SZOBOR ÉS SZÖKŐKÚT

                                                                                                             Egy Lyukasóra után

Hét végén Debrecenben jártam, az Antal-Lusztig gyűjtemény - fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett - kiállításán. 

(A kiállítás február 17-ig látogatható, és minden Debrecenben, közelben és távolban élőt biztatok, hogy menjen, csodálja meg, ami látható - ráadásul a város támogatásával csupán 50 Ft-ért, ami elképzelhetetlen, mondhatni szimbolikus ár a belépőért.)

De nem a kiállítás, pontosabban nem ez a kiállítás az apropója ennek a blogbejegyzésnek.  Kiindulópontja viszont mindenképpen. Antal Péter, a szenvedélyes gyűjtő maga vezetett körbe bennünket, anekdotákkal fűszerezett, művészettörténeti alapozottságú tárlatnézésben lehetett részünk. Hogy a Gulácsyk, Csontváryk, Országh Lilik, Ámos Imrék és Anna Margitok között ezen a múlt szombaton miért épp Schaár Erzsébet szobra nem hagyott nyugodni, nem tudom. Hazáig kísért, és napokig kísértett, újabb és újabb képeket mentettem a gépemre, olvastam a neten róla fellelhető írásokat. 

Nem ez volt az első találkozásom Schaár Erzsébet szobraival - de ki tudja megmondani, min múlik az igazi első találkozás? Mikor tölti be az embert az a bizonyos "aha!", a művel való azonosulás élménye?

Lány az ajtóban, 1969

Gondolom, egész mély azonosság-érzés, a belső érintkezés felismerése kapcsolta össze Pilinszkyt, a költőt és Schaár Erzsébetet, a szobrászt. Olyannyira, hogy azt a bizonyos Utca című székesfehérvári kiállítást, aminek látható és elhangzott anyagából könyv is készült, maga Pilinszky János nyitotta meg 1974-ben.  Annak ellenére, hogy egy évvel a kiállítás megnyitója előtt megfogadja: "Nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek, vagy sehogy." És nem csupán megnyitja, hanem külön versciklust szentel a szobroknak, pontosabban a Schaár Erzsébet által felépített borzongató és tiszta tereknek. Hogy ezeket a verseket nem csupán az alkalomnak szánja, bizonyítja, hogy egytől egyig felveszi őket a Kráter (1974-1975) című kötetébe.

TÉR ÉS KAPCSOLAT, Magvető, 1975

Sokan elemezték már kettejük lehetséges találkozási pontjait, érdemes az erről szóló cikkeket elolvasni. Én most nem kezdek a XX. század borzalmas bugyrait megszenvedő két művész kettős analízisébe. Csak felmutatni szeretném a műveket, néhány szobrot, néhány szöveget. Egyetértve Pilinszkyvel: önmagukért beszélnek. Elég csak a szobrok és a Pilinszky-versek maguktól feltörő kulcsmotívumait kimondani - tiszta kontúrok, csönd, befelé figyelés, beszorítottság, időn túli létezés. És nem tudni, hogy a fájdalomtól vagy a kifejezés tökéletességétől akad el a lélegzet.

Kórkép és hattyúdal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

Belső tér 1969

Aztán eldöntöttem, hogy a következő Lyukasórára Pilinszky Schaár Erzsébet szobraihoz írt ciklusából viszem el a Terek címűt.

Így kezdődik: "A pokol térélmény. A mennyország is."

A szoros fegyelmű, már-már szarkofág-szerű szobrok és Pilinszky pedig eszembe juttatták Nemes Nagy Ágnes szobor-verseit - és tulajdonképpen őt magát. Ahogy nem engedett magának. Ahogy kiszedte az életművéből azokat a verseket, melyek nem csupán esztétikájának, de szemérmességének, rejtőzködésének sem feleltek meg. Például azt A szobor című 1941-ben írt versét, melynek semmi köze még a Szobrok-hoz, az Ekhnáton-ciklushoz, annál több az élethez és a fájdalomhoz. 

A szobor

A kertben párás, esti fény

és rőt levél a fán

a holt medence kőívén

vidáman áll a lány.

...

Bár nyílna óriásivá

a finom ívű száj:

sikolts, akár az újszülött,

sikoltsd, hogy élsz, ha fáj."

Hogy jó vers-e? Valószínűleg középszerűnek ítélné az irodalomértő. De a háború harmadik évében a tizenkilenc éves költő versének központi képe, a szökőkút szoboralakja, a sor: "sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.", azt hiszem, mindenképp előzménye Nemes Nagy Ágnes hosszú évekkel később megfogalmazott, híres, vers-definíciójának.

"A vers folyékony szobor vagy szilárd szökőkút."

Utca 1974

KÁVÉ, VERS, BARACKFA

Ez most egy igazi naplopás lesz, vagy holdlopás inkább, jó késő lett, mire ma le tudtam ülni a géphez. Egész nap úton voltam, és mostanában nehezek a napok, annyira szűk lett az idő mindenre, hogy tényleg időtékozlásnak tűnik már egy rövid blogbejegyzés megírása is. Pihenésnek tekintem, így máris jobb.

De ezt a napot szeretném feljegyezni, nem csupán azért mert a Költészet napja - még öt percig ma van! -, hanem mert annyira méltó nap volt, meglepetésekkel, afféle tiszta örömökkel. Ritka.

Kezdem a verssel. A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár zsűrizni kért a szentendrei iskolák Költészet napi szavalóversenyének döntőjében. Kortárs költőktől hozta közel hatvan gyerek a verseket, zömében igen derűs szövegekkel készültek. Derültünk is. Varró Dani, Lackfi János, de nem csak ők. Egy-egy komolyabb Kányádi. Aztán a verseny végén, végül és váratlanul elhangzott "a" vers. De nem csak az, hogy Pilinszky. Meg nem csak azért, mert az Örökkön-örökké. De ahogy. Nehéz a foszló mandala-pillanatokat elkapni. Elmondani, hogy van olyan tizenhárom éves gyerek, aki úgy mondja ezt a verset, hogy nála hitelesebben elképzelhetetlen. Hogy minden manír, póz és pátosz nélkül, de úgy, hogy a teremben megállt a lélegzet, az idő és általában mindaz, ami megállhat. Köszönöm - és ezzel be is fejezem, csak a verset másolom ide még.

Pilinszky János:

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Most, hogy késő esti kávémat iszom a Mákszemes bögréből itt a konyhában, egész valószerűtlen, hogy ez a nap tényleg megtörtént. Hogy délben Tamarával találkoztam a Skanzenban, hogy igyunk egy jó kávét a napsütésben - ittunk! -, aztán megnézegessem a Szilágyi-kerámia Mákszem és Gubó mesealakjait ábrázoló bögréket. És egyáltalán nem gondoltam, hogy találni fogok egy Mákszem-babát, azt meg végképp, hogy nem tudok neki ellenállni. Kislány koromban soha nem babáztam. Most sem fogok, de ideültettem a konyhapultra. Mégsem mindennapos, hogy kézzelfoghatóvá válik egy képzeletben született lányka, akit Schall Eszter már megvalósított két dimenzióban. 

A bögrén is Mákszem, a könyvből az egyik számomra legkedvesebb kép - amikor Mákszem Gubót várja az esős estében, kibámul az ablakon, csak egy vörösbegy tartja benne a lelket.

   Ritkán öltözöm pirosba, de ma épp Mákszemhez öltöztem, pedig reggel 

még nem is tudtam, hogy találkozunk.

Aztán a versek, a kedves könyvtárosok, újabb kávék, és a szünetben megismerkedtem a könyvtár macskájával is. Hazafelé pedig beszaladtam Czapáry Veronikához, aki egy különleges üvegtárgyat készített nekem. Egyúttal találkoztam Reginával, az agárral is, a kutyavilágból ő az egyetlen barátom. Kölcsönös örvendezés. Az pedig ráadás, hogy Veronika kertjében virágzik a magnólia és a barack. 

A barackfa háttere az égbolt, a levágott ágaké a szőnyegem. Rózsaszín, kék-szürke. Micsoda Költészet napja. Ritka öröm.