2017. március 22., szerda

GYÓGYÍTÓ VÍZ


Ma délelőtt a terasz elsötétedett kövét sikáltam gyökérkefével, sütött a nap, és jólesett a vízzel pacsálni a vödörben. Söprögettem a vizet a teraszról, folydogált ide-oda a kövek résein át le a fűre, csillogtak a cseppek a fűszálakon.
Nemrégiben egy tanárnővel beszéltem telefonon, aki elmesélte, hogy hogyan sírt együtt az osztályával. És hogy a közös sírástól hogyan folyt ki belőlük a összegyűlt harag, fájdalom, feszültség. Egy hosszú ideje tartó bántásos történet zajlott az osztályban, aki átélt már hasonlót, akár gyerekként, akár tanárként, akár szülőként, pontosan tudja, milyen nehéz oldani, megoldani egy ilyen helyzetet. A külső, vagyis felnőtt beavatkozás rendre csak ront a dolgon, egyre gyilkosabb poénok, froclizások, fenyegetések érik az áldozatszerepbe kényszerült gyereket. 
És akkor ez a tanárnő elmondta, hogy bevitte az osztályába A víz ösvényét, és felolvasta nekik azt a fejezetet, amiről úgy gondolta, talán segíthet. És segített. Sírtak, nem kellettek további szavak, mindenki értette, amit értett. Nagyon jólesett a hívása, mi többet kívánhat egy szerző, hogy a szöveg amit írt, segítsen élni. Ahogy a víz. 
A Víz világnapján osztom meg ezt a történetet, mert a víz kapcsán általában és érthető módon a Föld ivóvízkészletére gondolunk, könnyekre ritkábban. Pedig a sírás is legalább olyan fontos az élethez, mint a nevetés, akiben bennrekednek a könnyek, előbb-utóbb megbetegszik, akár a szomjazó. Csak lassabban. A kiengedés, a megtisztulás eszközei a könnyek. Olvastam valahol, hogy az angol puritánoknak külön imájuk volt a tisztító könnyekért.


A sírás akkor segít, ha már vagy még nincsenek szavak, és tapasztalatból tudom, hogyan szárad el a lélek, ha valaki nem tud sírni. Ahogy a föld szomjazza az esőt, úgy vágyakozik a sírásra, ha oka van rá, az ember. Annyira érdekes a könnyek íze is, jó, hogy sós, mint a tengervíz.


A magzatvíz is az, az őstenger anyaméhnyi emléke, a biztonságos lebegés utolsó tere, mielőtt világra jövünk. Azt hiszem, ez az emlék feledhetetlen, míg élünk, őrzi és keresi a testünk a békének ezt az állapotát. Akkor is, ha úgy alakul, hogy nem él már az édesanyánk. Tamás, A víz ösvénye főszereplője nem ismeri meg soha, születésekor lesz árva, de végül azért képes a kötődésre, mert ott ringott ő is az ölelő vízben. Persze ezt is el lehet rontani, ha az ölelő víz után nem ölelő karok várják az apró embert, akkora luk keletkezik a lelkén, amit nem lehet befoltozni, míg él.


Még jó, hogy vannak emberek, akik értenek a lélekstoppoláshoz, ők sem tudják nyom nélkül eltüntetni a lukat, de enyhíteni a fájdalmat igen. Ismerek valakit, Kiss Kingának hívják. Őt beleírtam a könyvbe is, gyerekek lelkének stoppolásával foglalkozik. Mondhatom, érti a tű nélküli varrás dolgát, akár a népmesékben az a lány, aki öltés nélkül tud inget varrni. Az ilyen emberek maguk is hasonlítanak a vízhez, ha beszélget velük az ember, mintha jó nagy pohár friss vizet kortyolt volna.


Vannak, akik egész életüket víztisztán élik, még idős korukban is felüdül mellettük a lélek, kivirulnak a kertek, mert nem tesznek különbséget ember és növény közt, forrásszerűek, árad belőlük a friss, nem fáradó csobogás. 

A képek Simonyi Cecília illusztrációi A víz ösvénye című kisregényből. (Alexandra, 2016.)

2017. március 19., vasárnap

NÁLUNK ÁCSOK

Nálunk ácsok dolgoztak két napig, és még soha nem láttam közelről ácsokat dolgozni. Ácsnak lenni pedig felettébb szép mesterség, sokféle képesség kell hozzá. Kell például erő és bátorság. De nem a ragadozóké. Az ácsok a türelmet és az alázatot is jól ismerik.  Pénteken még hétágra sütött  nap, száradt szépen a világos cseresznye-lazúr, tapsikoltak volna a jázminok is, de még csak március van. Másnapra megjött az eső és csak három fok volt reggel, de az ácsok nem rettentek, pedig rettentő vizes volt minden és a szél is fújt cefetül.



