EGY ÉVE CSAK

          

 Egy éve, hogy a Nyitott Műhelyben bemutattuk Ferenczi Krisztina egyetlen, halála után néhány hónappal kiadott verseskötetét. Nagynéném elsősorban nem lírikusként vált közismertté, oknyomozó újságíróként dolgozott fáradhatatlanul utolsó évtizedében. Pedig élete első felét Melpomené és Euterpé, a líra és a színészet múzsái vezérelték. 

A betegség megakadályozta őt abban, hogy tervét, versei rendbetételét el tudja végezni. Kérését fiával, Timár Ádámmal teljesítettük. Az ÉLNI EGÉSZEN című könyv rendhagyó posztumusz kötet. Aki elolvassa a lírai naplóként is olvasható verseket, mindenképp közelebb kerül ennek a különösen erős személyiségű, küzdelmes életű  nőalaknak a megértéséhez.

A gyászév - sok új gyásszal! - letelt. Ferenczi Krisztina emlékére álljon itt a verseskötethez írt epilógus. 

EPILÓGUS HELYETT

Ki volt Ferenczi Krisztina?

Valaki, aki hitt benne, hogy az álmok nem elérhetetlenek – ha marad rájuk idő.

Lehet, hogy nem szokványos így definiálni egy szerzőt – de ez az igazság.

Persze az igazság az is, hogy Anna Karenina volt, és az is, hogy a legkisebb kislány egy nagycsaládban. És az igazság bajnoka kicsiben, nagyban. És az is, hogy a legszebb nagynéni. És az is, hogy egy perc megállása nem volt, attól fogva, hogy lábra állt. Mindig volt dolga, és szaladt, és írt, és feljegyzett, és telefonált. Mióta csak emlékszem rá. Fényesség vette körül. Kezdetben a színpadé, a filmé. A művészet ragyogása derengett körülötte a legszürkébb hetvenes években is. Sistergett körülötte a levegő. Bátor volt, soha, semmilyen massza nem tudta elnyelni. Ha igaza volt, nem félt konfrontálódni – hitte, hogy igazsága megóvja, és ha mégsem, az sem ok a méltatlan alkuvásra. Idealista volt, keresztény gyökerekkel, humanista eszmékkel, platóni szerelemfelfogással.

Halálos komolyan tanult. Adytól, József Attilától, Pilinszkytől – etikát, attitűdöt, hajlíthatatlanságot.

Egy feljegyzéséből kiderül – egészen fiatal korától arra készült, hogy költő legyen. A költészet legnehezebb lépését – önmaga és érzései legszélsőségesebb helyzetekben sem szűnő megfigyelését – már kamaszkorában megtette. A folyamatos önreflexió bizonyítéka az a több száz vers és verscsíra, ami az évtizedek alatt összegyűlt. Lila fedelű iskolásfüzetekben, indigópapírra gépelve, kávéházi számolócédulán, kisebb-nagyobb noteszekben, színlapok hátoldalán. A pillanatok, a bennük megélt vágyak, fájdalmak minél pontosabb rögzítése, kiragadásuk és felmutatásuk a folyton változó időből – szenvedélyes tevékenysége volt. Feljegyzései között természetesen találunk naplószerű bejegyzéseket is, ezek azonban jól elkülönülnek az általa mindennél fontosabbnak tartott verseknél. Úgy tűnt, számára a vers a gondolkodás legtisztább formai megjelenése, a rögzítés legtökéletesebb módja.

A vers a folyton vágyott rend és tisztaság metaforájává lett életében. Az életből magából fakadó entrópia és a lét szélsőséges eseményei – szerelem, vetélés, születés, válás, halál – a versírás gesztusával váltak számára, ha feldolgozhatóvá nem is, de átgondolhatóvá, áttekinthetővé. Több verse tekinthető a gyászmunka legmagasabb rendű elvégzésének, és fontos megemlíteni, hogy ezek a versek egy olyan korban keletkeztek, amikor a gyászt megélni, beszélni róla illetlennek, a halál pedig a legerősebb tabunak számított.

Ferenczi Krisztina verseinek őszintesége, ha úgy tetszik, kendőzetlen tapintatlansága önmagával szemben olyan kérdéseket is érint, melyek csak jelenünkben váltak kimondhatókká. A női lét testi és társadalmi nehézségei, az érzékek hullámzása, az anyaság és a hivatás együttes betöltésének akadályai – mindezek azok a bátran megérintett tárgyak, melyek sokáig csupán fátyollal födve jelentek meg a társadalmi problémák sorában.

Mindezek mellett a versek egy részében a kitörő és tüzes életöröm, a vidámság vagy szépség lenyomatai – a sztaniolezüst, a pöttyös nap, egy roller, egy szentjánosbogár, egy léggömb – kerülnek a középpontba.

A szerző élete során több ízben is belefogott versei ciklusokba rendezésébe, egy időben folyóiratokhoz is küldött egy-egy gonddal összeállított válogatást belőlük. Biztatás, egy-egy publikáció – aztán az a soha nem elég idő és a rengeteg egyéb elhívás elszólították a versek rendjétől.

Élete akkor érkezett abba a szakaszba, amikor sor kerülhetett erre a lassabb tempójú, elmélyült tevékenységre, amikor kiderült, hogy véget ér. Kérése, hogy végezzük el helyette, amit még földi feladatának tekintett, belátható. Komoly, szép kérés volt.

Megtettük. Olvassák szeretettel.

                                                                                                          Molnár Krisztina Rita

Képek: 

1. A kötet borítója

2. Mező Ferenccel és Timár Ádámml a Nyitott Műhelyben 2015. december 15-én, a kötet bemutatóján.

3. Ferenczi Krisztina mint Anna Karenina

EGY SZÁL GYERTYA

A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek. 

Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni. 

Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott. 

Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.

A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.

Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.

Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt. 

De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának. 

Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni. 

Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia  a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem. 

Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával. 

És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon. 

Hát fáj. Persze, hogy fáj. 

Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát. 

Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.