2013. szeptember 29., vasárnap

Ekezetek nelkul Szerbiarol

Ekezetek nelkul, fejben kezdtem irni ezt a bejegyzest meg Szerbiaban, ahol egy hetet toltottem az 50. Nemzetkozi Koltotalakozon. Persze most csalok, mert mar visszakaptam az ekezeteimet, de nagyon hianyoztak, es most szeretnem megosztani ezt a hianyt. Felmerulhet ugyan, hogy meg lehet-e osztani valamit, ami nincs, de most is eppen ezt probalom, vagyis.
Hianyzott, hogy nem tudom leirni konnyek, hogy megorulok, hogy konyv, hogy betu. Tudom, tudom, van megoldas ma mar erre, magyar ekezetes klaviatura az ember hona ala, es kesz is. De az en poggyaszom mar igy sem volt pillesulyu, nem beszelve az ilyen foku eloregondolkodara valo keptelensegemrol. Mindenesetre amikor a masodik napon megismerkedtem Yusuf Alper professzorral, aki amellett, hogy kolto, Izmirben pszichiater - es akivel hosszan elmelkedtunk arrol , Jozsef Attila borderline szemelyisegzavarban szenvedett-e vajon -, egeszen elgyengultem a nevjegykartyajan talahato FakÜltesi szoban bujkalo ismerostol.
Euforikus gondolatokat fogalmaztam magamban arról, hogy a haza nem máshol keresendő, csakis ott, ahol megtalálható a meghökkent vagy elragadtatott Óóó, a fölényes és kétkedő Ááá, a zavaromban nyögdécselt Ööööö, és persze a kis és a nagy Ő.
Aztán elsodort a szerbiai zsúfolt hét lendülete, az új költőismerősök, a kilenc felolvasás, az utazás Losnicára, a gimnáziumok, a múzeumok és könyvtárak. Majd otthon, gondoltam egyre lemondóbban, majd otthon megírom.
 


Sokkal fontosabb volt a beszélgetés a kedves Klety Sotiriadou-val, aki Athénban tanít műfordítást az egyetemen, Sylvia Plath görög fordítója, és gyönyörű verseket ír, no és barátjával, a szelídtekintetű görög gyerekorvossal és meseíróval. Vagy a feketehajú, feketeszemű bolgár Roman Kissiov-val, aki nem csupán költő, hanem finomrajzú grafikáival illusztrálja könyveit. Vagy a magát szűkszavú morcnak álcázó aranyszívű Janko Vujinoviccsal. És sorolhatnám Zorica Rajkovát, az ikonok költőjét, és Alicia Aza Campos-t, aki Madridból érkezett, és hozzám hasonlóan három gyereket hagyott otthon, hogy aztán kicsit dideregve együtt olvassunk fel a tévékameráknak Karadzsics, a szerb nyelvújító megdöbbentően szegényes szülőhelyén, később pedig az apró, ötszáz éves Tronosa Monostorban az apácáknak, akik mézzel és tiszta örömmel vendégeltek meg bennünket.
 

És írhatnék a vidám Hava Pinhas-Cohenről, vagy Wang Lichunról, akivel a Kusturicát idéző csevapvacsora után, amin Goran Bregovic zenekara játszott nekünk, hajnaltájban egymás mellett szorongtunk a zsúfolt buszon, és aki a világtörténelemnek ebben a kitüntetett pillanatában piros fonott selyemdíszt ajándékozott nekem.

 
És jártunk Banja Koviljicán, ahol, miután felléptünk a szabadtéri zenei és költészeti fesztiválon, a békeidőket idéző gyógyszálló főorvosának vendégei voltunk. A vacsora ezúttal kifinomult és halk volt, a beszélgetés olyan kort idézett, amelyikben értelmiséginek lenni felelősséget jelentett nem csupán a saját hivatás, hanem mindennemű szellemi érték iránt.
És el kell még mesélnem a látogatást a Drinához. 
A folyóhoz érve ugyanis nemzetiségre, korra, nemre, magassarkú cipőre való tekintet nélkül mindannyian azonnal lekuporodtunk, és belemerültünk a koncentrált és elmélyült szedegetésbe. És ekkor kiderült, hogy legyünk bár az élettel, a költészettel, az ékezetekkel vagy bármi mással nagyon is különböző viszonyban, de egytől egyig a Kavicsgyűjtők Titkos Társaságának határokat nem ismerő tagjai vagyunk.
 
