ÚJRANYÍLÓ ÉS ÖRÖK ZÖLDEK

   Hogy a zöldről írjak, még Húsvét ünnepének előestéjén kezdett körvonalazódni, halvány, pasztell vonalakkal, amikor a "Legkedvesebb Szembeszomszéd" címet már régesrég elnyert legkedvesebb szembeszomszédék váratlanul beállítottak egy csokor turbolyával. Hogy akkor ők most jöttek az erdei sétáról, és gondolták, nekem is hoznak a frissen szedett, illatos növényből. Hát. Ilyen illatot. Még nem ettem turbolyát, de hála az internetnek, gyorsan kiművelődtem. Megtudtam például, hogy az ókori görögök a turbolyát baráti áldás gyanánt ajándékozták - ez stimmel, gondoltam -, aztán határozott terveket kovácsoltam arra vonatkozóan, hogy hogyan is válhatna részévé az illat az ünnepi vacsorának.

De a zöldhöz való viszonyról előbb. García Lorcával kezdődött. García Lorcát egy életkorilag meglepő pillanatban szerettem meg egyszer s mindenkorra. Pontosabban nem csak őt, és nem is a költészetét, hanem a költészetet magát, bár addig is sok verset olvastak fel nekem, és olvastam egyedül is, főleg Weörest, Pilinszkyt is, de ez a könyv valami egészen más erővel hatott. Valószínűleg egyáltalán nem jutott el hozzám teljes mélységében (vagy csak abban), tekintettel arra, hogy hét-nyolc éves lehettem. "Kicsi fa, kicsi fa, korhadt és zöld az ága..." A Két esti hold című kötet elmerített, és amikor jóval később elém került az Alvajáró románc, felismertem a régről ismerős, messzeúszó spanyolgitár-hangot.

Remélem, hogy lesz García Lorca-reneszánsz, a balladái mindenesetre most újra élnek. Tavaly nyáron a Frida Kahlo balladája című, a mexikói festőművész életét bemutató színielőadásba építve hallottam egy-egy darabját, épp úgy megborzongatott az ereje, mint először. Az újraborzongatás képessége nem minden szerzőnek adatik meg, még szerelemben is ritka, azt hiszem, ha egy írás képes erre, már csak a borzongás miatt is érdemes újraolvasni.

"Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

 Zöld szél. Zöldbe borult ágak."

                                Federico García Lorca: Alvajáró románc 

                                           (Nagy László fordítása)

(A képen a szépen áttelelt babérbokor-lányka, miután elfoglalta nyári szálláshelyét a teraszon.)

Aztán nekiláttam az ünnepnek. A baráti áldásból lett turbolyás tojássaláta, 

meg zöld mártás a sonkához, medvehagyma-virágokkal díszítve.

És hogy teljes legyen az ünnep, készült egy tárkonyos bárányleves is ebben a zöld mázas cseréptálban, amit egy költészet napi felolvasásból hazafelé tartva Csákberényben vásároltam a fazekasműhelyben. 

A zöld ereje a tavaszban ellenállhatatlan, nem tudom, van-e olyan életkor, amikor ne ragadna magával. Az élet ácsingózása, a rügyek kitörése a kemény kérgek alól olyan győzelmes, maga alá temeti, eltemeti a holt reménytelenséget. Én hiszem a feltámadást, a mi éghajlatunkon nehéz nem hinni, legalább akkor, amikor előbújnak a hagymások, és tele lesz színnel, szirommal, levéllel a korhadó, barna kert.

Az újranyíló zöldek hirtelen eltakarják a fenyőt és a borókát, amik a hosszú, sötét hónapokban is hősiesen fotoszintetizálnak, szűrik apró tűleveleikkel a mérgeket a levegőből. Hálátlan sors az örökzöldeké, érdemes leporolni néha az ágakat, ha sokáig nincs eső, én tavaly, amikor fenyőrügyet szedtem a köhögés elleni sziruphoz, meglepődtem, hogy ennyire poros lehet egy fenyő ága. 

Ez jutott eszembe, amikor a könyvfesztiválon megláttam Kleist kötetét. 

(Heinrich von Kleist: Próza, Kalligram, 2013.) 

A töméntelen új kiadvány mellett miért épp az övét? Nem tudom, de ráesett a választásom. És este az ágyban, amikor a jobbágyfelszabadításról írt gondolatait olvastam, arra gondoltam, ezt kellene óriásplakátokra nyomtatni, szórólapokon az emberek kezébe adni. Evergreen. Köz- és magánéleti szabadságkorlátozás ellen. Kár, hogy nem lehet szirupban beadni senkinek kanállal. Ezt így kell, keserűen, ahogy van. Különben nem használ.

"A szabadság minden korlátozásának szükségszerű következménye, hogy a korlátozott személy egyfajta kiskorúság állapotába kerül. Aki erőit nem használhatja, használatuk képességét is elveszíti, sőt, szellemi erők esetében még gyorsabban és biztosabban, mintha a korlátozás pusztán a testi erőkre vonatkozna. Ha mármost az ezen erőket gátló korlátok lehullanak: ebből vajon azonmód, mintegy varázspálca érintésére kipattan a célszerű felhasználásukat lehetővé tevő képesség is? Korántsem! Sokkal inkább az történik, hogy az ilyen korlátozás hosszú ideje alatt az illető annyira visszaesik, hogy erre irányuló képességét teljességgel elveszíti, s a kényszer megszűnte sokkal boldogtalanabbá teszi, mint maga a kényszer. Kezdetben a jobbágy is kétségtelenül visszahőköl majd, ha, mint eddig, a szükségben nem talál támogatásra uránál, és a szolgálatoktól megszabadulván azt az időt, amelyet mindeddig robottal töltött, most kenyere megkeresésére kell fordítania. Röviden, ha valakit, akinek bizonyos erői használata olyan sokáig tiltva volt, ismét felhatalmaznak azok szabad használatára, akkor annak először azt kell megtanulnia, hogyan használhatja ki ezt a szabadságot, amiként egy vakon születettnek is, ha az orvos jótékony beavatkozása révén visszanyeri látását, fokozatosan kell látni megtanulnia."

Részlet Heinrich von Kleist (1777-1811) A jobbágyi viszonyok megszűntetéséről című írásából

                                                                                       (Forgách András fordítása)