KÁVÉ, VERS, BARACKFA

Ez most egy igazi naplopás lesz, vagy holdlopás inkább, jó késő lett, mire ma le tudtam ülni a géphez. Egész nap úton voltam, és mostanában nehezek a napok, annyira szűk lett az idő mindenre, hogy tényleg időtékozlásnak tűnik már egy rövid blogbejegyzés megírása is. Pihenésnek tekintem, így máris jobb.

De ezt a napot szeretném feljegyezni, nem csupán azért mert a Költészet napja - még öt percig ma van! -, hanem mert annyira méltó nap volt, meglepetésekkel, afféle tiszta örömökkel. Ritka.

Kezdem a verssel. A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár zsűrizni kért a szentendrei iskolák Költészet napi szavalóversenyének döntőjében. Kortárs költőktől hozta közel hatvan gyerek a verseket, zömében igen derűs szövegekkel készültek. Derültünk is. Varró Dani, Lackfi János, de nem csak ők. Egy-egy komolyabb Kányádi. Aztán a verseny végén, végül és váratlanul elhangzott "a" vers. De nem csak az, hogy Pilinszky. Meg nem csak azért, mert az Örökkön-örökké. De ahogy. Nehéz a foszló mandala-pillanatokat elkapni. Elmondani, hogy van olyan tizenhárom éves gyerek, aki úgy mondja ezt a verset, hogy nála hitelesebben elképzelhetetlen. Hogy minden manír, póz és pátosz nélkül, de úgy, hogy a teremben megállt a lélegzet, az idő és általában mindaz, ami megállhat. Köszönöm - és ezzel be is fejezem, csak a verset másolom ide még.

Pilinszky János:

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Most, hogy késő esti kávémat iszom a Mákszemes bögréből itt a konyhában, egész valószerűtlen, hogy ez a nap tényleg megtörtént. Hogy délben Tamarával találkoztam a Skanzenban, hogy igyunk egy jó kávét a napsütésben - ittunk! -, aztán megnézegessem a Szilágyi-kerámia Mákszem és Gubó mesealakjait ábrázoló bögréket. És egyáltalán nem gondoltam, hogy találni fogok egy Mákszem-babát, azt meg végképp, hogy nem tudok neki ellenállni. Kislány koromban soha nem babáztam. Most sem fogok, de ideültettem a konyhapultra. Mégsem mindennapos, hogy kézzelfoghatóvá válik egy képzeletben született lányka, akit Schall Eszter már megvalósított két dimenzióban. 

A bögrén is Mákszem, a könyvből az egyik számomra legkedvesebb kép - amikor Mákszem Gubót várja az esős estében, kibámul az ablakon, csak egy vörösbegy tartja benne a lelket.

   Ritkán öltözöm pirosba, de ma épp Mákszemhez öltöztem, pedig reggel 

még nem is tudtam, hogy találkozunk.

Aztán a versek, a kedves könyvtárosok, újabb kávék, és a szünetben megismerkedtem a könyvtár macskájával is. Hazafelé pedig beszaladtam Czapáry Veronikához, aki egy különleges üvegtárgyat készített nekem. Egyúttal találkoztam Reginával, az agárral is, a kutyavilágból ő az egyetlen barátom. Kölcsönös örvendezés. Az pedig ráadás, hogy Veronika kertjében virágzik a magnólia és a barack. 

A barackfa háttere az égbolt, a levágott ágaké a szőnyegem. Rózsaszín, kék-szürke. Micsoda Költészet napja. Ritka öröm.

ABLAKOK

KERESZTLÉC

Meglesz. Ott lesz az ablakon.

Részekre szabdalt üresség.

Hogy én mit? Mit is szeretnék?

Nem érdekes. Vagy nem nagyon.

(Credo 2015/1)

A verset válaszképpen írtam  N.N.Á. Az üres ég című versére. 

Az üres ég. Az üres ég.

Én nem tudom, mit is szeretnék.

Talán más nem is kellene,

mint ablakomra egy keresztléc.

Most pedig mindkét vers azért jutott eszembe, mert megláttam Bódi Kati egyik legújabb alkotását. Ezt itt:

Bódi Kati Sziluett

Nem biztos, hogy ez a végleges címe, de én így gondolok rá. A festészetben és költészetben az idők során alaposan körbejárt toposzok közül jónéhány felfedezhető a képen, de épp csak érintve, épp csak felidézve mindazt, amit az ablakról, a kitekintésről, a befelé figyelésről, egyáltalán a  figyelemről, a fényről, az árnyékról, a fáról, a madárról (és halról) már régóta tudunk. Ha el nem felejtettük. Bódi Kati képe finom figyelmeztetés. Emlékszel? Emlékszel ezekre? - kérdezi a kép szelíden, nem számon kérőn, nem bűntudatot keltve és nem is sokkolva nézőjét. És szükséges is, elkerülhetetlen a figyelmeztetés, mert a kiüresedett, elhasznált képek sorsa gyakran a feledés. A triviális sokszor eltűnik, és újra felfedezésre, értékelésre vár. Valahogy úgy, mint a Só című népmese feledékeny királyának levesében a só. Mert az elfelejtés végül mulasztássá, valami fontos elmulasztásává válik, a szó eredeti értelmében: múltbelivé, nem létezővé tesszük, amire nem emlékezünk.

Bódi Kati képének középpontjában az ellebbenő függönyszárny mögül felfénylő (külső? belső?) világosság háromszöge melegbe vonja a tétova emberalak sziluettjét.

Zoltai Bea ablak-sorozatára már Bódi Kati hívta fel a figyelmemet. 

(Ld. a Librarius finnországi kiállításáról szóló élménybeszámolót:

http://librarius.hu/2017/01/28/epitesi-kontenerbol-mentette-meg-zoltai-bea-a-130-eves-zsalugaterpart-elmenybeszamolo/)

Zoltai Bea Kitekintés

(Forrás: http://librarius.hu/2017/01/10/zoltai-bea-gyonyoru-kiallitasa-nyilik-finnorszagban/)

El-Hassan Róza a fenti cikkében mutatja be Zoltai Bea ablakképeit (érdemes elolvasni), és felhívja a figyelmet a belső és külső táj nélküli határ-ábrázolásra. Az ablak - akár az ajtó vagy kapu - valóban több ezer éves szimbólumok, jelentésmezejük rendkívül tágas, nem okoz különösebb értelmezési problémát. Hálás tárgyai a művészetnek, de korántsem akarom azt állítani, hogy kimerített tárgyai. Zoltai Bea képeinek térbelisége (a valódi zsalugáterek felhasználásával), a vonalak egyszerűsége, "ragozatlansága" az, ami szemlélődésre, elmélyülésre készteti a nézőt. Nála nem jelenik meg az ablakban álldogáló ember, a vágyakozó - hiszen az ablakon kitekintés maga a vágyakozás, még ha csak egy röpke sétára, egy csöppnyi fényre is -, nála a kép nézője kerül az ablakba, bevon bennünket, a mi ablakunk lesz az az ablak, ami előtt megállunk - akkor is, ha jelenleg csak a képernyőn át lehetséges ez. Az ablak személynélkülisége azonban nem csak a befogadó bevonásának gesztusa a műalkotás terébe. Az emberábrázolás nélküli térhatár felmutatása a háttérben maradás képessége is egyúttal.

Nem állhatom meg, hogy két illusztrátorom egy-egy kedves ablak-képét ne citáljam ebbe a blogbejegyzésbe. Egyikük szemből, másikuk háttal ábrázolja az ablakon kitekintő alakját. Ágak, keresztlécek, párkányok - csukott vagy nyitott ablakszárnyak - mind olvasandó, apró üzenetek.

Schall Eszter illusztrációja (Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik)

Simonyi Cecília illusztrációja (Kréta-rajz)

MÁKOS GUBA

Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)

Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:

- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?

És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki. 

Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.

A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.

A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle. 

Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer... 

 Mákos és Guba      

A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.

De az biztos, hogy mindezt látni fogják:

Csipkefüggyöny

                                  A rececsipkével takart ágy alatt pedig... a porcelánbili, azaz éjjeliedény...:)

A homályba vesző vidéki színésznő homályba vesző emlékkönyve

Érezni az illatokat most is...

A kőfalnak fontos szerepe lesz a történetben...

A titokzatos LÉLEKLYUK. Micsoda szó...!

Márton fiamnak szeretettel

                            Szélmalom-ablak belülről. A téglapárkány réseiben zajlik az élet.

... és az ablak kívülről

Ez most nem kályhamese lesz, de azért a szín és forma figyelemre méltó...

Ez pedig egy találós kérdés. MI EZ?

(A szerencsés megfejtők kapnak tőlem egy prominclicukrot. És hogy az mi...? Azt majd később elárulom.)

                                                              A gyönyörű falióra

                                                     A szélló. Széllovas nélkül.

Folytatás következik...