 

2013. szeptember 15., vasárnap

FEKETE KENYÉR, FEHÉR CSIPKE


Gyönyörű zöld köves gyűrű. A kőnek két apró, ezüst, kacskaringózó szív a foglalata.
A gyűrűt viselő kéz is gyönyörű, hosszú, vékony ujjak, törékenység, erő, szárnyak. Törtfehér vászonszütyő fából faragott fülébe kapaszkodnak a kezek, a szütyőn horgolt cérnacsipke-terítő a rávarrott dísz.
A kezek Ludmillában végződnek. Ludmilla nyolcvankét éves, magas, törékeny, erő, szárnyak. Fekete szemek, fehér konty. Fehér szandál, fekete nadrág, fehér pulóver. Ludmilla igen, nem, tiszta sor, ül mellettem a kórházi padon, sorban ülünk, várunk a laboreredményre.
Megfogja a kezem, a tenyerembe néz. Hosszú élet, nagyon hosszú élet. Meddig kell várni? Mind a két tenyerében zs betű. Zsizny. Azt jelenti, élet. És látja itt, ez egy harang. Az életre csengettyűz.
Testnevelő volt, özvegy öt éve. Madarakkal társalog, kilószám szórja az erkélyre a napraforgót, a cinkék berepülnek a szobájába, a szekrény peremére, a fejére ülnek.
Ablakával szemben három fa bókol, reggelente visszaint nekik.
Nem sokat eszik, egy héten három krumplit vesz, megfőzi, aztán kidobja a maradékot.
Napkeltekor ébred, kiáll az erkélyre, feltöltődik napsugarakkal. Látszik a szemén is, mosolyog, fény szóródik a váróba, megcsillan a még reggel bemocskolt, végre felmosott kövön.
Azért van nála egy fahasáb alakú fekete kenyér, most vette az orosz boltban, ott lett rosszul, onnan hívták a mentőt érte. Kiveszi a szütyőből, fehér, fekete, nekem adja a felét, szeretne adni valamit.
Elnézést uram, van önnél bicska? Természetesen, csodálkozik a köpcös úr, váratlan helyzet, nem számíthatott rá, hogy itt a kórházban bizonyíthatja, férfi.
Elnyiszáljuk a kenyeret. Friss, fanyar illat írja át a fertőtlenítő szagát.

 

2013. szeptember 3., kedd

ISKOLABUSZ

Az idei iskolakezdés kalandjai (megszépítő körülírás) között az egyik legszomorúbb Tündi és Imi eltűnése. És Gyuszikáé, de az egy másik történet.
A két gyerek úgy tűnt el az életemből, mint két szappanbuborék.
Vagy Bab Berci Tünkánya. Voltak, nincsenek.
Az egyik Pest megyében található majorból jártak be az iskolába - hol iskolabusszal, hol gyalog, vagy éppen sehogyan, ha az időjárás lehetetlenné tette a közlekedést. Különös gyerekek voltak az ikrek, egyfelől nagyon is maiak, másfelől időutazás volt velük találkozni, hiszen életformájuk Gárdonyi vagy Móra tanítványainak rokonaivá tette őket.Volt mobiljuk, de éjjel a végtelen szelet hallgatták. Tünde értette legjobban, hogy János vitéz miért nem találkozik többé Iluskával az életben.
Imi negligálta az írást és olvasást, de matekból vágott az esze, mint a borotva.
Óvodás koruk óta ismerte őket a közösség, ahova jártak. Elfogadta, szerette mindkettőt.
Most, hogy a majorból csak pénzért hoz gyereket az iskolabusz, eltűntek.
Abba a faluba járnak iskolába, ahová ingyen visz a busz. Belátható szempont. Bár ott nem ismeri őket senki.