Az ágy melletti könyvkupacról megint. A tetején két könyv, ezeket olvasom felváltva egy hete. Az egyik egy ezeréves kiadású Rodin-életrajz, a másikra már megjelenése előtt spóroltam. A Jelenkornál a közelmúltban megjelent Mészöly Miklós-Polcz Alain levelezés, A bilincs a szabadság legyen.
A Rodin-monográfiát Rilke miatt vettem ki a budakeszi könyvtárból, és tulajdonképpen nem is érdemelne szót, ha ennek kapcsán nem leveleztem volna Camille Claudelről egy régi barátommal. A monográfiában természetesen szó esik erről a tragikus viszonyról, de meglehetősen tapintatosan, Rodin kétes szerepe a tehetséges alkotó súlyos depressziójában, az alkotástól örökre megfosztottságában kevésbé hangsúlyos. Arra pedig, hogy mekkora hatást gyakorolt a világhírű szobrászra Camille, még kisebb nyomaték kerül. Persze, tud az ember ezekről a híres és hírhedt nagy szerelmekről, az üstökös-ütközésekről, de mégsem eleget, mégsem elég alaposan gondol bele, hogy a legendává lett nagy kapcsolatok gyakran a pokol bugyrai.
Az elképesztő tehetségű Camille Claudel francia szobrásznő alakját azóta, hogy harminc évet töltött teljes elhagyatottságban egy elmegyógyintézetben, ahol aztán élete véget ért, számos film és regény megjelenítette. Legutóbb egyik legkedvesebb színésznőm, Juliette Binoche személyesítette meg a végtelenül igazságtalan sorsú művészt a Camille Claudel 1915 című Bruno Dumont rendezte filmben.
De nem tudom, hogy harminc véső nélkül eltöltött magányos évet ábrázolhat-e bármilyen művészeti ág bármilyen tehetségű művésze. Talán egy szobor. Lehet, hogy csak azt tudná visszaadni a pusztulásnak ezt az elképesztő hosszú útját és csöndjét.
Juliette Binoche a Camille Claudel 1915 című filmben
Ám vissza Rodinre. Erre a ma olyannyira elterjedt szóhasználattal egészen egyszerűen bántalmazó férfira. Aki művészetének rendelt alá minden emberi kapcsolatot, minden emberi testet, amelybe, akár az agyagba, beletúrt, ha vele kapcsolatba került, és akiben semmiféle kérdés nem merült fel avval kapcsolatban, hogy használhat-e egy másik emberi lényt céljai elérésére. A félanalfabéta gombvarrólánykában sem, akivel életét végigélte, és akit nem sokkal halála előtt végül feleségül vett. Neki talán elnézzük, hogy eltűrte a megalázást, az ütlegelést a zseni mellett. Nem valószínű, hogy személyiségének autonómiája azon a szinten lett volna, hogy kilépjen egy számára rengeteg szenvedést hozó, beteg kapcsolatból. De Camille? Ő beleőrült a szakításba, és abba, hogy megértette, egy lelkiismerettel nem rendelkező férfi használta nőiségét, tehetségét.
Camille Claudel és August Rodin
Az utókor pedig idealizál. A nagy love storyk mindig izgalmasak a közönség számára. A nagy love storykon keresztül amúgy rengeteg kortöténeti adalékkal leszünk gazdagabbak. Miközben a műveltség álorcájában vájkálhatunk nagyjaink magánlevelezésében.
Így van ez Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésével is. Hogy a híres szerelmespár az egymásnak teremtett férfi és nő etalonja, a legenda már életükben is körüllengte őket.
Hogy miért szereztem be a könyvet, ha minderről így vélekedem? Azt hiszem, Polcz Alaine miatt. Polcz Alaine egyetlen könyve az, amit ma is szeretek még, a Főzzünk örömmel! című szakácskönyv-szerűség. Többi írása egyszerűen idegesít. Az Asszony a fronton-t fontos dokumentumregénynek tartom, de szépirodalomnak nem. A Polcz Alaine körül lebegő mítosz már életében is zavart. Azóta is.
Ez a nő idegesít engem - erre kellett rájönnöm az évek alatt. Idegesít, mert miközben elképesztő sors az övé, és mint minden szenvedés, az övé is tiszteletet parancsoló, van a lényében valami nem tiszta, túlkomponált és őszinteségnek maszkírozott őszintétlenség. Egyszerűen valami fals hang, ami karistol. A tűrése túlzás. A Mészöly Miklóssal kötött házasság a levelezés alapján úgy tűnik, már az első perctől fogva játszma. A megalázó kapcsolatból, az állandó megcsalatásból, lefokozódásból kiszakadni nem tudása már-már perverzió. És egy egészen másik korban, mint amelyben Rodin vagy Camille Claudel élt. Mert neki lett volna esélye a független, szabad és békés létre.
Miért szerette jobban a mártíriumot, az erkölcsi tartásnak megrajzolt szörnyű kis megalkuvást?
Hogy a traumáját ismételgeti, pszichológusként pontosan kellett, hogy tudja magáról. És ha tudta, ha ismételte, még akkor sincs hozzá jogom, hogy megítéljem. De miért emeljük példává ezeket a sokévtizedes iszonyatokat?
Hazug mítoszok dokumentumait olvasom esténként az ágyban. Hát bolond vagyok én?
