Lássuk csak, hány szalagavatón is voltam már életemben? Ha tanár az ember, meg sem tudja rendesen számolni.
A kis kék szalagok csupán fél évig libegnek büszkén a kabáthajtókán vagy a hátizsákon mint megannyi könnyű boglárkalepke. Aztán eltűnnek, a következő éveket szárnyak nélkül kell átvészelni.
Különös ez az újkori felnőttéavatás. A szertartásnak mára már-már olyan hordereje lett, mint egy esküvőnek. Elképesztő költségekkel jár, a két táncruha -- mert ma már a legtöbb osztály két táncot táncol, a keringőn kívül egy osztálytánc is dukál -- kölcsönzése kisebb vagyon, nem beszélve a terembérletről, a meghívók áráról. Mindezzel nehéz azonosulni, nem ez kéne legyen a lényeg, mégis.
Mégis minden alkalommal meghatódva üldögél az ember, nézi, hogy diákjai most, most egyetlen pillanatra boldogok és szépek, és elhiszik, hogy a keringő andalító dallamával együtt lépkedve a felnőtt életbe kerengnek lassan.
Az, hogy a szalagavatóra tartó buszon akkorát zuhantam, mint egy ólajtó (mekkorát esik egy ólajtó?), csak azt mutatja, hogy az ember -- szárnyak nélkül -- mennyire esendő. Egészen szó szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése