Olyan átlagos embert szeretnék, mint te. Olyan ragyogót és tisztát, mint a hegyek közti hajnal, mint a régi város útjain kergetőző napfény, meleget, de nem perzselőt, olyat, aki betakar teljesen. Reggeltől estig, a hegyektől a dolgozószobámig minden kérdésre egyszerű lesz a válasz. Olyan átlagos embert szeretnék, mint te, megvalósítható jövőt, utcatáblákat a sorsomhoz."
Egy minden ismert koordinátarendszeréből kifordult világban, amilyen a korai kétezres évek, ez a józan kívánság a titkos vágyak netovábbja. Műfaját tekintve nehéz lenne azt állítani, hogy a könyv regény, azt is, hogy novelláskötet - bár szép lassan összeáll az újra és újra felbukkanó szereplők és helyszínek szövevényéből valamiféle lineáris történet, pontosabban sok kis élettörténet, melyeknek legerősebb kohéziós eleme az, hogy ezek az emberek nagyjából egyszerre éltek egy helyen, ittak rendszeresen ugyanabban a kocsmában vagy jártak ugyanabba az iskolába. Nem csoda, hogy ilyen laza ez a sztorifüzér - lazák a kapcsolatok is, melyek a szereplőket összefűzik, egy-két kivétellel nem is tartósak, azok, amik mégis, általában egy életre szólnak. A másik ok a lazaságra, hogy a kötet a népszerű kínai tévés személyiség éjszakánként írt blogbejegyzéseiből lett összeszerkesztve. Az író fiatal, 1980-ban született, és az, hogy a kötet Kínában négymillió példányban kelt el, nyilván nem független attól, hogy elsődleges műfaja a képernyőhöz kapcsolja Zhang Jiajiát. Mondjuk ki, egy kínai celeb a szerző, ami nem jelenti azt, hogy a kötetnek semmilyen szépirodalmi értéke nincs. Sőt. Csak még jó sokat kellett volna gyomlálni a szövegből - elsősorban A Nagy Igazságokat kijelentő klisészerű, gyakran szépelgő stílusú mondatokat, a látványosan lélekrezgető közhelyeket. Mert közben a történetek magukban megállnak, érdekesek és fájdalmasak - kár azért a sok levont következtetésért. A könyvet mindezek ellenére már azért is érdemes elolvasni, mert a mai - és húsz évvel ezelőtti - Kína hétköznapjait ebből a közelségből szerintem nem nagyon ismerjük, a történetek valóságábrázolása pedig meglehetősen érzékletes és részletes. Persze egy húszéves olvasó mást is kaphat ettől a keleti igazmese-gyűjteménytől, a felnőttéválás stációinak pontos felismeréseit is dokumentálják egyes darabjai.
A legizgalmasabb a kötetben többször is előforduló körkörös szerkesztésű szöveg, melyben egy-egy bekezdés tér vissza rondószerűen, akár egy zeneműben, minden újabb előfordulásakor újabb jelentésrétegeket hordozva.
"Rengeteg esti mesét írtam... Én szépnek találom őket. Gyorsan elillannak, eggyé válnak a határtalan éggel, könyvjelzők lesznek, melyeket érdemesnek találunk az idő hasadékaiba csúsztatni..."
Zhang Jiajia
*
Aztán végre sorra került az az ír regény (Anne Enright: A gyászoló gyülekezet, Gondolat, 2008. Ford. Mesterházi Mónika), amit egy régebbi karácsonyra kaptam - mert kértem, és teljesült a kívánságom. De hiába, mert valahogy képtelen voltam akkor végigolvasni annak a se egészen szétesni, se egészen együttmaradni nem tudó nagycsaládnak a történetét, amelyiknek egyik tagja, Veronica a mesélő.
Vagyis nem ő, hanem Anne Enright, akinek egyik kritikusát azért idézem a kötet fülszövegéről, mert a hasonlat, amivel az író stílusát jellemzi, annyira kifejező, és most, hogy elolvastam A gyászoló gyülekezetet, magam is megtapasztaltam:
"írásai hűvösek és tiszták, mint a pillanat, amikor a migrén csak épp, hogy elszállt, de a fájdalom még ott bujkál." Aidan Matthews
A történet elmondását Veronica bátyja, Liam halála indukálja, az elbeszélő legközelebbi testvére a sokból, és ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a veszteséggel, a gyász és a felnőttkor perspektívájából kénytelen átgondolni mindazt, ami gyerekkorában körülvette, történeteket a múltból és a még régebbi múltból, sőt a jelenből, házassága válságából is. Ráadásul el kell mesélnie a titkot, amiről bátyja haláláig nem beszélt soha, és amit spoilerezés nélkül én sem írhatok le. Annyit talán mégis, hogy a zárt katolikus család szőnyeg alá söpört, egymást közt is elhallgatott, utcára végképp ki nem kerülő titkaiban a bántalmazás legkülönbözőbb formáinak jelenléte mérgezi a család tagjait - a mesélő szerint Liam haláláig vezetve az okozatokat.
A szöveg sodrása különös erejű, lökései olyanok, mint a tengerparti sziklákat hol gyengédebben, hol erősebben meg-megcsapó hullámoké. Ugyanezek a hullámok nem csak a szöveg mondatszerkezeteire, hanem az elbeszélt idő mélységeire is elérnek, hol egyre mélyebbre jutva, majd váratlanul újra csak a közeli eseményeket megérintve. A szöveg dallamát, a tenger ár-apály mozgását magyar nyelven visszaadni különös fordítói feladat lehetett.
A regény kulcsfigurája, a halott fivér halálának végső oka, a már szintén halott nagymama, a titokzatos és megfejtendő Ada.
"Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni, eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző. Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van."
Szerettem ezt a könyvet. Vártam, akármilyen későn kerültem ágyba, és sajnáltam, hogy véget ért, amikor véget ért.
"A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott - legalábbis én úgy gondolom."
*
Harmadikként került ki a kosárból a Könyv a temetőről. (Magvető, 2016. Ford.: Mészáros Tünde) Daniela Kapitánová a törpe növésű 44 éves szellemi fogyatékos Samko Tále nevében írt regényéről sok méltatás született már, érthető, a kötet szintén a letehetetlen kategóriába tartozik.
Samko egyetlen célja az életben, hogy ne lógjon ki a sorból. Testi és szellemi adottságait figyelembe véve nem tűnik ez olyan egyszerű feladatnak, ám neki bizonyos értelemben annyira sikerül, hogy esszenciává válik. Tökéletesen megtanult mintái tökéletesen modellezik a kommunista idők Csehszlovákiájának Komáromát, majd a szétválás utáni évek társadalmi és emberi torzulásait. Az érzelmi szempontból szinte autista Samko tökéletes szolgalélek, öntudatos szolgája az árulásnak, semmit nem ért - nem is lenne képes rá -, felnőtt teste infantilis, folyamatos megfelelési kényszerben élő, gyűlölködő személyiséget rejt. Triciklijével járja a várost, gyűjti a papírt és az érte kapott pénzt, de élete sajnos nem pusztán hiábavaló - besúgóként, tetteinek következményeit fel sem mérve a hozzá legközelebb állók életét is tönkreteszi. Másoktól hallott, megtanult, üresen, de indulattal szajkózott mondatai döbbenetes sűrítései a "normális" világ nézeteinek. Az olvasó fel-felnevet, de inkább csak kínjában, tehetetlenségében - te jó ég, ebben éltünk, nevelkedtünk, hogy lehetett ezt kibírni.
Az alábbi idézetből talán érzékelhető, hogy micsoda fordítói bravúr a szellemi fogyatékos elbeszélő sajátos beszédmódját visszaadni.
"Én egész életemben minden temetésen ott maradtam egész végig, mert én nem akartam megsérteni a halottat, mert én nem vagyok debil, és én tudom az illemet.
Mert én nem vagyok debil.
Mert én olyan vagyok, mint mindenki más, ezért is becsül engem mindenki más, mert én olyan vagyok, mint mindenki más. Csak az Ótata mondta, hogy a Gyerek az Ómamától örökölte a vérét, és egyszer, amikor felidegesítette magát az Ómama tekintetében, akkor azt mondta, hogy az Ómama nagymamája nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is, és ezért hívták Csonka Eszternek.
Csakhogy ez egyáltalán nem igaz, én útálom, hogyha olyant mond valaki, hogy a Csonka Eszter nem csak félig magyar volt, hanem félig cigány is, mert az nem igaz, mert senki a világon meg Szlovákiában se mondhat csak úgy olyant, hogy a Csonka Eszter nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is.
Az ilyent be kellene tiltani.
Az ilyenre kellene lenni egy igazolásnak az Okmányokban, hogy én rendes szlovák vagyok, és aztán senkise mondhatna többet olyant a Csonka Eszterről. Mert akkor meg lenne mondva és kapna a fejére pénzbüntetés tekintetében."
"Akkor a legjobb írónak lenni, amikor esik az eső..."
"Azért nagyon nehéz írónak lennie az embernek, mert fáj tele a keze az embernek. Csakhogy ez nekem meg lett jósolva. Hogy: "Ír egy Könyvet a temetőről."
És hogy a gyászon és a temetőn kívül mi a kapcsolódási pont a két remek, de egymástól rendkívül távol keletkezett regény között? A lappangó, mérgező őstitok, ami mindkét történet mélyén lapul, és mindkét esetben halálos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése