ADVENTI HAIKU-KOSZORÚ
1. GYERTYA
Régi koszorú.
Hervad a végtelen. Nem.
Láng libeg-lobog.
2. GYERTYA
Bebocsátást vár,
pislog az alkonyatban
két lila lányka.
3. GYERTYA
Hárman táncolnak.
Rózsa reménye reszket.
Eljön, akit vár?
4. GYERTYA
Páros, erős fény.
Szimmetriája biztos.
Olvad a kétely.
A tegnapi Szószövő csoporttal a haiku-írás és a szemlélődés viszonyáról beszélgettünk. Aztán szemlélődtünk is, körbejártattuk tekintetünket a decemberi sötétségen, a rövid napokon, a koszorú végtelenjén, a gyertyalángokon. A Szószövő-tanoncokkal együtt munkálkodunk, én is minden alkalommal elvégzem a feladatot. Így alakult a haiku-koszorú.
A kép Schall Eszter munkája, az utolsó kép a Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik című mesekönyvben. Mákszem is gyertyafény mellett várakozik. Szemlélődésre való idő ez.
2015. december 1., kedd
2015. november 23., hétfő
Szószövő Rendezvények a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban
Címkék:
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár,
Szószövő
2015. november 19., csütörtök
ERZSÉBET-NAPI ÁTUTAZÓ
Szelíd novemberi este.
Váratlan idő. Váratlan időm keletkezik, ma mindenki későn ér haza, és egyedül vagyok. Fáradt is. Kellene egy jövő évi naptár. Beszaladok az evangélikus könyvesboltba. Nehezen találom, a kis üzlet a templom mögé bújt az átépítés miatt. Még kisebb, de kedves zug, az ismerős eladó jelenléte az állandóság nyugalmával tölt el a kavargó, bolond napok, hónapok között.
A Deák téren egy lány hang-on játszik. A templomlépcsőn az ezüstre festett szoborember határozottan rámutat. Veszek egy kávét papírpohárban. Maradok.
(Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=4pHmwySS3tM)
A lány kezében aranyló hangtállá válik a Deák tér, vizében békében nyüzsög az élet.
A tengermély mindennapjai című természetfilmet nézem. Atlantisz, korallok, a háttérben óriáskerék, Erzsébet téri árusok, a Váci utca torkában kürtős kalács. Színes japán, német, orosz halak úsznak a félhomályban. A lány guggol, játszik, a zene tibeti meditáció és gyógyító hangtálak bongását idézi, időnként az evangélikus templom órája is csatlakozik hozzá. Összecsengenek. A padokon teknősök őrizgetik az örökös mozdulatlanságot.
Rózsákról akartam írni ma, nem a mélyzöld, aranyló csillámú tengerről, és verset, nem blogbejegyzést. Köszöntőt, de ez a hang túl messze hömpölyget a sorvégektől. A rózsákat Erzsébet nagymamámtól hallottam először, a csodát, amikor a királylány a télben a koldusoknak titokban kenyeret vitt, és rózsává váltak a kötényében, hogy le ne lepleződjön. Koldusok a Deák téren is vannak, és én nem vagyok eléggé Erzsébet, a pénz mellé cigarettát nem adok. Nincsenek rózsák a kötényemben. Ma ezt tanultam.
Azt is nemrég tudtam meg, hogy volt egy kertész, Márk Gergely volt a neve, rózsákat nemesített, csupa híres rózsát, és az arca olyan szelíd, mint itt a teknősöknek a padon. Az Árpádházi Szent Erzsébet rózsája aranyérmet kapott Rómában a rózsaversenyen, azt is akkor hallottam először, hogy a rózsáknak van versenye. Hát nem csodálom. Ez a rózsa aranyat ér.
(A kép forrása: http://cinnamon4x.cafeblog.hu/2015/06/19/teljes-pompaban-magyarorszag-legnagyobb-rozsakertje-a-rozarium/)
Azért azt még szerettem volna, hogy
Erzsébet csöndes volt.
Nagymamám.
Annyi jó ebédet,
annyira egészet
soha nem eszem már talán.
Mert amíg ő főzött,
mindegy, hogy sütőtök
volt és négy karika kolbász
per fő a levesbe, az is csak hetente,
és hogy a kenyér se sonkás
csak baracklekváros,
de volt mákos és diós bejgli,
lehetett a parkba menni,
a konyhában bordó kockakő,
volt sakk és römi,
ki nevet a végén,
és érettségi félév
- hát nem jár ezért
egy rózsatő?
egy csillagköz? egy fényév?
2015. október 8., csütörtök
"MY SHADOW'S THE ONLY ONE THAT WALKS BESIDES ME..."
Hát van az úgy, hogy az ember nem leli az árnyékát. Nem, nem árnyéka önmagának. Nincs árnyéka.
Nincs árnyéka, nincs jelen. Kilép a térből, ki az időből.
Nincsenek színei. Fekete vagy fehér.
Sötétben van. Vagy teljes, moccanatlan fényben.
Az árnyék nélküli létben nincs félelem.
Nincs ott semmi.
A semmi van ott.
Az árnyék nélküli lélektől a többiek félnek. Jönnek, mennek, nyúlik, törpül mögöttük az árnyék, fogy, dagad köröttük fény, játszik, fogócskázik, bújócskázik velük sötétség, világosság. Megrettennek, ha vége a játéknak, a fény elől, az éjsötéttől nincs hova szaladni, nincs hova bújni.
Peter Schlemihl, is az az átkozott, szerencsétlen, árnyékavesztett lélek. Ijesztő. Aki elveszti az árnyékát, az életét hagyja el. Elveszett. Lúzer. Sem öröm, sem szerelem meg nem válthatja.
Ahogy kisöccse, a meseirodalomban később felbukkanó Peter Pan sem képes felnőni az árnyéka nélkül. Sohaország nem tűri az ölelést, hiába varrja vissza Wendy Peterre az árnyékát.
(http://hdmoviespoint.com/peter-pan-movie-720p-dual-audio-free-download/)
A boszorkányoknak sincs árnyékuk. (A Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik című mesekönyv most lett kész. Kata, a boszorkánytudós ki kell álljon a napra, hogy bebizonyítsa a két gyereknek, nem boszorkány. Van árnyéka.) A tündéreknek sincs. Az angyaloknak sincs. A halottaknak végképp. Az élőhalottaknak sem.
Hogy lehet visszaszerezni? Jaj, hogy...?
Váratlanul.
Nekem ma este új árnyékom nőtt.
A fiamtól kaptam, bár ő csak elővette a gitárját, és bogarásztunk a YouTube-on a kották közt böngészve, kereste az akkordokat, és énekeltünk, I walk a lonely road, the only one that I have ever known, don't know where it goes, but it's home to me and I walk alone, hát így, együtt I walk alone, és közben eszünkbe jutott, hogy a bátyja ezzel a számmal állított haza tizenkét évesen, hogy ez a kedvence, és táncoltunk is egy kicsit, ülve, mert úgy is lehet, but it's home to me, fekete a fiam gitárja egyébként, és volt valami fehér is, fények, árnyak, bújócska, játék, már ahogy az életben lenni szokott.
(http://andersaito.deviantart.com/art/Boulevard-of-Broken-Dreams-104536294#showMedia)
https://www.youtube.com/watch?v=aGzgoSg5OZg
Címkék:
Boulevard of Broken Dreams,
Chamisso,
Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik,
Peter Pan,
Peter Schlemihl
2015. szeptember 3., csütörtök
MI JÁR A FEJEMBEN?
A fb szokta ezt kérdezni tőlem, de általában költői kérdésnek tekintem, és nem szoktam rá válaszolni.
Most mégis megpróbálok, bár nem gondolom, hogy a világ maga a Hyde Park, ahol mindenki elmondhatja büntetlenül mindazt, amit gondol, hogy ne szoruljon belé, hogy ne fojtsa el, ments Isten. De mégis, úgy tűnik, a világháló mégis az, és ha ez segít, akkor áldott legyen.
(http://judlorin.blogspot.hu/2009/11/i-love-london.html)
De hogy mindazt, ami a fejemben jár, kényszeresen megosszam a világgal, nem tudom elképzelni sem. Micsoda magányok fortyognak, bugyorognak ezen a felületen - néha, néha elképedek ezen, amikor időm védelmét félretéve belenézek a napi megosztásokba, és látom, hogy születésnapi torták, házassági évfordulók, első írásfüzetek, és ki tudja mi még kerülnek a nyilvánosság elé. Így aztán védem magam, mert előfordul, hogy a fejemben egy ideig semmi nem tud járni, belezsúfolódnak a közös nyaralások fényképei a menekültek fényképeivel együtt, és a megnyitott és elolvasott esszék, vélemények, kritikák, válaszok és viszontválaszok, és kavarognak. Soha nem látott mennyiségben és felbontásban áradnak a fejembe a világ eseményei, és még ki sem alakulnak róluk a saját gondolataim, máris tömegesen kapom mások gondolatait. Hihetetlen az események és a reflexiók egymásutánja, pedig meggyőződésem, hogy több időre lenne szükség, hogy az ember gondolhassa, amit gondol, hogy legyen a dolgoknak csendje és ideje.
Ezért lehet, hogy az írás mégiscsak szakma is meg felelősség is, nem egyszerű retorikai vagy más formai bravúr. Nem beszélve arról, hogy mostanra - rendkívül demokratikusan amúgy - mindenki véleménye azonnal olvasható, azoké is, akik soha életükben nemcsak nem írtak, de nem is olvastak semmit. Például Tóth Krisztinától. És tessék, a mai napom estéjébe, egész napos ügyintézések és vizsgálatok után hazaérve, belezsúfolódott a pitbull-vers körüli botrány. Az aggodalom egy kedves és kiváló költőtársért, és magunkért, mindenkiért.
Félek a pitbulloktól, akkor is, ha ez előítélet, és azoktól is, akik a pitbullokat féltik egy verstől. A verset fel szoktam olvasni Szószövő foglalkozásaimon, mert jó vers, játékos, és mi mással lehetne legyőzni a félelmet, ha nem játékkal?
Úgy látszik, félelmes időket élünk, néhány napja írt Kiss Judit Ágnes az idegenektől és az agressziótól való félelmeiről remek esszét. (http://kissjuditagnes.blog.hu/2015/09/01/tudok_en_felni_magamtol_is)
És erre egy újabb tessék. A pitbullok védelmében megfenyegetnek egy magyar állampolgárt. Egy költőt. Megdöbbentő, hogy még mindig ekkora hatalma van a versnek. Hogy félteni kell az olvasókönyvtől is.
És miközben ez kavarog a fejemben - mert nem járhat benne semmi, szép, békés tempóban nézelődve a tájban -, arra gondolok, hogy hogy a csudába lehet mesekönyvet dedikálni a Pozsonyi Pikniken, miközben a pályaudvarokon a gyerekeknek nem elég a víz. Aztán arra, hogy biztos van, aki szerint ez példaszerűen demagóg gondolkodás, de én mégis elpirulok, miközben megosztom a dedikálás időpontját.
Közben az is a fejemben jár, hogy mit mondok majd a holnapi felolvasáson, ha egy gyerek őszintén megkérdezi, mi történt az arcommal. Kalózhajóra gondoltam először, hogy azt mondom, igaz ügyért harcoltam, de most felmerült bennem, hogy a 4-5 centis műtéti sebhely akár egy kutyaharapás nyoma is lehetne. A kutyát persze magamban nevelgettem, mert ahogy Woody Allen pontosan megfogalmazta: "Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek." Jó, ezt most kivágták, csak annak nyomát őrzi a seb, hogy nem lehet nyom nélkül megúszni. Hogy nem lehet nem szembenézni az agresszióval.
És azzal, hogy vannak a pitbullok meg vannak, akik megpróbálják megmutatni, hogy kell legyőzni a félelmet - játékkal - , de a pitbull olyan, hogy ezért is megharagszik. Mert a pitbull szeretne kedves és aranyos lenni. De olyan kedves aranyos, akitől azért félnek.
És az is a fejemben jár, hogy hogy fordulhat elő, hogy egy magyar költőt más magyar költőknek kell megvédenie a pitbull-tenyésztők haragjától. Teljes elmebaj. Miközben biztosan van mindenkinek jobb dolga is. Ha más nem, vigyen vizet vagy, matracot vagy pulóvert a pályaudvarokra. Ha nem akar mondjuk épp otthon felmosni vagy meglátogatni idős rokonait vagy felolvasni egy mesét a gyerekének, vagy sétálgatni a fák alatt a kedvesével. De nem.
Mások nem Tóth Krisztinát támadják, hanem Esterházy Pétert, nem mondok mást, mert én is félek, féltek másokat, de van olyan magyar falu és város (több is, amelyiknek nem inge ne vegye magára), ahová Esterházy Péter könyveit még soha nem olvasott képviselők szerint nem tanácsos meghívni egy liberális írót.
És közben a Példabeszédek is a fejemben jár:
"A bölcsek nyelve ékessé teszi a tudományt,
a balgák szája pedig dőreséget bugyogtat." (Péld. 15, 2)2015. szeptember 1., kedd
A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA
– P.
Horváth Tamással Norvégiában –
De nem.
Mielőtt
tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy
miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az
Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat:
Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni
Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján.
Az ábrándot tett követte, és
Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és
néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar
neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván
további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P.
Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU -
Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő
fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a
létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki
mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk
krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát
sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk,
tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a
három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol
nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.
A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és
az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth
Tamás szalvétájára.
Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze
legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges,
lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is
működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol
máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság
csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül
főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor
karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a
lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.
A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem
szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek
üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi
tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a
patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas
palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY
előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit.
Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a
tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is
emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy.
Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a
hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék
zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.
És akkor Tamás. Mert nem szeretném
megbántani. (Dehogy bántasz –
mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A
málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az
utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb
reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és
gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest.
A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.
De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói
este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a
konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen
sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri
felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel,
borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a
húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is.
Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.
A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta,
aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy
kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.
Címkék:
Bangó Aliz,
Czigány Péter,
Dobos Éva,
KÁLYHA-KÉP-REGÉNY,
P. Horváth Tamás,
Török Ádám,
Török Flóra,
Török Tilla,
Tündérváros,
Tündérvölgy,
Undredal
2015. július 21., kedd
EGY SZÁL GYERTYA
A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek.
Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni.
Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott.
Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.
A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.
Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.
Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt.
De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának.
Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni.
Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.
Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem.
Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával.
És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.
Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon.
Hát fáj. Persze, hogy fáj.
Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát.
Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.
2015. július 12., vasárnap
MÁKOS GUBA
Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)
Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:
- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?
És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki.
Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.
A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.
A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle.
Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer...
A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.
De az biztos, hogy mindezt látni fogják:
Csipkefüggyöny
A rececsipkével takart ágy alatt pedig... a porcelánbili, azaz éjjeliedény...:)
A homályba vesző vidéki színésznő homályba vesző emlékkönyve
Érezni az illatokat most is...
A kőfalnak fontos szerepe lesz a történetben...
A titokzatos LÉLEKLYUK. Micsoda szó...!
Márton fiamnak szeretettel
Szélmalom-ablak belülről. A téglapárkány réseiben zajlik az élet.
... és az ablak kívülről
Ez most nem kályhamese lesz, de azért a szín és forma figyelemre méltó...
Ez pedig egy találós kérdés. MI EZ?
(A szerencsés megfejtők kapnak tőlem egy prominclicukrot. És hogy az mi...? Azt majd később elárulom.)
A szélló. Széllovas nélkül.
Folytatás következik...
2015. június 15., hétfő
A HÁTTÉREN TÚL - SAUL FIA
"Lelkünk megmenekült..."
(Zsoltárok 124, 7.)
Moziba ritkán járok, egyszerűen nincs mikor.
Mostanában mégis többször sikerült kiszakítani az örvénylő időből annyit, amennyi egy filmre kell. És a Saul fiá-ra kellett. Ha másért nem, mert egy költő játssza a címszereplőt. A címre is felkapja a fejét az ember. Hiszen a bibliai Saulnak - mert azonnal ő jut az ember eszébe - nem volt fia. Akarom mondani Pálnak.
(Caravaggio: Szent Pál megtérése)
Nem akarok áttérni a filmkritika-írásra, nem tervezem. Szándékosan nem olvastam el semmilyen véleményt, csupán egy Röhrig Gézával készült interjút, még a film beharangozásakor. Egyszerűen csak el szeretném mondani, mi minden jutott az eszembe.
Például arról, hogy a háttér homályos. Csak az éles, ami a szemünk előtt zajlik. Az orrunk előtt. De az annyira, hogy néha egészen elvakítja a szemet. A tükör által homályos látás ez, a rohangálás, a pillanatnyi parancsoknak való engedelmesség nem enged tágasabb perspektívát. Beleszédül az utasítások rángatásában, révült félelemben pillanatról pillanatra létező megannyi marionett-szereplő, és beleszédül az is, aki nézi. Hogy kik parancsolnak és mikor, szinte másodlagos.
Mindig parancsolnak valahol valakik valakiknek valamit.
Ezért annyira hihetetlen és csodálatos, hogy van valaki, pontosabban egyszercsak egy kitüntetett pillanatban megtörténik valakivel, hogy vakká válik a valóság kézzelfogható törvényeire és ettől túllát a jelenidő totális diktatúráján.
Hogy ez a valaki Saul a damaszkuszi úton vagy Saul, akit Ungvárról Auschwitzba deportáltak, ahol sonderkommandós lesz, szinte mindegy. Az egyik a Fiút találja meg, a másik a fiát. Vagy valakit, akit a fiának tekint. Erről nem derül ki több, a lebegtetett szál csak annyit árul el, hogy a fiú (ahogy a Fiú is) házasságon kívüli gyerek. Mindkét fiú halott a megismerés pillanatában. A felismerés pillanatában. És haláluk előfeltétele a felismerésnek. A fiú megpillantása vezet a homályos háttéren túlvalók prioritássá válásához.
Hogy a lágerfelkelés megszervezése másodlagos, és minden más lényegtelen lesz ahhoz képest, hogy kell egy rabbi. Isten embere. Mert a fiút el kell temetni.
Ahogy el kellett temetni Polüneikészt is. És mindegy, hogy Kreón vagy a láger őrei fenyegetik az ember életét.
Hogy Antigoné vagy Saul Auslander őrültnek tűnik, aki nem védi saját és mások - látszólagos és átmeneti - biztonságát, aki további veszélybe sodorja az amúgy is poklokat járó környezetét? Hogy ez további áldozatokat követel? Igen. De a halál mint közös sors időpontja is lényegtelenné válik annak számára, aki az isteni törvényt szolgálja.
Meghalni is csak akkor halhat meg, amikor nem tudja tovább vinni terhét. Amikor elengedi. Ahogy a bebugyolált holtestet Saul Auslander. De előtte még egyetlen kegyelmi pillanatban elmosolyodhat. Amikor szembenézhet egy fák közül jelenésszerűen előbukkanó eleven fiúval. Az élet feltámadásával.
A film két legfontosabb akusztikai hatása a tűz ropogása és a folyóvíz surrogása.
A pusztító tűz és az éltető víz hangját olykor szinte lehetetlen egymástól megkülönböztetni.
Címkék:
Nemes Jeles László,
Röhrig Géza,
Saul fia
2015. május 2., szombat
RÓKATÜNDÉR ÉS CSERESZNYEVIRÁG
Mostanában valahogy megint minden összeér.
Kezdjük a rókával. Róla már esett szó, jópár éve harapott meg egy szép és kedves róka, amikor üldögéltem egy vonyarci nyáréjszakában a teraszon. Szokás szerint keresztbe tett lábbal, szandálban, hiszen langyos volt az este. Nem féltem, érdeklődve lépegetett felém, és annyira hirtelen volt a harapása, hogy ő is megijedt tőle.
Akkor és azóta is többen próbáltak rávenni mindenféle veszély felismerésére.
Aztán két hete, a Kályhamesék írásának finisében, hirtelen megváltoztattam a keretmesében szereplő kislány nevét. Liza legyen a fazekasasszony, Pirók anyó unokája. Vagyis лиса.
Pár nappal később hosszú idő után először jutottam el moziba, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Aki hívott, azt mondta, végre egy film, amit valószínűleg érdemes megnézni. És igazat mondott. A Liza, a rókatündér-t tényleg.
Balsai Mónika, a rókatündér és a róka a Budakeszi Vadasparkban
(A kép forrása: http://neon.hu/bulvar_rovat/ket-uj-roka-erkezett-a-budakeszi-vadasparkba-295265
A padlón. Vagyis cseresznyevirágzás
(http://hetediksor.hu/2015/01/08/liza-a-rokatunder-plakatfotozas-exkluziv/)
Bármikor újra beülnék rá. A történet, a karakterek, szereplők játéka, a film humorának finomsága, tükrei nem bántó igazsága és fénye, az örök cseresznyevirágzásra múlhatatlan áhítozás cseppet sem veszélytelen volta, az elátkozottság mulatságossága - mindez külön és együtt is elég ok lenne rá.
Aztán egyik nap végre eljutottam odáig, hogy készülni kezdjek a MEGY szakmai hétvégéjén Szlukovényi Katával tartandó versfordító szemináriumunkra. Igenám. De. Na, mindegy, elárulom. Az utolsó pillanatban változtattunk eredeti terveinken, és nem dalfordításról lesz szó, hanem az erotikus versek fordíthatósági (egyébként írási) kérdéseiről is. Hogy egyáltalán vannak-e szavak. Szavak, amik nem virágoznak, nem gügyögnek és nem közönségesek. Erről valamikor majd külön és később részletesebben. Hirtelen eszembe jutott Vihar Judit, hogy tőle kérek verset, bizonyára akad finom, mégis megélt erotikus líra a japán költészetben.
Miután telefonon kaptam tőle ajándékba egy kora reggeli japán líra szemináriumot, megismerkedtem Joszano Akiko nevével is. Szégyen ide vagy oda, eddig nem ismertem. Pedig Zilált hajam című kötete megjelent Villányi G. András fordításában néhány éve magyar nyelven is.
Hogy mit kell tudni Joszano Akiko-ról? Azt, hogy lenyűgöző élete volt. Egy tucatnyi gyerekkel volt költő és műfordító, aki a nők helyzetéért, a békéért az iskolázottságért is sokat tett.
Íme egy lélegzetelállító tankája Végh György átiratában:
A LÉPCSŐK
Ó, megszámlálhatatlan
sok lépcső vezet fel
szívemhez.
S kettő-háromra lépett
mindössze férfi eddig.
Hogy rókatündér volt-e? Azt hiszem, ehhez nem fér kétség.
Joszano Akiko portréjának forrása:
http://www.city.himeji.hyogo.jp/bungaku/tokubetsutenn/yosano/akiko.jpg
Címkék:
a rókatündér,
Balsai Mónika,
japán vers,
Joszano Akiko,
Liza,
MEGY,
Szlukovényi Katalin,
Vihar Judit,
Villányi G. András,
Zilált hajam
2015. március 29., vasárnap
Kőház című verseskötet könyvbemutatója
Címkék:
Kőház,
Molnár Krisztina Rita,
Simon Attila,
Szabó T. Anna,
Záhonyi Enikő
2015. március 28., szombat
ESTERHÁZY PÉTERREL KARÁCSONY ELŐTT
2015. március 7., szombat
ÜVEGHEGY ÉS SZÍVLENYOMAT
Múlt hét szombat. Az utolsó februári nap. A Műcsarnokban a könyvek ihlette Illuminációk -- a Gutenberg-galaxis stopposainak című kiállításhoz kapcsolódva kisebb és nagyobb gyerekekkel sétáltunk az Üveghegyen. Megnézegettük, ki és mi mindenki bújhat el egy könyvben a recepteken, a szitakötőn és a gleccsereken kívül. Akár versek vagy macskák is... Délelőtt mesét írtunk az itt, ott, a kiállításon vagy a szívben talált szavakból, délután verset. Nem rigmust, nem mindegy-csak rímeljen-t. Szívlenyomatokat.
Szerzők és szavak
Az Aranysityak antológiából olvasunk.
A kilenckezes Üveghegyi mese
Verset írni lehet fekve, guggolva, négykézláb. És verset írni az is tud, aki még nem tud betűt vetni, de van mit írnia. És ha van egy jó íródeákja. Például az anyukája...
Lábujjhegyen, széken állva
Akinek a neve is versbeillő...
Iván Napsugár: A vicces vers
örül a Nap
okos Biblia
érthetetlen bácsi
vidám inciáni
bátor könyvek
boldog zene
Huszárszky Veronika: Élmények
Amikor ide beléptem
olyan jó volt
jó volt mert
faillat volt
jó volt mert
volt kódex
mert szép képek voltak a falon
jó volt mert meleg volt
Együtt voltam anyával és Petivel
Huszárszky Péter: Csillagház
Itt még nem jártam
új múzeum, tágasság
teteszett a kódex, a fahasáb
díszes képek, régmúlt korok, újdonság
szökell a szív, nem kell félni
nagyító mögött, fényben házikó
Az ihlető művek egyike. László Bandy alkotása az Illuminációk kiállításon
És másika: Nagy Barbara installációja
(Az író-foglalkozás fényképeit Szabics Ágnes készítette.)
Címkék:
Illuminációk - a Gutenberg-galaxis stopposainak,
László Bandy,
Műcsarnok,
Nagy Barbara,
Szívlenyomat,
Üveghegy
2015. január 25., vasárnap
OROSZ NAPOK
Valahogy így alakultak ezek a hetek. Lariszával kezdődött. Azzal, hogy megadta a borscs receptjét. Borscsot legutóbb több mint harminc éve ettem, tekintettel arra, hogy anyukám szokta főzni, de ő már 1984-ben befejezte a borscsfőzést és minden egyebet. Szásától tanulta, akivel egy emeleten laktunk a Bajza utcában. Egy napon születtek, egy évben, a béke első napjaiban. Szása Péterváron, anya pedig Budapesten. Borscsot nem főzött gyakran, elég babrás, sok idő a rengeteg céklát lereszelni, a marhahús pedig nem volt sem olcsó, sem könnyen beszerezhető.
Én sem akárhogy jutottam hozzá, ismerős tanár felnőtt fia vágott marhát karácsony előtt, ó, hát akkor főzök egy céklalevest, gondoltam, és lőn. A céklát térden állva reszeltem, nálunk nincs kisadag, sokan vagyunk, majd beszakadt a hátam. De a bársonyos, tejföllel kevert céklaíz, a megszolgált jutalom kárpótolt. Négy napig borscsot ettem. Négy napig tartó visszaút anyához az időben.
Még szerdára is maradt egy kicsi. Aznap este volt a Jelenkor támogatói estje a Nagymező utcában, sietve mentem, parkolóhely sehol, mígnem a Hajós utcában mégis. Előttem és mögöttem is tétovázott valaki, öten tétováztunk együtt tovább, akár illemtudó betlehemesek: Szabad-e itt parkolni autóval? Tábla nem tiltotta, automata sehol. Hát, akkor biztos szabad.
Az esten többek közt Grecsó Krisztián is felolvasott. Erős, orosz áthallásokkal játszó próza az Orosz nyár, a játék nem kevésbé komoly, mint az orosz rulett, tétje az élet értelme (Mi más?), hogy akkor feleslegesen vagyunk-e itt vagy nem.
Az est után piros cédula várt a szélvédőn, büntetés. Miért nincs bűnöm, ha van? Bűn, bűntudat, nem mindig akkor bűnhődünk, amikor a bűnt elkövetjük, bűnhődni muszáj, satöbbi, satöbbi. Pragmatizmus, empíriával alátámasztott Dosztojevszkij. Másnap a postán, ahol befizettem a csekket - támogattam volna inkább a Jelenkort ezzel az összeggel is... -, vásároltam még egy határidőnaplót (Minek...?), amihez ajándékba az Orosz konyha című szakácskönyvet kaptam. (Ennek. Hát ennek.)
Este - mintegy vigaszképp - grúz paradicsomlevest főztem (végtelen egyszerű és diós), aztán elhatároztam, hogy jövő szerdán a Verskapun Schein Gábor Jelenkorban megjelent Búcsúzni orosz módra című verséről beszélgetünk majd.
"Utazni visszafelé, nem hagyva ki
egyetlen
állomást sem. Összegyűjteni minden kis
részletet,
és egyenként letörölni őket a vonat
ablakáról,
mint megannyi párás, üres képet..."
Mára pedig belepett minket a hó. Tél van, igazi, orosz.
(A borscsot ábrázoló kép forrása: http://www.origo.hu/archivum/20131026-lazar-chef-a-lifehu-sztarszerzoje-bemutatja-az-orosz-konyha-specialitasait.html)
Címkék:
borscs,
Búcsúzni orosz módra,
Grecsó Krisztián,
Jelenkor,
Orosz nyár,
Schein Gábor,
Verskapu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)