Az elmúlt néhány hónapban úgy alakult, hogy az ágy melletti könyvkupac elsősorban memoárokkal, naplókkal, levelezésekkel gyarapodott. Egy kivétellel (a Barthes-kötet kivételével) ajándékba kaptam mind az öt könyvet, kortársak személyes természetű írásait. Eddigi életemben kevésbé volt jelen a szépirodalomnak ez a második, mögöttes, az író személyét közelről megmutatni kívánó vonulata, főleg azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az íróról sokkal több ránk tartozó dolgot tudunk meg műveiből, mint akkor, amikor önmagára visszaemlékezik. Persze ez is sarkos kijelentés, a valóság árnyaltabb, az emlékezet hol ilyen, hol olyan, az életrajz sem mellékes, akkor sem, ha elhisszük Roland Barthesnak, hogy a szerző halott. Én annyira elhiszem neki, hogy azt gondolom, amikor naplót vagy levelet ír, akkor is - legalább részben - konstruált személy, ha emlékiratokat, akkor pedig végképp.
Ez alól Roland Barthes sem kivétel, formabontó munkája, a Roland Barthes Roland Barthes-ról (Typotex, 2016. Ford.: Darida Veronika) bizonyítja ezt. A kötet fotók, rövidebb és hosszabb elmélkedések, rajzok, kották laza gyűjteménye, egy élet fontos vagy megmaradt mozaikdarabkái. Lenyűgöző. A címlapon szereplő alcím szerint:
"Mindezt tekinthetjük úgy, mintha egy regényhős mondaná."
És lássuk be, ez az egyetlen attitűd, ami egy szerző részéről hihető. Hiszen minden más magyarázkodás, igazolás, fedezék, mesterséges konstrukció. Barthes egyszerűen elegáns megoldása, miközben az eltűnt idő nyomait keresgéli, és felmutatja azt, ami szép, fontos vagy jellegzetes, hogy nem törekszik a teljességre. Nem akar mindent megmutatni, és amit megmutat, azt sem a leskelődők, a nagy emberek magánéletébe örömmel kíváncsiskodók kedvéért teszi. Saját életünk mozaikdarabkáira világítanak a rövid sorok, az elmosódó fekete-fehér képek.
Az egyik nekem kedves oldalpár. Nem tudtam, hogy a görögök valóban mondtak-e valamit a betűk és a fák viszonyáról, de a Barthes-féle gondolatsorba ágyazva egészen új távlatot nyit a hasonlatnak. Aztán megtaláltam az eredetet is, de mindez nem változtatott a perspektíván.
Some Greeks, however, were not willing to admit the eastern influence of their alphabet, so they justified the origin of the name phoinikeia grammata with different apocryphal accounts: some said that the alphabet was invented by Phoenix, the tutor of Akhilleus, while others said that the name was linked to the leaves of phoinix “palm-tree”.
https://www.ancient.eu/Greek_Alphabet/
A kötetbe felvett néhány családi fénykép sem az intimitás erejével hat ebben a kontextusban. Sokkal inkább úgy, ahogy a lírai alkotások hatnak a befogadóra. Saját érzéseinket, hasonló élethelyzeteinket éljük át vagy újra a képeket megpillantva.
A következő kötet műfaja napló. Lázár Erviné.
(Lázár Ervin: Napló, Helikon, 2016. Szerk.: Ács Margit) Fájdalmas, és időnként fárasztó olvasmány. A dokumentum a mai napig egyik legnépszerűbb meseírónk birkózását rögzíti a hétköznapokkal, a mindennapokban való csetlés-botlást, a nehézkedést, amin gyakran annyira nehéz erőt vennie. Az 1884-2006-ig vezetett különböző füzetekben (nagy, barna, zöld, koreai) azonban nem csak töprengések, mindennapi apróságok, feladatok, elvégzendők listái, álomnaplók, szójátékok maradtak fenn, sok kötetbe került mese és novella első változatát is őrzik.
Az évek előrehaladásával egyre több a visszaemlékezés az elveszett paradicsomra, az Alsó-Rácegres-pusztán töltött gyerekkorra. Ezekből a részletekből az is kiderül, hogy az író számára nincs szabadulás abból a visszavonhatatlanul eltűnt térből és időből, és nincs akklimatizálódás sem, se Budapesten, se Kisszékelyben, mert nincs újabb tér és idő, ami annyira érvényes lenne, mint a gyerekkor elpusztított világáé. A meséit ismerő nagyközönség talán el sem tudja képzelni, hogy Lázár Ervin mekkora erővel küzdött a depresszió és az írásképtelenség ellen, bár akinek van füle a hallásra, komolyan veszi Bab Berci figyelmeztetését a világ legnagyobb szomorúságának ragályosságáról. Ahogy azt is felismeri, miféle állandó belső polémia kivetülése, ahogy a világmély bánatot "füstpamat"-nak, "árvácskaárnyék"-nak minősíti az érkező "idegen".
A rácegresi uradalmi intéző kisfia tíz éves kora körül veszíti el a világot, amibe beleszületett, az idős író az egykori almáskertet szétdúló világrenddel haláláig nem tud megbékélni. Mintha az a törés akkor és ott fixált volna benne egy lélekállapotot, ami egész életében sértetlen maradt, és ami nélkül szegényebb lenne a magyar meseirodalom.
A Bab Berci egyik első vázlata egy naplóbejegyzésben
A harmadik könyv, amiről nemrégiben írtam már, pontosabban arról, hogy hogyan tettem félre, újra rám talált. A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 Nádas Péter esszéjével (Jelenkor, 2017.) Erről most csupán annyit, hogy kénytelen leszek szembenézni ezzel a könyvvel, hiába toltam el magamtól, mondván, két tragikus sorsú ember tragikus kapcsolatának dokumentumai nem tartoznak rám.
Azért említem meg újra, mert a könyvkupac hat szereplőjéből öt nem csupán egy térben és időben élt a borzalmakkal teli XX. század Magyarországán, de választott hivatásuk szerint is közös légtérben mozogtak. Egy írószervezet tagjai voltak vagy nem voltak, ugyanazokba a kiadókba kerültek vagy nem kézirataik, ugyanazokban az alkotóházakban pihentek meg. Pontosabban egyikük nem, mert az egyikük nem író, hanem szerkesztő. A Szépirodalmi Kiadó legendás szerkesztője, Márványi Judit. Ő viszont szerkesztette a könyvkupac szerzői szinte mindegyikének valamelyik művét. Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Jókai Anna könyveit biztosan. A nevek keresztbe-kasul fel is bukkannak ezekben a dokumentum-könyvekben, hiszen a közös munka, az aczéli kultúrpolitika közös nehézségei, a közös irodalmi rendezvények számos alkalmat adtak telefonbeszélgetésekre, találkozásokra, a személyes kapcsolatra.
Mégis, megdöbbentő, hogy egymás után olvasva az azonos földrajzi és politikai térben élő, szépirodalommal foglalkozó négy, illetve öt kortárs szövegét, az az erős benyomása támad az embernek, hogy egymástól elzárt terekben élő személyek írásait olvassa, akik lehet, hogy időnként még beszélnek is egymással, de kapcsolat meghatározó élményeik - pontosabban veszteségeik - közt nem tud létrejönni. Szigetek. Megélt valóságaik, traumáik olyannyira távoliak, hogy szavakkal ugyan elbeszélhetők, de átadhatatlanok.
(Az külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan találkoznak össze egy sokkal kevésbé látható módon sebzettségeik - mint ahogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine esetében leginkább érzékelhető.)
(Az külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan találkoznak össze egy sokkal kevésbé látható módon sebzettségeik - mint ahogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine esetében leginkább érzékelhető.)
A legfeltűnőbb mindez a két azonos műfajú kötet, a két memoár esetében. De ahogy Polcz Alaine és Mészöly Miklós II. világháborúja sem azonos, a Lázár Ervin Naplóban rögzített II. világháború vagy '56-os forradalom vagy a rendszerváltás mintha egész másik lenne, mint akár Jókai Anna, akár Márványi Judit memoárjában.
Mert ezt a két kötetet hagytam a végére.
Márványi Judit visszaemlékezéseit (Kapaszkodók - Egy szerkesztő emlékei, Magvető, 2017., Szerk.: Mesterházi Mónika) a születésnapomra, Jókai Anna életrajzi regényét (Átvilágítás, Széphalom Könyvműhely, 2017., Szerk.: Mezey Katalin) karácsonykor kaptam.
A két emlékirat olvasása sokkoló megtapasztalása sok közismert igazságnak az átjárhatatlan magányok igazságától a perspektíva megváltoztathatatlan szubjektivitásán át a nem létező igazságig bezárólag.
Próbálok tárgyilagos lenni.
Két nő, kortársak, csupán öt év köztük a korkülönbség.
A II. világháború kitörésekor kamaszok.
Egyikük szerető, művelt orvoscsaládban nevelkedik. Zsidó származású.
Másikuk kései gyereke egy I. világháborúba belerokkant alkoholista apának, és egy már-már orvosi esetnek nyilvánítható, bántalmazó, birtokló anyának.
Egyikük első évei békés, biztonságos, mondhatni csodálatos családban telnek, másikuk nem is ismeri a normális viszonyokat, egyáltalán a normát.
Az első, Márványi Judit mindent elveszít, amikor szüleit elviszik, meggyilkolják. Soha többé nem látja őket viszont. Soha nem tud megszabadulni a bűntudattól, hogy ő életben maradt.
A második, Jókai Anna még évekig nem tud kiszabadulni a pokolból, amelyikbe beleszületett. Aztán kiszakítja magát belőle, de valójában haláláig kompenzálja a biztonságot nyújtó család, az okos szeretet hiányát.
A két kötetnek csupán töredéke foglalkozik a saját sorsnak ezzel a korai, de szinte mindent meghatározó szakaszával. Én sem szeretnék többet.
Ezt is csak azért, mert talán segít megérteni, hogy mitől képes valaki megőrizni a legszélsőségesebb határhelyzetben is a józanságát, ahogy azt is, hogy valaki miért fordul végképp az irracionális felé.
Márványi Judit emlékiratait olvasni megnyugtató. Megnyugtató, mert őszintesége ritka. Lelkiismerete talán néha túlságosan szigorú önmagával, különösen, amikor számon kéri magán azt, hogy egészen fiatal lányként, a megtapasztalható fájdalmak egyik legnagyobbikát átélve nem látott tisztán azokban a zavaros politikai időkben, amikor nála bölcsebbek és tapasztaltabbak sem voltak erre képesek.
Hogy milyen sokáig hitt abban, hogy az új rend majd valóban igazságos világot szül. Hogy mennyire későn jött rá, "Én nem így képzeltem a rendet."
Ezen kívül Márványi Judit emlékiratait olvasni hasznos kortörténeti dokumentum. A kiadók, a kultúrpolitikai szorongatások közt működő szerkesztők munkájáról, a körülményekről, amik közt elképesztő szakmai eredmények jöttek létre. Az időről, amikor a megszorítások, a politikai nyomás ellenére olyan értékek teremtődtek, melyeket ma csak remélni tudnak a szerzők. A kor, amit egy percig sem vágyunk vissza, de amelyikben volt idő egy szöveggel tisztességesen foglalkozni, korrektor, lektor dolgozott vele, mert nem a piac diktált az államilag dotált könyvkiadásban. És a kor, amikor egyik percről a másikra könyveket lehetett bezúzni, és szerzőket lehetett tönkre tenni. És egy ember, aki mindezek között nem veszítette el a fejét, a belső rendjét.
Örök szomjúságot okoz, amit a tömeg rajongása sem tud kielégíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése