2015. július 21., kedd

EGY SZÁL GYERTYA

A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek. 
Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni. 
Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott. 
Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.


A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.
Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.
Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt. 
De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának. 
Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni. 
Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia  a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem. 
Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával. 
És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon. 


Hát fáj. Persze, hogy fáj. 
Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát. 
Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.


2015. július 12., vasárnap

MÁKOS GUBA

Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)
Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:
- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?
És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki. 
Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.

A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.


A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle. 
Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer... 

 Mákos és Guba      

A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.
De az biztos, hogy mindezt látni fogják:


Csipkefüggyöny


                                  A rececsipkével takart ágy alatt pedig... a porcelánbili, azaz éjjeliedény...:)


A homályba vesző vidéki színésznő homályba vesző emlékkönyve


Érezni az illatokat most is...


A kőfalnak fontos szerepe lesz a történetben...


A titokzatos LÉLEKLYUK. Micsoda szó...!


Márton fiamnak szeretettel


                            Szélmalom-ablak belülről. A téglapárkány réseiben zajlik az élet.


... és az ablak kívülről


Ez most nem kályhamese lesz, de azért a szín és forma figyelemre méltó...


Ez pedig egy találós kérdés. MI EZ?
(A szerencsés megfejtők kapnak tőlem egy prominclicukrot. És hogy az mi...? Azt majd később elárulom.)


                                                              A gyönyörű falióra


                                                     A szélló. Széllovas nélkül.

Folytatás következik...