Én bentről néztem, hogy épül a tető, csak néha szaladtam ki teával, kávéval, és csodáltam, hogy lehet ilyen szakadó esőben állni a létra tetején és rakni szép sorba nagy gonddal a cserepet.


A második réteg festék már védelem alatt került a fára, és hát épp ez minden tető jelentése. Biztonság. Az oltalom-készítés az ácsok dolga, ennél kevés méltóbb feladat lehet az életben, és bár jobban örültem volna, ha nem akkor zajlik mindenféle munkálat a házban, amikor különböző határidők szorítanak, jobb lenne nyáron, így terveztem, de hát tervezhet az ember, ha az ácsok és az asztalosok épp most, a böjti szelek idején értek rá. Eszembe is jutott, hogy hát akkor húsvétra már minden rendben lesz. Az ács fia megváltó ünnepére. Úgy tudjuk, Jézus maga is dolgozott az ácsműhelyben, meglehetősen gazdag jelentésmezőn bóklászhatunk, ha belegondolunk ebbe. A fa, a magasság, az erő, a szelídség, hű, beleszédül, aki belegondol. De aki nem bírja, ne legyen ács, szédülősöknek semmiképp nem való.


Edward Stott (1859-1918): Az ácsműhely

Forró gulyást ebédeltünk, mert közben végre elkészült a konyha is, megtanultam örülni újra a mosogatónak és a gáztűzhelynek. Aztán elment mindenki, csönd lett, ma reggelre pedig kisütött a nap.


Megszemléltem alaposan a kert minden zugából a kész tetőt, végre nem ázik majd a házfal és a garázsajtó, és ki lehet ülni, nem baj, ha cseperegni kezd.


Szapphó nászdal töredéke is előbukkant, meg az, hogy tulajdonképpen Salingernek, az egyik regénycímébe rejtett utalásnak  köszönhető, hogy bekerült a szélesebb köztudatba. 
A Magasabbra a tetőt, ácsok! a regényből és az esküvőről is eltűnő vőlegénye, Seymour meglóg a násznép és a hagyományos protokoll elől, és talán épp ettől nő magasra. 

Föl jól, föl a tetővel!
             Hümenaiosz!
Magasabbra, magasra, ti ácsok!
             Hümenaiosz!
Magas a vőlegény, mint csak Árész,
sokkal magasabb a nagyoknál.
                      (Devecseri Gábor fordítása)

Érdekes, hogy Hümenaiosz,   Aphrodité és Dionüszosz fia a házasság és a lakodalmi menet istene egy strófába kerül az ácsokkal, ennek nyilván egészen praktikus és szakrális oka is akad.



Hogy a praktikus és szakrális kézen fogva párban, a konyha-dolgozószoba elkészüléséből is kiderül. Kint ácsok, bent asztalosok, faforgács és nyomában szépség mindenütt, a főzés és írás tere végre kialakult és nagyon örülök, és akkor most nekilátok mindannak, amit eddig halogattam. De előtte még iszom egy kávét és nézem egy kicsit a madarakat, épp azt az alkonyati koncertet adják, amit lefekvés előtt szoktak. Az asztaltól pedig pont a hársfára látok.





2017. március 14., kedd

KOKÁRDA

Március 15. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy írnom kéne róla. Hogy beszélnem. Hogy gondolnom rá különösképpen. Ahogy nem jut eszébe az embernek, hogy négy lába van az asztalnak, aminél ül, neki magának pedig kettő. Ahogy nem gondol a gravitációra, aminek pedig minden nap hálát adhatna, hogy nem lebeg el a föld színe felett húsz, harminc centivel. 
Hogy most mégis miért? Hogy hogy jutott eszembe, hogy rágondoljak? Persze ez így félreérthető. Gondoltam én az ünnepre mindig. Iskolásként iskolásként ünnepeltem - ünneplő, kokárda, szereplés, de csak az osztály-megemlékezésen, hiszen a '70-es, '80-as években ennek az ünnepnek nem járt se munkaszüneti nap, se iskolai ünnepély -, tanárként tanárként, tekintettel a magyar szakra, számtalan iskolai ünnepély forgatókönyvének kieszelése, megírása hárult rám, aztán a próbák, a szereplés izgalma a gyerekekkel. És állandóan rendhagyó ünnepélyeket eszeltem ki, hogy ne legyen sablonos, kopott, hogy mindig fényes legyen és hiteles, hogy ne a rutin ismétlődjön, hogy a lényeg belsővé váljon... Jaj, de ebbe a rendhagyóságba is úgy bele lehet fásulni... Anyaként pedig az ünneplők, a kokárda, a cipőpucolás, az intelem, hogy a szívünk is díszbe legyen öltözve... De most minderről nem akarok írni. Csak a kokárdáról. 



Ma nagy a kokárdák divatja, gyöngy, filc, horgolt, nemezelt, ki tudja, még hányféle nemzetíszín rózsa dívik mostanában. Rendjén is van ez, ellensúly, a szocializmus hosszú ideig tartó kokárda-ínséges évei után. Bevallom, én nehezen tudok azonosulni a szeretet mindenféle látványos megnyilvánulásával, nevelési oka lehet, gondolom, egyszerűen más a szeretet-nyelvem, a szavak, a rászánt idő nem csak személyes kapcsolataimban, hanem a szülőföldem iránti érzéseim kifejezésében is elsődleges, de a kokárdát szeretem. Felvonulni, tömegben ünnepelni kevésbé könnyű nekem, kokárdát viszont akkor is tűztem, amikor kisbabákkal voltam itthon, akkor is, ha betegen feküdtem, pizsamában. Nem nagy a kokárda, amit még az édesanyám varrt nekem gyerekkoromban, fakó is már, de egész életemben az volt a kokárdám, nem cserélem le, miért is tenném. A képen látható kokárdát kivételesen vettem, a Kisgombosban a "Fészek" Nappali Otthon támogatására, szép is és megható is, sok áttéten keresztül Tilinkó furulyáját juttatta eszembe a hazaszeretetnek ez a gonddal megformált tárgya. 


Nálunk otthon a zárkózott kokárdaviselés volt a jellemző, nagyapám szinte sportot űzött belőle, hogy a szíve fölé tűzött nemzetiszín szalag mennyire kicsi, azt mondta, a hazaszeretet nem hivalkodás dolga, nem a bokrétányi piros-fehér-zöld csokrétán látszik meg a hűség, éppen ellenkezőleg. Ami igazán fontos, a szemnek láthatatlan, ezt nem ő mondta, hanem a róka, és édesanyám olvasta föl, de mondhatta volna nagyapám is, a habitust anya is tőle tanulta. 
Aztán volt az iskolában harmadiktól Gabi néni, aki március tizenötödikén elmondta az osztálynak, hogy örüljünk neki, hogy minket senki nem büntet meg a kokárdáért, és elmondott egy titkot. Én nem tudom, hogy merte ránk bízni, kilenc évesek voltunk, és szerintem mi sem tudtuk, hogy képesek vagyunk-e titkot tartani, tessék, én most ki is beszélem nyilvánosan, bár már nincs kockázata. Gabi néni Romániából érkezett Magyarországra, ahol tilos volt a kokárda, és már annak is súlyos következménye volt, ha valaki a fehér blúzára egy piros szegfűt tűzött a zöld szárával együtt, mert az már magyar nemzeti szín, magyarázta Gabi néni, és akkoriban - hogy mikor pontosan, soha nem derült ki, harmadikosoknak még nincs idővonal a fejében, se Trianon, se bécsi döntés, Ceausescu meg végképp nincsen -, magyarnak lenni bűn volt, és az, hogy milyen nagy dolog, hogy mi szabadon lehetünk magyarok. A Kádár-kor kilencévese még kevésbé látja át, hogy mi az a szabadság, és mi nem az, én csak azt tudtam, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad beszélni az utcán és hangosan otthon sem, meg azt, hogy hogyan szorul össze a gyomrom, ha meglátom a portásbácsit az iskolában, meg akkor is, ha arra, gondolok, hogy úgy kell élnem, hogy méltó legyek az úttörők vörös nyakkendőjére. Nem értettem  már a rá való méltóságot sem, de attól nagyon féltem, hogy én valahogy nem tudok ennek eleget tenni, és a vörös nyakkendő is ijesztett, túl komolynak tűnt, túl vadnak az az élénk vérpiros. Gabi néni titkát megőriztem mindeddig, akkor csupán a perspektíva különbözőségét érzékeltem homályosan, és még most is el tudok hűlni rajta, hogy az ő szemszögéből a '70-es évek Magyarországa maga volt a szabadság. 



Az mindenesetre nagy különbség, hogy ma nem kötelező se utcán vonulni, se otthon kuksolni dermedt csöndben, félelemben, örülök, hogy az elmúlt két hétben legalább három-négy politikai szervezet március 15-i rendezvényéről kaptam értesítést, Petőfiék értékelnék, ha látnák, hogy ezért senkit nem vernek fejbe puskatussal. Gabi néni is örülne, nem tudom, melyik gyűlésre menne el, szíve fölött a végre nyíltan viselhető kokárdával. 
Mostanában gyakran gondolok Petőfire egyébként, kora szerint már a fiam lehetne, aggódnék érte azt hiszem, ha Hrúz Mária lennék, a fiúkkal mindig csak a baj van, mennek a fejük után, míg be nem verik, jajistenem, gondolnám, és közben büszke is lennék, milyen bátor a fiam, csak ne lenne olyan heves természetű.