Van néhány kézműves tevékenység, de nem is így akartam írni, inkább agylövés, ami néha bekattan kiskorom óta, és azt akkor valahogy azonnal muszáj.
A bábkészítés és a szövés a két legfeltűnőbb ezek közül.
Nem akartam se bábkészítő, se bábművész lenni, bár időnként szívesen készítek bábot, ha úgy alakul. Kisgyerek koromban üres, karcsú nyakú szörpös-üvegekből és gyümölcsökből készítettem bábukat minden különösebb cél nélkül. Kamaszkoromban Komjáthy Annánál báboztam néhány évig, emlékszem is egy előadásra, a Koncert című filmet (1981.) adtuk elő bábokkal. Azóta csak a gyerekeimnek készítettem egyet-kettőt, aztán valamelyik művelődéstörténeti tárlatvezető-játékhoz, amit a Ludwig Múzeumban tartottunk Erdőháti Orsolya meghívására. De ez is régebben történt már.
A szövés más.
Kevésbé látványos tevékenység, lassú, bizonyos monotónia-tűrésre is szükség van hozzá - ami engem csak időszakosan jellemez -, mégis egyfajta folyamatos figyelem állapotában kell lenni. Izgalmas. És van, hogy akár egy évtizeden át eszembe sem jut.
Azt hiszem, négy nagyobb hullámot éltem át eddig - anélkül, hogy valaha tanultam volna szőni.
Az első egy-két évig tartott, még huszonévesen - gyöngyszövéssel készítettem néhány karkötőt, ami sokat javított az ékszerkészletemen akkoriban. Élveztem a minta szövését is, de viszonylag hamar elvesztettem az érdeklődésemet, ha épp türelmetlen periódusba kerülök, képtelen vagyok szöszmötölni ezzel az aprólékos munkával.
Aztán jött a második és váratlan hullám. Az ikreim két évesek lehettek, nyár volt, és megláttam valahol, hogy fűszálakból is lehet szőni. Akkoriban állandó kialvatlanságban szenvedtem - az ikreknek soha nem egyszerre jön a foga, de valamelyiknek mindig. De olyan erős vágy tört rám, hogy a legközelebbi sétán egy kazal füvet szedtem, és amikor végre elaludt a két kicsi, nekiláttam.
Faágakból kötöttem össze a keretet, az otthon talált cukorspárga lett a felvetőszál, egy villa a verő. Hajnalig fűztem a fűszálakat át meg át a felvetőszálak között, játszottam a kalászok színével és a termésekkel, és az egykor szebb napokat élt fűképen valaha apró fehér csigaházak is díszelegtek. (Első macskánk, Cirmi piszkálta le egyenként mindet nagy gonddal.)
Nem nagy művészet egyébként, tulajdonképpen minden kisiskolás készít hasonlót színes papírcsíkokkal. Amikor a kép elkészült, megnyugodtam, elmúlt a szenvedély, és nem éreztem úgy, hogy folytatnom kellene életemnek ezt a rövid vonalát.
A harmadik, már komolyabb és érthetetlenebb hullám újabb tíz év elteltével tört rám. Meglepő módon egy szürke hétköznapon, amikor a zsámbéki gimnázumba tartva beúszott a fejembe a gondolat, hogy szőnöm kéne. Arra is emlékszem, hogy Budajenő és Perbál között vezettem, jobbról-balról mezők, előttem a gyönyörű, sárga repceföldek. De mit? Mit kéne szőnöm és miért? Ez volt a kérdés, mert valahogy azonnal azt éreztem, hogy nem tarisznyát, nem falvédőt, sőt talán azt is tudtam, hogy nem egészen megfogható anyagot. Pókhálót? Árnyékot? Nem értettem az egészet.
Aztán a következő vasárnapon a pátyi református templomban ültem, amikor feltűnt, hogy a kazettás ablak árnyékot vet a templom mennyezetére. Minden egyes üvegkazetta másmilyet. Az évek alatt többször javítgatott hatalmas ablak minden üvegszeme más mintát rajzolt a fehér falra. Előhalásztam a táskámból egy papírt, tollat, és megpróbáltam lerajzolni a látványt. Akkor biztos voltam benne, hogy ezt kellene megszőnöm valahogy. A cédula ma is megvan még, de a kérdésre nem találtam választ, csak elraktároztam. Évekkel később úgy gondoltam, biztos az írásra vonatkoztak a képek, a szavak szövése régi metafora. Még később, amikor Biatorbágyon, a Kisgombosban elindult a versíró-kör, a Szószövő, végképp megoldottnak tűnt a kérdés.
Aztán most újra. Közben megint legalább egy évtized telt el. És legalább két hónapja nem hagy nyugodni az érzés, hogy szőni kéne. Materiálisan. Keresgéltem a képeket, találtam néhány izgalmas szövőirányzatot, ezek közül a japán eredetű saori szövés (szabad szövés) igazán felkeltette az érdeklődésemet, de azt éreztem, hogy nem ez az igazi.
Ahogy a hagyományőrző szövéstanfolyamokat is csak tisztelettel áttekintettem, de be kell látnom, hogy biztosan nem szeretném ezt megtanulni.
Aztán találtam egy ismeretterjesztő filmet, ahol dél-amerikai szövőasszonyok munkájával lehet közelebbről megismerkedni. Lenyűgöző. Láttam már sokféle szövéstechnikát a szövőkerettől a szövőszékig, de az, hogy ezeknek az asszonyoknak a saját teste a szövőkeret egyik oldala, megrendített. Ősi technika, gyakorlatilag "bekötik" magukat a műveletbe, ami hetekig tart, és minden előzetes rajz, számolgatás, kockás papír nélkül állítják elő azokat az ősi, sokszor szimbolikus mintákkal díszített hatalmas szőtteseket, amikről nehéz elképzelni, hogy nem szövőgépből kerültek ki. A türelem, az alázat és a lendület együtt, a flow, egészen szokatlan békés szenvedély tükröződik ebben a művészetben - aminek a művelésére bizonyára nem lennék alkalmas.
https://www.youtube.com/watch?v=BrBdRbrXMVw
(Ez a mexikói poncsó is ezzel a technikával készült.)
Nos hát, akkor mit és hogyan és miért kéne szőnöm? Ezek után végképp nem tudtam.
A válasz a hogyanra lett meg előbb. Rátaláltam Farkas Éva textilművészre, akinek el tudtam magyarázni, hogy nem akarok iparművésszé válni, csak muszáj egy kicsit megtanulnom a technikát, ahogy azt is, hogy nem egy falvédőt szeretnék gyorsan és nem is arról van szó, hogy túl sok az időm - csak arról, hogy valamiért most nekem erre, hogy megtanuljam, vagyis megtapasztaljam, hogy hogyan lehet egyforma, szabályos és függőleges szálakkal nagyon is különböző vízszintes minőségeket észrevétlenül összedolgozni, nagy szükségem van.
Aztán ma délelőtt rájöttem, hogy miért szeretném ezt annyira. Mert mindjárt itt a március idusa, ami nem rituális időpont, csak mindenféle írnivaló határidők vége, és annak az időnek a kezdete, amikor végre elkezdhetem írni a Gombosdobozt. Azt a regényt, amit másfél éve tervezek, és ami ezer meg ezer szál gomolygásából fog összeállni. Majd írok erről is valamikor, de előbb a szövés. Meg a határidők is, persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése