Ekezetek nelkul, fejben kezdtem irni ezt a bejegyzest meg Szerbiaban, ahol egy hetet toltottem az 50. Nemzetkozi Koltotalakozon. Persze most csalok, mert mar visszakaptam az ekezeteimet, de nagyon hianyoztak, es most szeretnem megosztani ezt a hianyt. Felmerulhet ugyan, hogy meg lehet-e osztani valamit, ami nincs, de most is eppen ezt probalom, vagyis.
Hianyzott, hogy nem tudom leirni konnyek, hogy megorulok, hogy konyv, hogy betu. Tudom, tudom, van megoldas ma mar erre, magyar ekezetes klaviatura az ember hona ala, es kesz is. De az en poggyaszom mar igy sem volt pillesulyu, nem beszelve az ilyen foku eloregondolkodara valo keptelensegemrol. Mindenesetre amikor a masodik napon megismerkedtem Yusuf Alper professzorral, aki amellett, hogy kolto, Izmirben pszichiater - es akivel hosszan elmelkedtunk arrol , Jozsef Attila borderline szemelyisegzavarban szenvedett-e vajon -, egeszen elgyengultem a nevjegykartyajan talahato FakÜltesi szoban bujkalo ismerostol.
Euforikus gondolatokat fogalmaztam magamban arról, hogy a haza nem máshol keresendő, csakis ott, ahol megtalálható a meghökkent vagy elragadtatott Óóó, a fölényes és kétkedő Ááá, a zavaromban nyögdécselt Ööööö, és persze a kis és a nagy Ő.
Aztán elsodort a szerbiai zsúfolt hét lendülete, az új költőismerősök, a kilenc felolvasás, az utazás Losnicára, a gimnáziumok, a múzeumok és könyvtárak. Majd otthon, gondoltam egyre lemondóbban, majd otthon megírom.
Sokkal fontosabb volt a beszélgetés a kedves Klety Sotiriadou-val, aki Athénban tanít műfordítást az egyetemen, Sylvia Plath görög fordítója, és gyönyörű verseket ír, no és barátjával, a szelídtekintetű görög gyerekorvossal és meseíróval. Vagy a feketehajú, feketeszemű bolgár Roman Kissiov-val, aki nem csupán költő, hanem finomrajzú grafikáival illusztrálja könyveit. Vagy a magát szűkszavú morcnak álcázó aranyszívű Janko Vujinoviccsal. És sorolhatnám Zorica Rajkovát, az ikonok költőjét, és Alicia Aza Campos-t, aki Madridból érkezett, és hozzám hasonlóan három gyereket hagyott otthon, hogy aztán kicsit dideregve együtt olvassunk fel a tévékameráknak Karadzsics, a szerb nyelvújító megdöbbentően szegényes szülőhelyén, később pedig az apró, ötszáz éves Tronosa Monostorban az apácáknak, akik mézzel és tiszta örömmel vendégeltek meg bennünket.
És írhatnék a vidám Hava Pinhas-Cohenről, vagy Wang Lichunról, akivel a Kusturicát idéző csevapvacsora után, amin Goran Bregovic zenekara játszott nekünk, hajnaltájban egymás mellett szorongtunk a zsúfolt buszon, és aki a világtörténelemnek ebben a kitüntetett pillanatában piros fonott selyemdíszt ajándékozott nekem.
És jártunk Banja Koviljicán, ahol, miután felléptünk a szabadtéri zenei és költészeti fesztiválon, a békeidőket idéző gyógyszálló főorvosának vendégei voltunk. A vacsora ezúttal kifinomult és halk volt, a beszélgetés olyan kort idézett, amelyikben értelmiséginek lenni felelősséget jelentett nem csupán a saját hivatás, hanem mindennemű szellemi érték iránt.
És el kell még mesélnem a látogatást a Drinához.
A folyóhoz érve ugyanis nemzetiségre, korra, nemre, magassarkú cipőre való tekintet nélkül mindannyian azonnal lekuporodtunk, és belemerültünk a koncentrált és elmélyült szedegetésbe. És ekkor kiderült, hogy legyünk bár az élettel, a költészettel, az ékezetekkel vagy bármi mással nagyon is különböző viszonyban, de egytől egyig a Kavicsgyűjtők Titkos Társaságának határokat nem ismerő tagjai vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése