KOKÁRDA

Március 15. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy írnom kéne róla. Hogy beszélnem. Hogy gondolnom rá különösképpen. Ahogy nem jut eszébe az embernek, hogy négy lába van az asztalnak, aminél ül, neki magának pedig kettő. Ahogy nem gondol a gravitációra, aminek pedig minden nap hálát adhatna, hogy nem lebeg el a föld színe felett húsz, harminc centivel. 

Hogy most mégis miért? Hogy hogy jutott eszembe, hogy rágondoljak? Persze ez így félreérthető. Gondoltam én az ünnepre mindig. Iskolásként iskolásként ünnepeltem - ünneplő, kokárda, szereplés, de csak az osztály-megemlékezésen, hiszen a '70-es, '80-as években ennek az ünnepnek nem járt se munkaszüneti nap, se iskolai ünnepély -, tanárként tanárként, tekintettel a magyar szakra, számtalan iskolai ünnepély forgatókönyvének kieszelése, megírása hárult rám, aztán a próbák, a szereplés izgalma a gyerekekkel. És állandóan rendhagyó ünnepélyeket eszeltem ki, hogy ne legyen sablonos, kopott, hogy mindig fényes legyen és hiteles, hogy ne a rutin ismétlődjön, hogy a lényeg belsővé váljon... Jaj, de ebbe a rendhagyóságba is úgy bele lehet fásulni... Anyaként pedig az ünneplők, a kokárda, a cipőpucolás, az intelem, hogy a szívünk is díszbe legyen öltözve... De most minderről nem akarok írni. Csak a kokárdáról. 

Ma nagy a kokárdák divatja, gyöngy, filc, horgolt, nemezelt, ki tudja, még hányféle nemzetíszín rózsa dívik mostanában. Rendjén is van ez, ellensúly, a szocializmus hosszú ideig tartó kokárda-ínséges évei után. Bevallom, én nehezen tudok azonosulni a szeretet mindenféle látványos megnyilvánulásával, nevelési oka lehet, gondolom, egyszerűen más a szeretet-nyelvem, a szavak, a rászánt idő nem csak személyes kapcsolataimban, hanem a szülőföldem iránti érzéseim kifejezésében is elsődleges, de a kokárdát szeretem. Felvonulni, tömegben ünnepelni kevésbé könnyű nekem, kokárdát viszont akkor is tűztem, amikor kisbabákkal voltam itthon, akkor is, ha betegen feküdtem, pizsamában. Nem nagy a kokárda, amit még az édesanyám varrt nekem gyerekkoromban, fakó is már, de egész életemben az volt a kokárdám, nem cserélem le, miért is tenném. A képen látható kokárdát kivételesen vettem, a Kisgombosban a "Fészek" Nappali Otthon támogatására, szép is és megható is, sok áttéten keresztül Tilinkó furulyáját juttatta eszembe a hazaszeretetnek ez a gonddal megformált tárgya. 

Nálunk otthon a zárkózott kokárdaviselés volt a jellemző, nagyapám szinte sportot űzött belőle, hogy a szíve fölé tűzött nemzetiszín szalag mennyire kicsi, azt mondta, a hazaszeretet nem hivalkodás dolga, nem a bokrétányi piros-fehér-zöld csokrétán látszik meg a hűség, éppen ellenkezőleg. Ami igazán fontos, a szemnek láthatatlan, ezt nem ő mondta, hanem a róka, és édesanyám olvasta föl, de mondhatta volna nagyapám is, a habitust anya is tőle tanulta. 
Aztán volt az iskolában harmadiktól Gabi néni, aki március tizenötödikén elmondta az osztálynak, hogy örüljünk neki, hogy minket senki nem büntet meg a kokárdáért, és elmondott egy titkot. Én nem tudom, hogy merte ránk bízni, kilenc évesek voltunk, és szerintem mi sem tudtuk, hogy képesek vagyunk-e titkot tartani, tessék, én most ki is beszélem nyilvánosan, bár már nincs kockázata. Gabi néni Romániából érkezett Magyarországra, ahol tilos volt a kokárda, és már annak is súlyos következménye volt, ha valaki a fehér blúzára egy piros szegfűt tűzött a zöld szárával együtt, mert az már magyar nemzeti szín, magyarázta Gabi néni, és akkoriban - hogy mikor pontosan, soha nem derült ki, harmadikosoknak még nincs idővonal a fejében, se Trianon, se bécsi döntés, Ceausescu meg végképp nincsen -, magyarnak lenni bűn volt, és az, hogy milyen nagy dolog, hogy mi szabadon lehetünk magyarok. A Kádár-kor kilencévese még kevésbé látja át, hogy mi az a szabadság, és mi nem az, én csak azt tudtam, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad beszélni az utcán és hangosan otthon sem, meg azt, hogy hogyan szorul össze a gyomrom, ha meglátom a portásbácsit az iskolában, meg akkor is, ha arra, gondolok, hogy úgy kell élnem, hogy méltó legyek az úttörők vörös nyakkendőjére. Nem értettem  már a rá való méltóságot sem, de attól nagyon féltem, hogy én valahogy nem tudok ennek eleget tenni, és a vörös nyakkendő is ijesztett, túl komolynak tűnt, túl vadnak az az élénk vérpiros. Gabi néni titkát megőriztem mindeddig, akkor csupán a perspektíva különbözőségét érzékeltem homályosan, és még most is el tudok hűlni rajta, hogy az ő szemszögéből a '70-es évek Magyarországa maga volt a szabadság. 

Az mindenesetre nagy különbség, hogy ma nem kötelező se utcán vonulni, se otthon kuksolni dermedt csöndben, félelemben, örülök, hogy az elmúlt két hétben legalább három-négy politikai szervezet március 15-i rendezvényéről kaptam értesítést, Petőfiék értékelnék, ha látnák, hogy ezért senkit nem vernek fejbe puskatussal. Gabi néni is örülne, nem tudom, melyik gyűlésre menne el, szíve fölött a végre nyíltan viselhető kokárdával. 
Mostanában gyakran gondolok Petőfire egyébként, kora szerint már a fiam lehetne, aggódnék érte azt hiszem, ha Hrúz Mária lennék, a fiúkkal mindig csak a baj van, mennek a fejük után, míg be nem verik, jajistenem, gondolnám, és közben büszke is lennék, milyen bátor a fiam, csak ne lenne olyan heves természetű.