A patthelyzet érvek nélküli makacssága, az igen, de nem végtelensége az óvodások vitakultúráját jellemzi leginkább. De a óvodaudvar vitái is valahogy véget érnek, ha másként nem, jön az óvónéni, és mindenkit beterel a csoportszobába, mert uzsonnázni kell.
Felnőttek esetében az álláspontok mozdulatlansága a kétségbeejtő tehetetlenség megnyilvánulása. Aggasztó és elszomorító.
Menjetek innen, nem megyünk, lássátok be, hogy helytelen dolog meghamisítani a valóságot, nem látjuk, ez a mi területünk, akkor is maradunk, maradunk, maradunk.
De meddig? Hol az a pont, amikor még látszanak a prioritások, az, hogy az élet sokkal fontosabb egy igazságnál? Tényleg, fontosabb? Igen, azt hiszem.
De van olyan stádium, amikor már nem lehet elmozdulni, mert elgyöngül a test, elerőtlenedik a lélek, már csak azt az egyetlen igaz célt látja, ami miatt éhségsztrájkba kezdett, ami miatt úgy döntött, hogy feláldozza magát, nem törődik elveszített állásával, az éhséggel, a hideggel, a zajjal, a kordonépítőkkel, már a szeretteivel sem, igen, van, amikor már az sem fontos, hogy valahol valakik aggódnak érte, hogy van otthona, hogy van két kar, amelyik a nyaka köré szeretne fonódni.
Jan Palach sem törődött vele. Mielőtt lángba borult a teste, nem gondolt arra, hogy valaki meleg levessel várja, hogy valaki megölelné, hogy az életet ajándékba kapta. Nem gondolt, mert az ok, ami miatt úgy döntött, egyetlen hatalmas lobogó felkiáltójellé kell válnia, óriásira nőtt benne, minden kis rést kitöltött, és nem maradt egy porcikája sem a szeretet láthatatlan mozdulatai számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése