A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA

– P. Horváth Tamással Norvégiában –

   E pillanatban a kedves olvasó még számíthat tejszínnel habart hercegnőburgonyára, blansírozásra és tűzdelésre, rafinált fűszervajjal való alufóliába bugyolálásra, esetleg a legújabb lila vagy rózsaszín fajták gombahabbal megbolondított vagy szuflírozott változatára.

De nem.

 P. Horváth Tamás azok közé a mesterszakácsok közé tartozik, akiknek zseniális megoldásai az egyszerűség jegyében születnek. P. Horváth Tamás, a bölcsész-mesterszakácsok csekélylétszámú halmazának tagja. Egyszerűbben szólva – és így kell szólnunk, ha hűek vagyunk hozzá – író. A Zsolnayak és Pécs szerelmes krónikása. A szerelmes jelző nem cizella, egyszerű igazság. Ahogy az a bizonyos krumpli is az volt.

   Mielőtt tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat: Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján. 

Az ábrándot tett követte, és Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU - Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk, tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.

A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth Tamás szalvétájára.

Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges, lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.

A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit. Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy. Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.

És akkor Tamás. Mert nem szeretném megbántani. (Dehogy bántasz – mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest. A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.

De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel, borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is. Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.

A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta, aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.

KÁLYHA, KAPOR, KECSKE

Annyi minden van. Mindig. Ömlenek a dolgok a zsákból, nyakig érnek. Csak rakja az ember jobbra, balra, szépen sorba, rendbe, hogy kilásson alóluk, hogy eljusson valahogy a lényegig. És nem veszi észre, hogy ez a csapda. Mert ha mindent a helyére rak, épp oda nem jut el, ahova igyekszik. 

Én a kályhához igyekszem. A kályhához dőlni jó, mert duruzsol, mert jó meleg, mert ahol kályha van, otthon is van. A hucul kályhán képek is vannak, izgalmas, titokzatos képek. És a képek mögött történetek, akár Chagall képei mögött. 

Marc Chagall: A tánc

Nem csoda, a Kárpátok hegyvölgyeiben élő ruszinok közt épp úgy szól a magány, a bánat és az öröm a hegedűből, éppolyan a szegénység, mint a fehérorosz Vitybeszk-ben. A szegénységben meg úgy teremnek a mesék, mint a kapor. Csak szórják, szórják magjukat, azok repülnek a széllel innen oda, amonnan emide. Röpülnek a lengyel és zsidó és orosz és magyar és ruszin történetek, akár az apró és hegyes kaszatok, összekeverednek, aztán együtt kelnek ki. Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik szál honnan érkezett. Megtelik mesével a völgy, az apró falu, hegedűsök úsznak a levegőben, kecskék mondanak igazságot és vízitündérek tartják félelemben azt, akinek van félnivalója.

Már csak neki kéne ülni, leírni mindet, szórni bőven, mint nagymamám a kaprot a kert végébe.

Mert aztán úgy kibeszél kecskejáráskor az igazmondó kecske, hogy bújhatok szégyenemben a pad alá.

"A kaporleves kisimít,

a lengyel származásból,

nagymamámból ez maradt.

Apró, zöld szálak nedves ujjamon, 

már az is jó, míg aprítom,

lisztes rántásba habart

kapor illata elszántan kúszik

konyhán, át előszobán,

leng, a lélek új erőre kap,

tejfölre szedett bársony

fáradt torkomnak az első falat,

szorongó gyomrom ellazul,

átmelegszem,

nem fázom annyira."

(Ez maradt)

A vers vagy tizenöt éves, de a kaporleves mit sem veszített bársonyából. És a történetek a kályhán, azok sem, az ember már csak ilyen, kályha, leves vagy mese - melegíti így vagy úgy testét, lelkét mindenfajta hideg ellen. 

Decemberben nekilátok, hideg lesz úgyis, a könyv kéziratával meg el kell készülni tavaszra. 

A Kályhamesék Bangó Aliz gyönyörű hucul kályhacsempéi nyomán kelnek életre.

Bangó Aliz díjnyertes munkája, a hucul kályha
(A legalsó kályhacsempe Aliz névjegye. A képen Marci fiam mint kisinas, és Szotyi kutya is látható.)